Annak idején két kézzel rimánkodtam, hogy legyen annyi pénzem, hogy vehessek egy olyan gépet amin könnyen lehet rögzíteni Édesanyám várva várt péntek esti Dallas-át. Nem jött össze. Természetesen azért nem mert úgy mint másnak sem, úgy nekem sem volt ilyen gépre pénzem. Pedig a VHS helyett jobb lett volna. Mire lett egy ilyen gépem, véget ért a Dallas. Mire véget ért a Dallas, bejött a divatba, hogy 12x kell az egy órás filmet megszakítani, hogy megnézhessem a várva várt fostospelenkát és a véres, hüvelyváladékos, gombás betétet vacsora közben. Az átmenet lassú volt, de legalább az újabb még "érdekesebb" sorozatot átpörgetett reklámmal nézhette Anyám kazettáról. Emléxem ama gyönyörű napra amikor megkértem Anyámat, vigye a TV-t a szobámból és csináljon belőle virágtartót, különben én csinálok belőle akváriumot. Virágtartó lett.
Bevonultam. Addig nem hittem volna, hogy létezik olyan, hogy kényszer tévézés. Felelevenedtek bennem a vasárnap reggelek gyerekkoromból amikor is walt disney ment a WC csatornán. (értsd lila fingom nincs melyiken). Akkoriban még volt jelentése a péntek vagy szombat esti filmnek, mivel annak lehetett nevezni. Azóta leszoktak a kereskedelmi tévék az A és B kat.-ás filmekról és élvezhetjük a C és D kat.-át. Ami még ezt is felülmúlja, azok a lagymatag f@szlágyító show(?)műsorok. A familiárisan pigmentált gYŐZIKÉtől az Anyátok köztig a kissebbségfelkaroló mAunikáig rengeteg színes műsor közül választhatunk. Mire elér hozzánk a minőségi kép szele, addig rég feledésbe merül a minőségi műsor. Legyen a szlogenünk:
"Mikroszkóppal is vizsgálhatja, milyen jól mutat a szaron a tejszínhab!"