Amúgy általában pont az a legnagyobb probléma, hogy maga a hadsereg csak egy funkcionális fegyvert farag a jelentkezőből, aki nem feltétlenül van jobban felkészülve az emberélet kioltására, mint egy rendszeres paintballozó.
A szituációban, amit te is leírsz ("Látja a szemét, hallja a sikolyát, a haláltusáját ahogy kapaszkodik az életbe stb."), egy természetes pszichés védelmi reakció az, hogy azonosítja önmagát a "jó" oldallal, az ellenséget meg a "gonosz" oldallal, ugyanúgy, ahogyan egy utcai támadásban beindulnak az ösztöneid, és az önvédelemre koncentrálsz, nem pedig a helyzet morális vagy társadalmi dilemmáira.
A probléma az, hogy ezek az emberek rendkívül hosszú időn keresztül vannak kitéve ennek a pszichés védelmi reakciónak, ráadásul a saját propagandájuk tovább erősíti bennük ezt a hitet (úgynevezett "morálnövelés- és fenntartás" címszó alatt). Így már elég érthető, hogy vagy egy érzelemmentes gép válik belőled, vagy meghasonulsz a helyzettel, és vérengző gyilkos leszel, vagy belekerülsz egy morális dilemmába, és kész a lelkisérülésed.
Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy a "mi vagyunk a jók, ők a gonoszok, és az én szenvedésem/sérülésem nemesebb/fájdalmasabb/igazibb, mint az övéké" hit erősítése nem megoldás - bár amerikai kollégáink szerint az a legfaszább, ha a hazatérő testilelki sérültek a saját hazájukban is folytathatják (virtuálisan) azt, amit Irakban elkezdtek. Hapfff...