az emberi faj nem egységes?
-
Rundstedt17 #120 Az ilyesféle kutatásokat általában elhallgatják vagy nem tudományos alapon hevesen bírálják. Ez a szektás magatartás azon a fals okoskodáson nyugszik, hogy ha a fajok tudományosan léteznek és különbségeket lehet köztük megállapítani, az a rasszistákat igazolja. Alain de Benoist tökéletesen kimutatta ezen állítás képtelenségeit, amelyek közül az első a megfordíthatóságára vonatkozik: „Meghatározásánál fogva a tudomány felülvizsgálható és esetleges. Sohasem befejezett, hanem mindig alakulásban lévő. Ebből a szempontból antirasszista érvelést alapítani a tudományra elkerülhetetlenül azzal jár, hogy bizonytalanságban hagyjuk azt. Még súlyosabb, hogy ezáltal akarva akaratlanul elfogadjuk akár azt, hogy a rasszizmust csak azért kell elítélni, mert ’tudományosan nem megalapozott’, akár azt, hogy bár a mai tudomány ’elítéli’, a holnapi fel is mentheti azt” („Remarques autour d’une définition”, in Racismes, antiracismes, Méridiens-Klincksieck, Párizs 1986). Eme „tudományos” antirasszizmus másik tévedése, hogy túlértékeli a tudomány szerepét a rasszista ideológiában. A felvilágosodás nagy alakjainak – köztük Locke-nak, Voltaire-nek, Kantnak vagy Gobineau-nak – egyáltalán nem volt szükségük a molekuláris biológiára ahhoz, hogy a maguk idejében rasszista véleményt fogalmazzanak meg. Léon Poliakov szerint „ahogy a felvilágosodás évszázadának prométheuszi új embere, a tudomány és a haladás mesterembere Isten helyének átvételére törekszik a teremtés csúcsán, ugyanabban a mértékben növekszik az a távolság, amely elválasztja a többi teremtménytől, a négylábúaktól, a majmoktól és a vadaktól. A tudomány önállósodása az egyházi gyámkodás alól, a biblikus kozmogónia elvetése és a keresztény értékek elhagyása szabad utat engedett a rasszista spekulációknak” (Histoire de l’antisémitisme, Calmann-Lévy, Párizs 1955-1977). Ez az érvelés persze csak akkor helytálló, ha nagyvonalúan megfeledkezünk arról, hogy az amerikai Délen máig továbbélő négerellenes és szegregációs attitűd éppenséggel a „biblikus kozmogóniára”, pontosabban annak egyik markáns elemére épül, mint ahogyan ez volt az alapja a fajok elkülönítésének „isteni akaratát” államideológiai rangra emelő dél-afrikai apartheid-rendszer rasszizmusának is. Az USA déli államaiban és a dél-afrikai búrok körében egyaránt döntő szellemi befolyást gyakorló kálvinista teológusok ugyanis azt a biblikus szövegrészt, amelyben Noé megátkozza (az apja részegségén gúnyolódó és a fekete faj mítikus ősének számító) Kám fiait, a szegregáció igazolásaként interpretálták (és sub rosa interpretálják még ma is).
Ami pedig manapság az utca emberét illeti, a gének véletlenszerű megoszlására vonatkozó tudós értekezések nem fogják megakadályozni a rasszistákat abban, hogy továbbra is ragaszkodjanak a meggyőződésükhöz, még ha azok a tudományos racionalitás szemszögéből „aberráltnak” is számítanak. Sőt mi több, a faji tény dogmatikus tagadása gyorsan kontraproduktívvá válik, mert szélsőséges túlzásai sértik a józan észt és a valóság perverz „elbújtatásának” érzetét erősítik. Ebből következően teljességében illuzórikus a faj tagadásával harcolni a rasszizmus ellen. Mindenki tudja ugyanis a saját tapasztalatából, hogy vannak fehérek, feketék és sárgák, hogy még ezeken az embercsoportokon belül is lehet bizonyos megkülönböztetéseket tenni, és hogy ezeket a csoportokat „fajoknak” nevezik. Egy dolog az, hogy a faj fogalmát a molekuláris biológia nem tudja értelmezni, más dolog, hogy a taxonómiában, az antropológiában és abban a világban, amelyben élünk, igenis léteznek fajok, és nem a molekuláris redukcionizmus birtokolja az igazságot.
