Petőfi Sándor orosz hadifogságban halt meg Szibériában, nem a segesvári ütközetben esett el, állítják Petőfi-kutatók
-
Grenzjager #57 Két kászon vidéki népi rege arról, hogy Petőfi nem Segesvárnál halt meg:
Esztendőnként visszatér
"Akár hiszitek, akár nem, mégis elmondom nektek, hogy Petőfi Sándor nem hótt meg a segesvári csatatéren. Nem hótt meg, hanem csak elbúdosott. Elsőben a törökbúzafődökön búdokolt, későbben bevette magát a hegyek közé, s ott búdosott a rengeteg erdőségekben meg az égbe nyúló hatalmas sziklák között.
Hogy es hótt vóna meg, mikor százan és ezren jöttek meg a segesvári ütközetből székelyek, akik mind onnan menekültek, és akiknél jobban senki sem üsmerte Petőfi Sándort s nem es szerette náluknál jobban senki őt, és ők mégsem tudtak mondani róla semmit sem. Mert nem tudták, mi lett vele. Pedig együtt valának, midőn a kozákok megszalasztották a székely gyalogosokat abban a szerencsétlen segesvári csatában.
Hát nem es hótt meg Petőfi Sándor, a mű nagy költőnk, hanem még ma es él, úgy lehet, hanem ezt csak kevesen hiszik el róla.
Amint mondám az előbb, Petőfi Sándor elbúdosott a csata után, bevette magát a nagy hegyek közé, a rengeteg sűrűjébe, s ott fel s alá mendegélt, hegyről le, völgyből fel, havasról havasra, míg el nem érkezett Kászon vidékére. Itt felkapaszkodott a Nemere hátára meg a Lóhavas tetejére, majd tovább vándorolt a Firtos hegy lábához és mindenüvé, ahol laktak.
Ahogy ment, mendegélt, szökdösött egyik kőről a másikra, mászott felfelé a meredek hegyoldalon, egyszer csak elérkezett ahhoz a nagy hegyhez, amelynek belsejében a firtosvári hegyi szellem lakott. Ennek a hegyi szellemnek ugye tük es hallottátok hírét? Mán hogy es ne hallottátok vóna, amikor ez ott lakott abban a nagy fehér völgykatlanban, ahol a sebes Vargyas bébújik azok alá a fehér színű sziklák alá, s ott folytatja útját, hogy aztán a Rondálókő másik oldalán bukkanjon esment a napvilágra. Ott abban a szűk völgyben, egy mélységes mély barlang belsejében őrizte a hegyi szellem azt a temérdek sok kéncset, amit idők folyamán a hegyi tündérek gyűjtöttek vót oda össze. Vót aranypénz, ezüstpénz, aranyedény, ezüstedény, no meg ékszerek, láncok, függők, karperecek és gyűrűk fölös számban. Ott sorakoztak egymás mellett a barlang legmélyén elhelyezett ládákban, üstökben és óriási cserépedényekben.
A hegyi szellem, egy gyönyörűséges szép fehércseléd, már régóta figyelte azt a bújdosó költőt. Nagyon megtetszett neki szép magas homloka, fekete haja, égő szeme és szigorú alakja. Megszerette a költőt, és mindenképpen meg akarta szerezni a maga számára. Nagyon jól tudta azt es Petőfiről, hogy már nős ember, ám a szellem ezzel nem sokat törődött.
Elkezdte hívogatni, csalogatni be a barlang belsejébe, de Petőfi nem akart bemenni a föld alá, nem akart sötétben lenni. A hegyi szellem ekkor mást gondolt ki, hogy célját elérje. Tudta jól, hogy Petőfinek minden gondolata a haza sorsán meg az elveszett szabadságon függ, elkezdett hát beszélni neki a hazáról meg a szabadságról. Olyan színesen ecsetelte a haza sorsát s olyan mézédesen zengedezett a szabadságról, hogy a költő teljesen megfeledkezett a fenyegető veszedelemről. Ekkor a hegyi szellemasszony megcsillogtatta előtte az aranyakat és ezüstöket es, hogy azokkal csalogassa be barlangjába a költőt. De héjába csillogatta az aranyakot, héjába kínálgatta vele, mert Petőfi örökkétig az elveszett csata mián búmcsálódott, és rá se nézett a sok kincsre meg drágaságra. A szép, fehér szellemasszony egy darabig csak mosolygott rajta, majd ily szókkal fordult hozzá:
- Hallod-é, te ifjú költő? Hogy visszautasítád ezt a sok kéncset és drágaságot, az nagyon jól vagyon. Azonban gondold meg csak jól, mennyi ágyút lehetne önteni ezekkel az aranyakkal, és mennyi katonát lehetne állítani, akikkel legyőzhetnéd az ellenséget! S ezt mind megszerezheted, ha akarod.
