Jól éreztük magunkat a Bajnokok Ligájában. Óriási felhajtás, csillogás, rivaldafény és rengeteg pénz. A játékosaim a legmagasabb szinten léptek pályára és fürödtek az ismertségben. Jobbnál jobb csajokkal jelentek meg a számozatlanul tartott eseményeken. Ebben voltak a klub által tartott vacsorák, promóciós események, de fiatal emberek révén azért főleg bulvárpartikon és mulatozókban tették tiszteletüket. Vasvillával hányták ki a pénzt az ablakon, és némelyikük a hirtelen jött gazdagságot nem tudta kezelni. Volt is mit szétosztani a csapaton belül, mert a BL részvétellel megközelítően £18.000.000 hozott a konyhára:
•TV-s jogdíj £9.000.000
•UEFA prémium £5.500.000
•Jegyeladás £3.500.000
Ez a rengeteg pénz egy új statisztikai lappal bővítette amúgy sem túl rövid dicsőséglistánkat.

Felkerültünk a leggazdagabb klubok 100-as listájára. Ez és, hogy a klubranglistán is araszoltunk felfelé mutatta, hogy meghatározó tényezővé léptünk elő az európai futball színpadán. Ezen adatok birtokában, munkám e részét befejezetnek tekintettem. Elértem azt, amit idekerülésemkor, csak én hittem és olyan magasságokba emeltem a klubot, ami elképzelhetetlen volt. Maradt a sportszakmai kihívás. Mondjuk egy BL győzelem. Ezért a kijelentésemért megint két hét gumiszobát kaptam az elnöktől.

16.457 átlagnéző új klubcsúcsot ért, ami a fejlesztések után magától értetődött. Nem tudom, lett volna-e értelme további bővítéseknek. Nagyra törő álmaimba bőven belefér egy 20 ezer feletti stadion. Próbáltam nem foglalkozni ezzel, de csak piszkálta a csőröm a következő szint kicsikarása. Anyagi fedezet is megvolt rá, ezért tettem egy kísérletet. Bekopogtattam az elnökhöz és vázoltam neki, hogy maximálisan elégedett vagyok a pályán kívül elért expanzióval, de ha minden álmunkat valóra akarjuk váltani, akkor tegyük meg ezt a lépést is. Ambiciózus ember, ismerem jól sőt még barátomnak is vallhatom, így tudtam hogyan kell beszélni vele. Minden érvem ült és a felhozott elképzeléseimmel nyitott ajtón kopogtattam.

Nagyon nagy sikernek éreztem a megbeszélés végkimenetelét, ezért betértem kedvenc kocsmámba és elvegyülve a helyiekkel vidáman elboroztam. Betévedt néhány Maritimó drukker is, a csendesebb fajtából, így módom nyílt rá, hogy velük is eldiskuráljak. Riválisként is nagy elismeréssel beszéltek a munkámról, ami igen hízelgő volt az amúgy sem szottyat egómnak.

A magyar kapcsolatom is kitűnően működött. Ismételten kineveltünk egy magyar srácot az utánpótláscentrumból. Nagyon prosperálónak tűnt a felépített együttműködés. A játékos tőzsdén is inkább az eladások jellemeztek, de ezen már ki lepődött meg?!


Mint ahogy azon sem, hogy tehetséges ex-játékosaim, évek múltán is dagasztják büdzsémet:


Az Európa Bajnokság után (amit Anglia nyert), rengeteg kispad megüresedett. De én az elkezdett munkát a Brazil VB címmel szerettem volna tetőfokára juttatni, így meg sem fordult a fejemben, hogy szövetségi kapitányi irodámat áttelepítsem az öreg kontinensre. A portugálok 3 döntetlennel a tarsolyukban, nem élték túl a csoportküzdelmeket. Nem sokkal a torna végeztével rendezték az Olimpiát Londonban. A csoportküzdelmek után, sorrendben megvertük a Spanyolokat és a Franciákat, mígnem a döntőben alulmúltuk önmagunkat és rettenetes produkciót bemutatva, csúfosan leégtünk.

