Justice
-
#1
A Daft Punk áttörése után egy évtizeddel megint hasonlóan hatalmas hype vesz körül két potmétertekergető franciát: a bizarr arcszőrzetű Gaspard Augé és Xavier de Rosnay house-duója egy remixszel futott be (Justice vs. Simain: We Are Your Friends), és most a címéül egy bazi nagy keresztet választó bemutatkozó albumával is nagyot dob. A 2007-es retró-diszkó trend (Simian Mobile Disco: Attack Decay Sustain Release, Digitalism: Idealism, Calvin Harris: I Created Disco stb.) egyik legjobb darabja.
A Daft Punk két zseniális album (Homework – 1997, Discovery – 2001) után 2004-ben kifulladt a Human After All-lal, az utóbbi időben már csak monumentális koncertjeikről, egy Kanye West-slágerhez kölcsönzött hangmintájukról, vagy a készülő élőszereplős filmjükről esett szó a médiában. A rock és house határait elmosó stílust a Daft Punk hanyatlása óta két francia kiadó reprezentálja legjobban: az egyik a Kitsuné, ahol egyre szórakoztatóbb válogatások jelennek meg a Kitsuné Maison sorozatban, a másik pedig a vicceskedő nevű Ed Banger Records, melyet a Daft Punk és a Cassius menedszere, a „szintén DJ-producer” Pedro Winter vezet. A Kitsuné hiába tömörít olyan tehetséges előadókat, mint a Hadouken! vagy a Digitalism, az Ed Banger mindig nagyobb figyelmet kapott, főleg prominens ügyfele, a Justice duó miatt.
A Justice, azaz Gaspard Augé és Xavier de Rosnay karrierje igazán 2003-ben kezdődött, amikor a brit Simian együttes We Are Your Friends albumának Never Be Alone című számát átfazonírozták döngölős house himnusszá We Are Your Friends címen. Habár a klubok már akkor is elkezdték nyomni őket, nevük igazán csak akkor terjedt el, amikor a kislemezdalhoz elkészült egy szellemes klip, aminek MTV díjátadóján még a nagypofájú Kanye West kanyonugratós videóját is sikerült kiütnie. A We Are Your Friends már előre mutatta a Justice komponálási elemeit is: a rogyásig ismételt hangminta, az erősen Michael Jackson csúcskorszakát idéző basszus torzítása, illetve a giccsesből fenyegetővé váló, majd szempillantás alatt visszaváltozó szintihangok máig visszaköszönnek náluk.
A temérdek remix-megrendelés mellett a 2005-ös Waters Of Nazareth kislemez már egy durvább irányt mutatott: úgy szólt, mintha egy föld alatti kalózrádióról fognánk Herbie Hancock Rockitját. A We Are Your Friends még vicces volt, de a Waters Of Nazareth már véresen komolynak tűnt: pukkanásig túlzsúfolt, recsegő hangzása miatt már olyan volt, mintha nem is táncra, hanem egyenesen zúzásra tervezték volna. Aztán a debütalbum két beharangozó száma közül a Phantom még egy Dario Argento-horror zenéjéből kimentett hangmintán alapult, a D.A.N.C.E. viszont napfényesebb területre evezett: leginkább olyan, mintha a Jackson 5 és a Go! Team (lásd: Thunder, Lightning, Strike, Proof Of Youth) összeverekedne egy szombat délután. Ami azt jelenti, hogy legalább akkora agymosás, mint a Daft Punk One More Time-ja, és legalább ugyanakkora rotációt érdemelne a zenecsatornákon.
A 2007 nyarán végre megérkezett Justice-album, a † a duó eddigi munkásságát közelről követő rajongóknak sok újdonságot nem tartogat, de a nagyközönségnek reveláció lehet: a vicces könnyedség, ahogy Gaspard és Xavier számról számra képesek a hangulatok között lavírozni úgy, hogy az összes kompozíciójuk tulajdonképpen ugyanarra a sémára épül, az egészen félelmetes. A Genesis monumentális, rézfúvósokkal indító albumnyitánya semmiben nem jelzi előre a D.A.N.C.E. örömködős popdalát (amiből nincs még egy az albumon, nemhiába van ez is rádiózajjal körbevéve), majd a Newjack felturbózott blaxploitation ritmusa következik, aztán meg az egy témát csavaró kétrészes Phantom jön. A Valentine pont úgy kezdődik, mint Melle Mel és Grandmaster Flash White Lines (Don’t Don’t Do It)-ja, majd az ezután következő Tthhee Ppaarrttyy és DVNO dalpárban előbb egy női, majd egy férfi hang számol be a szokásos hétvégi partinapjáról. A Tthhee Ppaarrttyy énekbeszéde és szövege amúgy az egyetlen komolyabb baki ezen az albumon: az Ed Banger kiadó 1987-es amerikai születésű üdvöskéje, Uffie adja elő, aki itt nagyon szeretne Lady Sovereign lenni, csak pont a csípős humor és az igazi pofátlanság hiányzik belőle.
Az utolsó blokknál hatalmas a kontraszt: a fúróhangjával és szirénájával akár az indusztriálhoz is sorolható Stress és a már említett roncsolt hangzású Waters Of Nazareth az album első háromnegyedével ellentétben jobban működne egy ipari csarnokban, mint egy kertipartin. Amikor pedig a nagyon erős Daft Punk-hatást mutató One Minute To Midnight utolsó, apokaliptikus taktusai is a semmibe vesznek, muszáj még visszaugrani valamelyik slágerszámra, hiszen a világnak nem lehet ilyen komoran vége.
Klág Dávid
2007.08.21
Forrás.
[center]
![]()