Olyan csábítóan mosolygott hozzá, hogy az ifjú költő nagyon elgondolkozott ezen a nem remélt ajánlaton. Mert ez egyszer a hegyi szellem nagyon eltalálta, nagyon a költő elevenére tapintott, s addig ide, addig tova, addig a sok kecsegtető ígéret, amíg becsalogatta vele Petőfit a barlangba. Abban a szempillantásban azonban, ahogy betette a lábát a költő a barlangba, a szellemaszony elzárta a barlang nyílását, és kerek tíz esztendeig nem eresztette ki onnan Petőfi Sándort.
Telt-múlt az idő, s az a szegény lépre csalt, becsapott költő addig szomorkodott, addig bánkódott a szellemasszony rabságában, amíg a sok búsulásba bele nem betegedett. Leromlott állapotját jól látta a szellemasszony es, azt es tudta mán, hogy nem képes felvidámítani, azért úgy gondolta, hogy tíz esztendő elég idő arra, hogy elfelejtse mindazt, ami a nagyvilágban történt, hát kieresztette Petőfi Sándort sötét barlangjából, ahol fogva tartotta vót.
Petőfi Sándor, a mü nagy költőnk meg kiszabadulván a szellemasszony rabságából, afeletti bánatában, hogy a tündérek kincsét nem kapta vót meg, sohasem ment haza szülőföldjére; hanem azóta es bolyong azok között a nagy hegyek között. Megy, meneget, eregél erdőből erdőbe, hegyről völgybe, völgyből hegyre, szökdösik egyik kőről a másikra, felkapaszkodik a meredek hegyoldalakon, vándorol a havasokon. Egyik vidékről átmegy a másikra. Minden ádott esztendőben egyszer Kászon vidékére es eljő. Megáll a kopac Nemere tetején, onnan nézi a völgyben meghúzódó kicsi székely faházakot, nagyokat sóhajt, aztán leül pihenni egy nagy kőre. Előszedi papírjait, a ceruzáját, gondolkozik, majd róni kezdi a sorokat, verseket, amelyeknél nincs szebb ezen a nagyvilágon. Ha papírjait teleírta, apró darabokra tépi, és szélnek ereszti őköt.
Ha megpihent, feláll a kőről, és továbbindul a mű nagy költőnk, lassan lépeget a puha, havasi füvön. Aki látja őt hófehér hajával, lobogó köpenyében, annak összefacsarodik a szüve bánatában. Amerre elhalad, a népek lehajolnak mögötte a földre, megsimogatják a lába nyomát, hogy ne okozzanak fájdalmat a Kárpátok bujdosó szellemének, Petőfi Sándornak."
A Kárpátok szelleme
"A Kárpátok örökzöld lombokkal ékesített, sötét fenyvesei közé el-eljárt Petőfi. Ezt a mesét egy erdőkerülő székely mondotta el nekem, mikor barátommal Al-Csík vidékét, régi székelyszóval - Kászonszéket bejártuk. (Józsi barátom ma Fogaras város jegyzője.)
A Szent-Anna tavától áthaladtunk a Nyergeshegyen. Mint rendesen, gyalogszerrel igyekeztünk a kászoni híres borvízforráshoz. Útitervünk a kopasz és fagyasztó hideg szeleitől nevezetes Nemere hegycsúcsra vezetett.
Kászon-Jakabfalvától az erdőkerülő székely atyafi volt a kísérőnk. Csendesen lépegetve igyekeztünk a fenyvesek felé. Az erdő szélén épült kies fürdőnél pihenőt tartottunk, s bár még nem volt ebéd ideje, pompás étvággyal falatoztunk hárman. A kászoni fürdő boldogult Balázsy Lajos tulajdona vala, ki azóta meghalt és vele az utolsó királybíró is sírbaszállt az erdélyi részekből.
