S.E. Ibiza-Eivissa 2008-2009 Season Review


Viszonylag tapasztalatlan edzőként Ibizán kaptam munkát a spanyol harmadosztályban, ahol egy szinte teljesen és ismeretlen amatőr csapatot kellett átvennem. A körülmények ellenére (az egész keretnek csupán £5000 fizetést biztosíthatok hetente, illetve nincs pénz átigazolásokra, 4000es "stadion", 80 bérletes) a vezetőségnek megígértem hogy a mezőny első felében végzünk.

Mivel a keret csapnivalóan alkalmatlan volt a kitűzött célok véghezviteléhez, ezért óriási kutatómunkába kezdtem, hogy olyan játékosokat szerezzek, akik ugyan idősek (és hajlandóan ilyen amatőr körülmények között focizni), de legalább techinkai és mentális képességeikkel segítik a csapatot. A kezemet így is megkötötte a spanyol harmadik liga sajátos szabályzata: 22 játékost kell regisztrálnom a szezonra, akiket nem regisztrálok, nem játszhatnak. Ebből a 22 emberből 6-nak 23 év alatt kell lennie, illetve a legkeményebb: mindegyik játékosomnak rendelkeznie kell európai útlevéllel, non-EU-s játékosok kizárva.
Ennek megfelelően a szerződés nélküli játékosokat fürkésztem, illetve szétnéztem francia alsóbb ligákban (harmad, negyed), Luxemburgban, és még megannyi helyen, de minőségi játékosokat csak az utóbbi két helyről tudtam szerezni. Legnagyobb fogásaim között kell említeni a spanyol negyedosztályból érkező Brunát, a franciáktól érkező Evariste Kabongo-t, Pascal Bedrossian-t,Sebastian Pérez-t, és a későbbi csapatkapitányomat, Teddy Bertin-t
A szurkolók a legnagyobb fogásnak mégis a luxemburgi Dudelangetól érkező Joris Di Gregorio aláírásának megszerzését tartották:

Miután a keret összeállt a bajnoki küzdelmekre, bizakodva vágtam neki a szezonnak, úgy éreztem jól sikerültek az igazolások, annak ellenére hogy meglehetősen idős keretet vásároltam össze - a 17 éves Naby Twimumu (Lux) képviselte egyedül az ütőképesebb ifjúságot. Félelmem volt azonban a keret harmóniájának esetleges hiánya és hogy ez a szezon kezdetén visszaüt. Szerencsére a fiúk rámcáfoltak, és meglepően erősen nyitottak:

A szoros meccsek megfeleltek annak, amit vártam, de egy váratlan sérülés a legérzékenyebb pontunkon talált minket. Joris Di Gregorio a szezon 5. fordulójában a Lleida elleni 2-0-ás siker alkalmával 4 hónapra lesérült (achilles). A következő meccsek bizonyították hogy otthon erősek vagyunk, idegenben pedig döntetlen-képesek, néha pedig bravúros idegenbeli győzelmekre is jogosultak. Mivel csoportunk tobzódik a "B"-csapatoktól (Barcelona, Osasuna, Valencia, Villareal) és ezek rutintalan játékosaitól, így a rákövetkező meccsek győzelmei nem értek meglepetésként, de a féltáv végére egy kicsit akaratlanul is befékeztünk:

Felsorakozott mögöttünk a mezőny, ami kicsit sem lepett meg. A Sabadell csapata például egy olyan csatárt foglalkoztat, aki £4000-et keres hetente. Nálunk ennyit az egész keret kap összesen egy héten. A Badalona legértékesebb játékosa £700.000, nálunk ez Claude Reiter (Lux) a maga £50.000-es értékével.
A következő időszakban folytattuk jól bejáratott utunkon, és minimális különbségű győzelmeinkkel tartottunk első pozíciónkat. Támadójátékuk erejét jól jelzi, hogy az egész szezon folyamán egyszer (!) jutottunk 4 rúgott gólig egy meccsen. A legsűrűbben produkált eredmények az 1-0, 2-0, és a 2-1 maradtak. De ezért is csak 3 pont jár, így 7 fordulóval a vége előtt nagyon kedvezően festett a tabella:

A véghajrát is jól bírtuk, elöl Twimumu és Moreno alkotott (Di Gregorio felépülése után nem alkotott szinte semmit), hátul a Bertin-Reiter belső kettős védekezett elsőosztályúan. Az utolsó előtti fordulóban megkövetkezett az, amit csak nagyon titkon mertem remélni: a csapat képes volt megnyerni a B3-as csoportot!

Óriási volt az öröm, ugyanakkor visszafogott is. A spanyol harmadosztály szabályai miatt nem jutottunk még fel. A Segunda Division 4 csoportjának (B1-B2-B3-B4) első 4 helyezettjei ugyanis osztályoznak a feljutásért. Mondanom sem kell, a harmadosztály legerősebb csapatát kaptuk rögtön az első fordulóban: a Cadiz-t. Felesleges összevetni a két csapat lehetőségeit, mert ég és föld. Ez ki is jött a párosmeccsen, amiből egyiket sem tudtuk megnyerni. De hogy a bajnoki cím is jár némi privilégiummal azt a szabályok biztosítják: nem kellett elbúcsúznom a feljutás álmától, mert a csoportmásidokok(harmadikok-negyedikek) ellenében még egy többlépcsős playoffban megmérkőzhettem a Liga Adelante-ért. Első körben a Ejido-t kaptam, ami nem sokkal rosszabb a Cadiz csapatánál. Hatalmas bravúrral azonban mind az oda, mind a visszavágót megnyertük! A nem várt siker bizakodásra adott okot, de egy komoly erőpróba még hátravolt: a Cartagena csapata. Elsőre nem hangzott olyan veszélyesnek mint a legyőzött Ejido, de a keretük megvizsgálása rávilágított hogy igen csekély az esélyünk a bravúrra.
Idegenben papírforma 2-0-ás vereség, otthon pedig az utolsó percig csak a becsületünkért és a szurkolókért küzdöttünk:

Összességében mégis több mint elégedett voltam. A vezetőség és én is úgy gondolom, hogy egy feljutás túl nagy lépés lett volna egy ilyen amatőr klubnak, amit a második ligában keményen meg is büntettek volna. Becsülettel végigjátszottuk a szezont, de még nem állunk készen egy feljutásra, ahhoz mind anyagilag mind játékoskeretben erősödnünk kell és ezt csak fokozatosan tudjuk elérni. Ennek szellemében újabb 2 éves szerződést kaptam, amit boldogan írtam alá. Az év legmeglepőbb híre azonban csak a szezon befejeztével ért: Claude Reiter (a luxemburgi válogatott belső védőnk) felkeltette több klub (CSKA Sofia, Cardiff), köztük a Birmingham City figyelmét is. Bár a játékos csak £50.000-t ért a szakértők szerint, én a sajátos értékarányoknak megfelelően (képességei, kora és jósolható karrierje) küldtem nekik ajánlatot: £500.000 az ár. Meglepetésemre nem röhögtek ki, a Birmingham köszönte és vitte, feltriplázva ezzel a klub költségvetését, és 100.000-et biztosítva a jövő évi átigazolásokra. Bizakodva kezdtem neki a következő idénynek...