az emberi faj nem egységes?
-
Rundstedt17 #119 Ellentétben az utóbbi néhány évtizedben folytatott médiatikus intoxikációs kampány állításával, a népesség-genetika igenis megerősíti a nagy emberfajok létezését. A tudományos felfedezések durva és gátlástalan elferdítése nemhogy elősegítené a rasszizmus elleni harcot, hanem visszahatásképpen ez utóbbit erősítheti.
Az emberiség fajokra történő felosztásának első írásos nyoma azonban a XVII. század végéről datálódik, és egy Francois Barnier nevű francia világutazótól származik: „Észrevettem, hogy különösen négy vagy öt fajta emberfaj létezik, amelyek különbözősége olyan feltűnő, hogy jogos alapul szolgálhat a felosztáshoz” (Journal des Scavans, 1684. április 24.). Több mint két és fél évszázadon keresztül tartó „kegyelmi állapotot” követően csupán fél évszázada kezdték a faj szó használatát (és az általa hordozott és átörökített állandó „faji tényezők” érvényességét) kétségbe vonni, nevezetesen az UNESCO nagy nemzetközi konferenciáinak nyomán, éspedig két különböző, de következtetéseiben egyirányú fronton. Az ideológiai frontot a marxizmus bizonyos intranzigens formáinak egyeduralma, a nácizmus szinte már hipermnéziás emlegetése (párhuzamosan a holokauszt-tematika ugyanekkorra datálható „felfedezésével”), a rasszizmus-vád mint a politikai diszkvalifikáció non plus ultrájának következetesen túlzó használata, valamint az egalitárius ideológiának a társadalomtudományokra történő rátelepedése (Boas, Mead és társaik) és a velejáró posztmodern relativizmus (miszerint a faj csak „társadalmi konstrukció” vagy „nyelvi konvenció” lenne) jellemezte. Tudományos fronton ugyanakkor rohamosan fejlődött az immunológia, a genetika, a szerológia és különösképpen a molekuláris biológia, és új felfedezéseik jobbára ellentmondtak azoknak a bizonyosságoknak, amelyeket korábban az antropológusok egy része vallott, akik szívesen gondolták azt, hogy az emberfajoknál nagyon különböző biológiai ismertetőjegyeket találhatunk. Márpedig a vércsoportok – hogy ennél az erős szimbolikus értékkel bíró példánál maradjunk – többé-kevésbé véletlenszerűen oszlanak meg az egész bolygón. A norvégok és busmanok közötti igencsak szembetűnő fenotípusbeli különbözőségek tehát távolról sem ilyen markánsak a genotípusukban.
Ebből aztán a biológusok sietve arra következtettek, hogy az emberiség faji megoszlásának egyáltalán nincs tudományos alapja. A faj fogalma veszélyessé és kompromittálóvá vált számukra, és bár addig rendszeresen használták mind a sajtóban, mind a tudományos és nem tudományos publikációkban, ettől kezdve egyre gyakrabban került óvatos, bizalmatlan, sőt ellenséges idézőjelbe. Ezzel párhuzamosan beköszöntött a szemantikailag (és ténybelileg) ugyan még homályosabb körvonalú, kulturálisan viszont annál megnyugtatóbb csengésű „etnikum” szó dicsőségének az ideje. A „fajjal” szembeni bizalmatlanság tovább nőtt a nyolcvanas évek folyamán, olyannyira, hogy például a mélyen gyökerező egalitarista és jakobinus hagyományokkal rendelkező Franciaországban szakmai tanácskozást tartottak annak megvitatására, hogy vajon nem kellene-e egész egyszerűen kipurgálni ezt a szót az ország alkotmányából. Mindez ismét csak azt bizonyítja, hogy minden kornak megvan a maga hóbortja, és ez alól a tudomány sem képez kivételt: miután hosszú időn át csak a fajra esküdtek, a tudósok immáron megesküsznek rá, hogy nem is létezik…
Köztudott az is, hogy az uralkodó eszmék és a rájuk épülő politikai rezsimek a tudományos életben is mindenkor számíthatnak hűséges mamelukok szolgálataira. Az ilyesfajta „udvari tudósok” emblematikus figurája az Egyesült Államokban momentán Richard Lewontin, a Harvard Egyetem biológiatanára, egyáltalán nem mellesleg pedig a „helytelenül-gondolkodók” leleplezésére szakosodott Science for the People nevű kriptomarxista csoport guruja és egy olyan könyv szerzője, amelynek az ideológiai hatása fordítottan arányos a tudományos értékével (Human diversity, 1982). Mantraként ismételt és a média által szinte „isteni kinyilatkoztatásként” népszerűsített argumentációjának az a sarkpontja, hogy az egyének mindannyian különbözőek a populációkon belül, és hogy azok a jellegzetességek, amelyek ezeket a különbözőségeket okozzák, valamennyi populációban megtalálhatók. Szlogenné tömörítve: „mindenki rokon és mindenki különböző”, ami azt jelenti, hogy mindegyik népességben vannak sima és göndör hajúak, zsenik és idióták, magasak és alacsonyak, kék és barna szeműek stb. Még a bőr színe is csak közönséges illúzió lenne, vagy ha úgy tetszik: optikai csalódás. Ellentétben az átlagember érzékelésével, ezek az „éles látású” és tudományosan fölöttébb korrekt tudósok csupán egy „fokozatos elhalványulást” hajlandók felfedezni Szomáliától Svédországig, tehát egy néger és egy fehér között különbséget tenni, szerintük csak egy szellemileg retardált műve lehet.