A székely ember hallgatag. Vezetőnk sem igen beszélt az úton, de gondom vala, hogy egy-két pohár borral kedvét találjam. És hogy vándor krónikásokkal tudta magát, hát bizalmasabb lett egypár ropogós székely góbéságom elmondása után. Aztán feltarisznyált Málnássy bácsi, a fürdőtulajdonos tiszttartója és rövidesen tovább mentünk kelet felé.
A fürdőn túl már elhagytuk az utat. Gyalogösvényen lépegettünk tova. Az ösvény egy árokparton kanyargott a zöld lombsátrak között felfelé. Az árokban csermely csörtetett le a bércekről, vizéről könnyen felismertük, hogy borvízforrásokból ered, mert rozsdás iszapot rakott le az árok fenekén elszórt kövekre.
A kanyargó ösvény minden fordulójánál újabb tájkép tárult elénk. A felső részeken fenyvesekkel borított bércek láncolata hívogatólag intett. Itt az erdő csendes magányában az erdőkerülő székely atyafi otthonosabb lett. Beszélt sok szép dolgokról, csodás esetekről, amik a közeli bércek titkos rejtelmei.
Elbeszélte a juhászok történetét. Két testvér őrizte a nyájat, aztán egyszer az egyik testvér ledobta a másikat egy magas szikláról, hogy azután a juhcsorda neki maradjon. De a juhok mind a letaszított gazdájuk után ugráltak és ott vesztek a meredek szikla alatt...
Elbeszélte a fehér leány csodás megjelenését, akiről mindig tüzet jósoltak, de be is következett minden alkalommal, valahányszor látták a csodás leányt.
Hát a kígyók gyűlése? No, még csak erről beszélt szép dolgokat az erdőkerülő. Úgy mondotta, hogy királyt választanak. Meg is mutatta lent, egy kerek mélységben a kígyógyűlés helyét.
Közbe fölérkeztünk a hegygerincre. Csupán egy hosszú völgy választott el a kopasz Nemere hegytől, legalábbis úgy látszott a tiszta bérci levegőben, de később homlokunk gyöngyözésével tapasztaltuk, hogy a látszat csalt.
A gerincen megpihentünk, vagy inkább széttekintettünk a vadregényes fenyvesek honában. Majd folytattuk a gyaloglást tovább kelet felé. Alig pár száz lépésre a pihenőhelytől újra beszélni kezdett az erdőkerülő székely:
- Ahajt van a Petőfi köve! - szólt hátra s tőlünk délre, a Lakóca hegy irányába mutatott. Érdeklődve néztünk a mutatott irányba. Egy magányosan álló szikla ülőszék alakjával csakugyan odavonta a figyelmünket.
- Miért hívják Petőfi kövének? - kérdezem az atyafit - hiszen tudtommal nem járt errefele a nagy költő soha.
-Nem-e? - veti vissza a kérdést a székely, de azért érdekes szóejtéssel beszélt tovább. - Hát nem hallották ennek a történetét?
Mind a ketten tagadólag ráztuk a fejünket, de nem beszéltünk, hogy annál inkább beszélhessen az atyafi.
- Pedig igen szép, igaz históriája van ennek! - magyarázta a Petőfi köve felé lépegetve - mert tetszik tudni: Petőfi nem halt meg Segesvárnál. Az csak olyan mese, amit senki sem hiszen, mert senki sem látta.
- Menjünk közelebb - bíztattam az atyafit, meg a barátomat.
- De nézzük meg - mondja a székely - mert ott mellette jobban is tudom a históriáját.
Közel mentünk a csodás alakú kőképződéshez. Jóska barátom fölkapaszkodott és helyet foglalt a székalakú kövön. Még könyöklő is formálódott rajta.
- Hát ez a Petőfi köve - folytatá a székely. - Már csak azért sem halhatott meg Segesvárnál a csatában, mert akkor abból az ezrekre menő magyar és székely harcosokból, akik menekültek onnan, hát mégis legalább egy tudott volna hírt hozni felőle. Hiszen mind ismerték nagy híréből, mind tisztelték tiszta szívből. De mondom, hogy nem halt meg, hanem menekült!... A csata után elbódorgott a vidéken, ahol nem ismerte a járást. Aztán az erdőkben bujkálva eltévedt.
No, aztán így jutott el bolyongása alatt a Firtosvári hegyi szellemhez. Ennek a szellemnek már csak hallották hírét?... Ott őrködött a vár körül elásott kincsek felett, a lakása pedig a "a fehér katlan" odújában volt. (Kis barlangüreg a Firtoshegy nyugati oldalán.)