Akár a mentális képességekre, akár a fizikai adottságokra vonatkoznak, a fajok között tapasztalt átlageltérések statisztikailag ugyan változók, faktuálisan viszont állandók, a tagadásuk tehát teljes abszurditás - még a tudomány szemszögéből is. Ugyanolyan abszurditás, mint a kalmár uniformitás vagy a technotudományos racionalitás által ideáltípusnak tartott átlagember „kitenyészthetősége”. Éppen ellenkezőleg, amint azt Julian Huxley biológus, az ENSZ nevelésügyi, tudományos és művelődésügyi szervezetének egykori igazgatója a Chicagói Egyetem 1961-es konferenciáján mondta, „új gondolkodási rendszerünknek el kell vetnie az egyenlőség mítoszát. Az emberi lények nem születtek egyenlőknek adottságaik és képességeik tekintetében, és az emberiség haladása éppen egyenlőtlenségük tényén nyugszik. ’Szabadok, de nem egyenlők’, ez kell hogy legyen az új jelszavunk – és a kiválóságok változatossága, nem pedig a középszerűhöz való alkalmazkodás az oktatás célja”. Ez elvi síkon még akkor is igaz, ha különböző egalitarista lobbik nyomására az egykor általa vezetett szervezet időközben száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre a kérdéses tematika értékelése és a követendő célok tekintetében.
Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a faji kérdés napirenden tartása csupán a rasszisták kedvenc vesszőparipája, nem árt tisztázni, hogy az emberfajok létezése (vagy nem létezése) számos gyakorlati problémát vet fel a mindennapi élet területén is, így például a velünk született (innata) faji különbözőségeket tekintetbe vevő és azokhoz alkalmazkodó – és ezáltal az uralkodó egalitarista ideológia „kötelező középszerűség”-tana ellen ható – antinivelláló vagy „elitista” oktatás létjogosultságának elismertetéséhez. Miről is van szó? Az USA-ban és Nagy-Britanniában az IQ-mérésére alkalmazott ún. pszichometriai teszteken a négerek mindig gyengébben teljesítenek, mint a fehérek. Átlagos lemaradásuk kb. tizenöt pontnyi. Néhány kivételtől eltekintve valamennyi pszichológus elfogadja ezt a tényt, de nyilvánvalóan nincs közöttük egyetértés a jelenség magyarázata tekintetében. Egyesek szerint ez az állapot örökletes különbözőségek eredménye, míg mások a környezeti hatások (oktatás, társadalmi miliő, életszínvonal stb. ) eltérésében látják az okát. Race, Intelligence and Education (M. T. Smith, London 1975) című tanulmányával azután Hans J. Eysenck tiszta vizet öntött a piszkos pohárba, megállapítva, hogy a környezeti hatás híveinek tézisei tarthatatlanok, hogy a négerek és fehérek közötti IQ-beli különbségeket a genetikai felépítésükben mutatkozó eltérés okozza, és hogy mindezzel a tudósok kilencven százaléka is tisztában van, de inkább nem beszélnek róla. Eysenck fellépése a maga idejében valóságos földindulást okozott, ő ugyanis nem volt akárki a tudományos életben. A Londoni Egyetem Pszichiátriai Intézetének vezetőjeként és a világ legmagasabb citációs indexével büszkélkedő pszichológusaként súlya volt a szavának, ráadásul pedig származása és életútja miatt (1934-ben a nácik elől menekült Angliába) „rasszizmussal” sem lehetett egykönnyen vádolni, mint másokat hasonló esetekben.
