Pio#19331
Mert nem vagy megfelelő lelki állapotban. Gondolj arra, hogy a csapatotok hónapok óta állomásozik egy kis picsányi japán szigeten a második világháborúban. Minden nap azzal telik, hogy új bunkereket vájtok szabad kézzel az egész nap szakadó esőtől sáros talajba.
Aztán egyszer csak, hónapokkal később, amikor már az ujjaitok csontig koptak, napok óta nem ettetek, a bőrötök teljesen felázott, a lábatok üszkösödik megindul a támadás.... Te épp a tábortól párszáz méterre vagy, latrinát ásol, amikor meghallod a sárgák csatakiáltásait. Hatalmas túlerőben lehetnek, pillanatok alatt abbamarad a csatazaj. Tudod, a társaid mind halottak. A fegyvereitek már rég tönkrementek, egy szál tompa kés van nálad, amivel a gyökereket vágtad el ásás közben.
Érzed, nincs remény, itt a vég, de magadban eldöntöd, hogy minél több sárgát magaddal akarsz rántani a túlvilágra.
Kimászol a félig kész latrinából, széttárod a kezeidet - egyikben a késsel - majd lassú, ám fokozatosan egyre gyorsuló léptekkel megindulsz a tábor felé.
Na, képzeld magad ebbe a helyzetbe, mert ilyenkor ez a zene fog szólni a füledben... :)