Ez volt Petőfinek a legszerencsétlenebb lépése, mert a hegyi szellem, amint meglátta, mindjárt megszerette. Csakhamar magához csábítá szép szavakkal, nagy-nagy ígéretekkel.
Legtöbbet a haza sorsáról beszélt a csábító hegyi szellem, mert úgy tapasztalta, hogy ez tetszik leginkább Petőfinek. Aztán cselt vetett neki... Odaígérte az aranyait, amelyek nagy rudakban vannak elásva a várhegy körül. Azzal biztatta, hogy ezek árán annyi katonát szedhet Petőfi, hogy annyi még sohasem volt a magyar hazának. De mindezeket csak akkor kapja meg, ha legalább három napig vendége lesz a szellemnek.
Hát a gonosz szellem éppen jól számított. A költő mindennél inkább szerette hazáját. Szíve vérzett a magyar nemzet rabsága miatt, így aztán a nagy hazaszeretet következtében hallgatott a szellem csalogató szavára. A gonosz szellem pedig, amint szépszerével becsalta sziklaodújába, hát bezárta, de úgy, hogy onnan tíz hosszú esztendeig elmenekülni, kiszabadulni nem is tudott.
Tíz esztendő hosszú idő. Azt hitte a szépséges hegyi szellem, hogy ily rengeteg idő alatt mindent elfeled Petőfi, ami idekinn azelőtt történt. Igyekezett is elbűvölni mindenféle úton-módon. De csalódott. A költő mindent felejtett volna, csupán édes hazáját nem bírta feledni a bűvös erő hatása alatt sem.
Egyszer aztán nagy, igen nagy beteg lett a sziklabarlang tündérpalotájába zárt Petőfi. A zárt levegőt nem bírta tovább tűrni. A hegyi szellem így kényszerítve vala, hogy szabad levegőre kibocsássa kedveltjét. Hát kivezette Petőfit, de bánkódva tapasztalá, hogy nem bírta többé bűvös barlangjába visszaédesgetni. Csalogatta nagy ígéretekkel, óriás kincsekkel, de hasztalan. Bűvölő ereje pedig elveszett. Hogy miért veszett el? Azt még a hegyi szellem sem tudta, hanem azután nemsokára rájött. Úgy jött rá, hogy a lelki harc miatt rövid időn megőszült Petőfi, amint kiszabadult fogságából, követelte az ígért kincseket. Hadakat akart toborozni, hogy azután harcolhasson és kivívja hazája szabadságát. Ez volt a költő egyetlen vágya, szívének hő óhajtása. De míg a hegyi szellem a költővel sziklapalotájában elzárkózott, azalatt az őrzés nélkül hagyott aranyrudak legtöbbjét feltalálták a szántóvető emberek. (A Firtos-hegy aljában valóban találtak régi aranyrudakat és vasértékben eladták a tisztátalan ércrudakat az örményeknek.)
A kincsek elvesztésével a hegyi szellem is veszített bűvölő erejéből.
Rengeteg kincseit bár elveszítette, bűvölő ereje még megmaradt annyira, hogy Petőfit nem bocsátotta vissza többé az emberek közé. Megrontotta a költő lángoló érzéseit és a Kárpátok bujdosójává varázsolta, hogy ezáltal mégis közelében tarthassa.
A hegyi szellem varázslata teljes volt.
Azóta Petőfi szakadatlanul kerüli drága hazája határait. Sokan, igen sokan látták már őt. Nyakában köpenyeg, kezében papír van. Erre sokszor ír bujdosása közben, ha megpihen.
Kászon vidékére is eljön minden évben egyszer. Itt pihen meg a rendes ülőszékén, melyet Petőfi kövének neveznek róla. Mielőtt ide érkezik, elébb a kopasz Nemere csúcsáról letekint szép hazánk vidékeire. Elmereng messze falvak és városok látásán.
Aztán, ha megpihent, tovább megyen.
Elébb kelet felé. Majd délre halad szellemszárnyakon. A Lakóca tetőn újra pihenőt tart, de onnan is elszáll és tovább bújdosik. Akik látták tovavonulni szellemalakját kísérteties fehér hajával, a szívük megrázkódott a fájdalom miatt. És ahol elhaladt az elvarázsolt költő, megcsókolják a lábanyomait s leborulva imádkoznak mindannyiszor, hogy fájdalmat ne okozzanak Petőfinek - a Kárpátok bujdosó szellemének."