Demonstrációja lényegében három megfigyelésre támaszkodott. Először is a születésük után különválasztott és eltérő környezetben felnevelt egypetéjű ikreken végzett valamennyi tudományos kísérlet azt bizonyítja, hogy IQ-juk csupán néhány pontnyi eltérést mutat, ami az intelligencia erős örökletességét tanúsítja. Másodszor, az IQ-ban mutatkozó átlageltérés akkor is fennáll, ha ugyanolyan körülmények között felnevelt, ugyanazokat a tanintézeteket látogató, ugyanolyan társadalmi-gazdasági státust élvező négereket és fehéreket hasonlítanak össze, sőt még akkor is, ha alacsonyabb társadalmi osztályú fehéreket és vagyonosabb miliőből származó négereket versenyeztetnek. A „környezet” tehát egyáltalán nem döntő magyarázó tényező. Harmadrészt a kínaiak, akiknek társadalmi státusa az USA-ban összességében jelentősen alacsonyabb, mint a fehéreké, a teszteken valamennyi faji csoport közül a legjobb eredményeket érik el, miközben az amerikai őslakosok, noha jóval súlyosabb diszkriminációk sújtják őket, mint a négereket, mégis magasabb átlag-IQ-val rendelkeznek ez utóbbiaknál. Eysenck professzor konklúziója szerint „ha az anatómia, a fiziológia, sőt a biokémia területén is vannak faji különbözőségek, miért lenne ez alól kivétel az agy? El kell fogadni az intelligencia örökletes meghatározottságának evidenciáját.”
Hans Jürgen Eysenck ezzel lényegében csatlakozott a „jenseni eretnekséget” valló tudósok egyre növekvő táborához. A kifejezés 1968 végéről datálódik, amikor Arthur R. Jensen, az Amerikai Oktatáskutató Társaság (AERA) alelnöke, a Berkeley Egyetem oktatáspszichológia professzora egy hosszú tanulmányt publikált a Harvard Educational Review-ban az iskolai felzárkóztató programok kudarcának okairól, amelyben fehéren-feketén kimutatta a négerek alkalmatlanságát a konceptuális intelligencia-tesztek sikeres megoldása vonatkozásában. Legutóbb James D. Watson amerikai genetikus és biofizikus hasonló értelmű megjegyzése csapta ki a biztosítékot a témabeli PC-dogma „őrzőkutyái” körében. A tudományos ortodoxiával már régóta hadilábon álló tudós – aki 1962-ben megosztott orvosi Nobel-díjat kapott a DNS kettős spirál struktúrájának leírásáért, később pedig ő vezette az emberi génállomány teljes feltérképezését célzó HGP nemzetközi kutatócsoportot és a New York-i Cold Spring Harbor laboratóriumot, és nevéhez fűződik minden idők egyik legsikeresebb tudományos népszerűsítő műve, a magyarul is megjelent Kettős spirál – azt nyilatkozta a londoni The Sunday Times-ban (2007. október 14.), hogy Afrika kilátásai azért rosszabak, mert „a Nyugat abból indul ki segélyezési és fejlesztési politikájában, hogy az afrikaiak intelligenciája megfelel a miénknek, holott minden vizsgálat ellentmond ennek”. (Noha a kirobbant tiltakozás hatására Watson utóbb revideálta véleményét, az ilyenkor szokásos „virtuális lincselést” mégsem kerülhette el: az általa naggyá tett kutatóintézet éléről „közös megegyezéssel” eltávolították, előre meghirdetett előadásait a fogadó intézmények törölték, és persze nem úszta meg a „rasszizmussal” való megbélyegzést sem, amely – mint tudjuk – napjaink egyik legeredményesebb diszkvalifikációs technikája.)
Akárhogy is van, az egalitarista „szentírás” által kondicionált antirasszista lobbi csupán elkeseredett és hosszú távon reménytelen utóvédharcot folytat, hiszen a természet törvényeivel tartósan nem lehet szembehelyezkedni, ahogyan a tudomány tényeit sem lehet a végtelenségig okkultizálni. Nietzsche szerint „az emberiség együttes evolúciójáról beszélni ostobaság és nem is kívánatos. Megpróbálni különbözőképpen alakítani az embert, hogy kihozzuk belőle különböző képességeit, megtörni őt, amint egy bizonyos típus elérte a csúcspontját, ily módon dolgozva építeni és rombolni, íme ez tűnik számomra az embereknek adható legnagyobb élvezetnek.” Márpedig erre az alapigazságra maguk az emberek is kezdenek rádöbbenni, a politikailag korrekt „tudományosság” minden porhintése ellenére. A saját elemi érdekükben.