Egyfelől, tisztelem bennük a felhalmozódott tapasztalatot, és illendően "kezelem" őket. Előzékeny vagyok, és toleráns, jóval inkább, mint a normál átlaggal. Eleve abból indulok ki, hogy én, ha mondjuk 70 évet rohadtam volna különböző korszakok alatt, a padlásomat lesöpörték volna, az anyámat az oroszok erőszakolták volna meg, egészségügyi ellátást nem kapok normálisat és még arra sem nagyon telik, hogy elvegetáljak, (nemhogy inkább valami olyan dolgokat vigyek végbe, amikre eddig nem tellett az időmből) és lényegében arról szól ez a korszakom, hogy "várom a halált", mert mást ugye a társadalom nem is igen enged; akkor legalább annyi jól esne, ha nem néznének egy felesleges, szimpla hullajelöltnek.
Ugyanakkor, az arcoskodó, agresszív (nem folytatom, mindnyájunknak van elképzelése és tapasztalata ilyenről) tatákat/nyanyákat egyszerűen csak nem lököm félre. Ennyi a "tisztelet", amúgy köpök rájuk.
Másfelől viszont és elvégre: a kor nem érdem, hanem állapot. Magát az állapotot tisztelem meg az előzékenységgel és az udvariassággal; olyan odafigyeléssel, amellyel az átlagembert amúgy nem részesítem - de ezt nagyon könnyen hazavághatják rossz megmozdulásokkal vagy beszólásokkal.
Szummázva tehát, inkább a második.
#17483