Mivel a nagyválogatott sikereire építve, az alsóbb korcsoportok világversenyeire is kiemelt figyelmet szentel a brazil közvélemény, kínos magyarázkodás elé néztem a torna végezetével. Érthetően a női röplabda válogatott aranyérmét ünnepelték a szurkolók. Nekünk maradt a lógó orr és az ezüstérem, ami a nemesfém világpiaci árának alakulását figyelembe véve, annyira nem is rossz bolt. Személy szerint sikernek könyveltem el a második helyet és a nemzeti olimpiai bizottság ill. a labdarúgó szövetség is osztotta ezt a véleményem. Talán a vehemens szurkolók is nyugodtabban fogadták, mert csak 115 halálos fenyegetést kaptam. Lehetett volna több ezer is, mint az elődöm esetében. Ám nem győztem a problémákkal foglalkozni, mert BL selejtező várt ránk, igen nagy téttel bíróan.
A Trabzonspor nem tűnt nagy falatnak, de annyiszor láttunk már borulni a papírformát. Na most ebben az esetben ez nem következett be. Oda-vissza mi uraltuk a játékot.

A Madeira-Liszabon-Genf repülőjáratra már Business-class bérletet kaptunk. Ennek tudtunk örülni. Hazafelé pedig a sorsolás végeredményének. Vidámságunk oka egyértelmű volt. A második hely nem tűnt olyan elérhetetlen feladatnak. Ehhez hozzájárult egy hatalmas bravúr. Otthon győztük le a MU együttesét.

A Werder
otthon és idegenben is kemény ellenfél volt. A maradék két meccsen igazolódott a bukik jóslata, és csoportelsőként meglett a továbbjutás.

A kieséses szakasz sorsolása igen kedvezőtlenül alakult, bár a mezőnyt elnézve, nem remélhettem könnyű ellenfelet. Bíztam benne, hogy egyszer eljön azaz idő, mikor a mi kis lesajnált csapatunk lesz a rettegett ellenfél egész Európa szemében. Mikor a sorsolást vezető és a csapatokat húzó ember anyukái megállíthatatlan csuklásba kezdenek, mert a CD Nacional-t sorsolták ki.
Barcelonában nagy bénázások közepette sikerült gól nélkül maradnunk. Minden lehetőségünk adott volt, helyzeteket dolgoztunk ki és még kiállítás is volt a gránátvörös-kékeknél. De semmi nem jött össze elől. Csakúgy, mint a visszavágón. Bármivel próbálkoztam, valahogy érezhető volt, hogy ebből nem fog lőtt gól születni. Impotensek voltunk a párharc során az ellenfél kapuja előtt és ez a kiesésünket jelentette. Pedig a Barca csak nevében volt félelmetes. A mutatott játéka alapján, teljesen partiban voltunk velük és ha nem tiszteljük őket ennyire, bőven továbbjuthattunk volna.

De ismételten bizonyítottuk, állandó helyet követelünk magunknak a BL küzdelmeiben. Mind nagyobb tapasztalatra tettek szert játékosaim és már nem volt szabad olyan nagy álmélkodással és tisztelettel pályára lépnünk, mint évekkel ezelőtt. Ezt a kisebbrendűséget kellett valahogy levetkőznünk és magabiztosságot sugároznunk. Sokat szoktunk pókerezni és engem nagyon ritkán kaptak blöffölésen. No nem azért mert nem szoktam, hanem mert nagyon magabiztosan adtam elő magam. Ezt kellene adoptálniuk a fiúknak. Süssön róluk a magabiztosság.
A KUPÁBAN egy igen könnyű meccsel tudtuk le a kezdő fordulót. A sérüléséből visszatérő Alan számára igen jó formajavító meccsé lépett elő, 5 gólja, pedig minden csúcsot megdöntött. Mentünk előre és szokás szerint a Benficát sodorta utunkba a negyeddöntőben a sors. És szokás szerint ki is ejtettek bennünket. Sajnos a kupaküzdelmek során, a Benfica mindig fölénk kerekedik. Valószínűsíthető, hogy a játékosai jobban bírják a nyomást, bár az utóbbi időben én is harcedzett legényeket irányítok. Talán viszketőporral szórnám be meccs előtt az öltözőjüket, akkor nagyobb esélyünk lenne. Ki kell találnom valamit…