A Sporting már a pénteki napon letudta a Naval elleni ütközetét. Papirforma. A szombati nap a miénk volt. Papírforma.

A vasárnap a Benficáé. Meglepetés! Micsoda hajrát mutatott a Guimares. Imádtam őket. Ezzel az aranytól egy picit távolodott a Benfica. Engem inkább az aggasztott, hogy nem e teljesen kipukkadtak az utolsó fordulóra. Mert én csak akkor nyerhetek, ha a Sporting botlott volna. Ez pedig inkább volt valószínű Lisszabonban, mint a Maritimo vendégeként. Bár én még úgy, mint akkor, soha nem szurkoltam a riválisunknak.



A tabella így festett. Pénteken a Benfica ment a Naval-hoz. Meglepetés! Így ők végleg elszálltak. A Sporting a mi fenségterületünkre, Madeirára érkezett, az akkor nagyon szeretett Maritimohoz. Mivel teljesen egy időben rendezték a két meccset a szigeten megállt az élet. De szószerint ám. Még az a sok tízezer turista is focilázban égett, annyi különbséggel, hogy ők a vízparton követték az eseményeket. Mégiscsak nyaralni voltak itt. Bár a stadionba menet egy holland családot láttam a tengerben. Azok is valami tudósok lehettek, mert erről nem tudomást venni!?
Aki a mi kis ékszerdobozunkba nem fért be, az a rivális stadionjában szurkolt a Maritimonak. Egyedülálló és megismételhetetlen este volt a sziget történelmében.
Az első esemény a Sporting vezető gólja volt a 16. percben. Néma csend, talán csak a zöld-fehér klub szurkolóinak örömittas kiabálása hallatszott át hozzánk. A maradék fél óra mint egy pillanat úgy fogyott el. Ott 0-1, itt 0-0 a félidőben. Nem a legjobb.
Picit felemeltem a hangom a szünetben. A csatáraimnak elmondtam, hogy ők jelenthetik a különbséget a két csapat között. De nem ők hallották meg szavaimat, hanem a Maritimo játékosa, Ceará, aki egyenlített a város túlsó oldalán. Hát most picit hangosabb lett a sziget. Pöttyet feljebb toltam a védekezésünket és a támadójátékunkra helyeztem még nagyobb hangsúlyt. Ennek eredményeképpen a 78. percben, mikor már nagyon szorongtam, Barbosa fejelt egy gólt. Nem tudom szavakba foglalni mit éreztem. Kiengedtük a szellemet a palackból. Irányítottuk a meccset és cserékkel szabdaltam a folyamatos játékot. Az egyik Rio Ave játékos elvesztette a fejét, emberelőnybe kerültünk, sokkal könnyebben tartva így az eredményt. Egyik pályán sem változott az eredmény, szóval azonos pontszámmal várhattuk az utolsó fordulót!!!




Már csak egy feladatunk maradt, hogy mennybe menjünk. Minimum ugyanazt az eredményt elérni, mint amit a Sporting, a Benfica vendégeként. Mivel az egymáselleni összehasonlításban vertük a Sportingot (1-0 otthon és 1-1 idegenben), nagyon kedvező helyzetben voltunk. Az se lett volna baj, ha simán nyerünk Boavistában és akkor nem számít semmi egyéb eredmény. De jó volt a tudat, hogy a Benfica lealázhatja a Sportingot és akkor ki sem kell futnunk a gyepre, bajnokok lehetünk. Akkor a tabella.
Igen lomha és eseménytelen volt az első félóra. Semmi hír a másik pályáról, ami jó. Csak a Sporting ne lőjön gólt. De a Benfica megtette, és a 32. percben pontelőnnyel vezettem a tabellát. Még le sem ültek a segítőim az ugrándozásból, máris egyenlített a Sproting. Kicsit megzavarta a pályán lévőket a történés és a 45. percben gólt rúgott a Boavista. 1 másodperc múlva sípszó hallatszódott, lesállás miatt maradt a 0-0.
Félidőben maradt minden változatlan. Szokásom szerint, kiábrándultságomról tettem tanúbizonyságot a félidei megbeszéléskor. A két csatáromat viszont bíztattam, remélvén szállítják az aranyat a nyakunkba. Nem tudom mi volt a baj, talán a tét, de a középkezdés után a 19. másodpercben gólt lőtt a Boavista. Nagy a baj. Most a Sportingnál a pontelőny. Bajnokok lehetünk, ha mi rúgunk gólt, gólokat vagy ha a Benfica teszi ugyanezt. Csak teltek a percek és azon kívül, hogy idegbajt kaptam nem történt semmi. Határozottabb támadójátékot rendeltem el és sűrűn fohászkodtam. A történelem nem ismételhette önmagát. És jött az égi segítség Didot személyében, aki szabadrúgásból betalált a Sportingnak a 79. percben. Sőt a gólt megelőző szabálytalanság miatt, kiállították ex-játékosomat, Lekic-t. Újra a mi kezünk a bajnoki kupán. De még volt 10 perc. De micsoda tíz perc!
Próbáltuk bevinni a döntetlent és remélt bajnoki címet jelentő gólt, ezért küzdöttünk egész évben és dolgoztunk már 7 éve együtt. Egy gól és 10 perc. Szédület. Már csak öt. Még jobban hányinger. Már csak kettő, mikor repült a kispad oldala. 10 emberrel gólt lőtt a Sporting. Kábulat, szótlanság, oxigénhiány. Most mit lehet tenni. Minden csere ellőve, taktikai módosítást ki fog már fel, hisz roggyantak a térdek, remegtek a gyomrok. Gyors kupaktanács a segítőimmel és hadrendmódosítás a 90. perc kezdetén, pont mikor megtudtuk, volt 3 percünk csodát tenni. Már csak 30 másodperc mikor 20 méterre a kaputól felrúgták Cicerót. Utolsó esély. És az állat Guarín becsavarta a bal felsőbe!!! 20 másodperccel a vége előtt kiegyenlítettünk. És mivel a másik pályán már vége volt, gyakorlatilag kezdődhetett a fieszta.
Szavakat nehéz találni! Hihetetlen! Egy biztos a legjobb drámai alakításért nekünk kellett kapnunk az Oscar-díjat.


Napokig nem aludtunk, csak a buli és a részegség. Gyakorlatilag a bajnoki prémiumnak alávágtunk, de kit érdekelt, hisz BAJNOKSÁGOT nyertünk! Leghamarabb az év végi díjátadóra józanodtunk ki, ahol bezsebeltünk egy pár címet.
Először az év csapatát tömtük tele játékosokkal, majd megkaptuk az év kapusa és az év edzője címet. Reggel pedig értesítés, hogy Nyon-ba is várnak minket, a BL szezon csapata díjátadóra.
Félelmetes szezon volt. Talán szavakat sem kellene rá pazarolni, vagy ha igen azt is csak szuperlatívuszokban. Munkába sem akartam állni, hanem csak a megérdemelt nászutamra elmenni. Még nagyobb és még fényesebb ismertségben lubickolt mindenki, csak én vonultam el a feleségemmel a krétai nászútra. Semmi felhajtás, csak pihenés és nyugalom. Reméltem, a Perzsa tengeren ezt megtalálhatom.