Lewontin egyébként genetikus, tábora is főként genetikusokból áll, és mindenekelőtt a molekuláris biológia területén vonják kétségbe a fajok létezését, azon az alapon, hogy minden ember ugyanazon a génállományon osztozik, vagyis - ellentétben az egyes kutatók által a XX. század közepéig vallott poligenista elmélettel - genetikai szempontból csupán egyetlen emberi nem létezik. Valamennyi jelenleg élő emberi lény egyetlen, közös őse a homo sapiens sapiens volt. A kutatók azonban távolról sem egységesek az emberi nem kiemelkedésének időpontja és feltételei tekintetében. Egyesek szerint a „modernnek” mondott ember Afrikában született viszonylag nem olyan régen (valamikor 100-400 ezer évvel ezelőtt) és gyorsan szétterjedt az öt kontinensen. Ez az „out of Africa” vagy „afrikai Éva” elmélete, amelyet a genetikusok és paleoantropológusok többsége támogat. Mások szerint viszont az emberi nem differenciálódása a homo erectus stádiumtól datálódik (1,7-1,9 millió évvel ezelőttről), amikor is a modern ember egymástól függetlenül jelent meg Eurázsiában, illetve valamivel később (mintegy 200 ezer éves lemaradással) Afrikában. Ez az ún. multirégionális elmélet, amelyet a paleontológusok egy jelentős és - az utóbbi időben véleményüket alátámasztani látszó leletek felfedezése fényében - egyre növekvő kisebbsége képvisel.
Legalább egy kérdésben a tudósok között csaknem teljes a nézetazonosság, éspedig abban, hogy az előember Afrikában jelent meg az ősidőkben. A kutatás szüntelen fejlődése ellenére ugyanis valamennyi tanulmány megerősíti, hogy az emberiség filogenézisében az első alapvető különbözőség az afrikaiak és nem afrikaiak között merült fel. Ezt az első elágazást (split) mind a legkorábbi afrikai emberszabású leletek felfedezése, mind pedig az emberi nem (Luigi Luca Cavalli-Sforza és kutatócsoportja által felállított) „genetikai családfája” tanúsítja, amely mindig és egyértelműen azt mutatja, hogy nagyobb távolság van az afrikai és a többi populációk között, mint ez utóbbiak egymás közötti viszonylatában.
A népesség-genetika másik tanulsága az, hogy az egyének közötti különbözőségek tanulmányozásakor azt tapasztaljuk, hogy a különbözőségek kb. 85 százaléka ugyanazon népességen belül manifesztálódik, és csak 15 százalékuk a populációk között. Akár monofaktoriális (egyetlen gén által meghatározott), akár multifaktoriális (több gén által determinált) jellegzetességekről legyen is szó, az emberi nemet rendkívüli genetikai polimorfizmus jellemzi, azt mondható tehát, hogy – genetikai szempontból legalábbis – minden egyén egyforma. Ebből azonban távolról sem lehet tudományosan arra következtetni, hogy az emberfajok nem léteznek, még a molekuláris biológia területén sem.
Először is meg kellene egyezni a „faj” szó értelme tekintetében. Mint azt Arthur R. Jensen amerikai pszichológus (Berkeley Egyetem) hangsúlyozza, „az ezzel a szóval kapcsolatos helytelen koncepciók többségének eredete a különböző típusokként és egymást kölcsönösen kizáró kategóriákként felfogott emberfajok plátói képében található. E szerint a látomás szerint egy faji kategória tagjainál megfigyelt valamennyi variáció egyfajta egyéni devianciát képvisel e faj archetípusához vagy ideáltípusához képest” (The g Factor, Praeger, New York 1998). Ez a fixista, vagyis a fajok változatlanságát hirdető koncepció a három bibliai faj (Sém, Kám és Jafet fiai) kreacionista elképzelésére utal, márpedig a fajok, akárcsak a fajták, sokkal inkább evolúciós folyamatok, mintsem változatlan entitások, ami egyébként a paleontológia szemében egy evidencia: ha az összes jelenlegi ember az Afrikában élő és egymáshoz nagyjából hasonlító emberszabásúak kicsiny hordájából is származik, történelmünk mindenképpen a rendkívüli differenciálódás története.
Az emberi nem alosztályaiként a fajok csak statisztikai változatokként foghatók fel, amelyeknek azonos ugyan a génállományuk, bizonyos polimorf génjeik előfordulása viszont a populációk szerint nagyon is eltérő. Molekuláris értelemben tehát a faj egy olyan népességcsoportként definiálható, amely a törzsfejlődés egy adott pillanatában elkülönült genetikai állományból (pool) ered és az emberi nemen belül szignifikáns változást képvisel bizonyos allélok (homológ kromoszómák ugyanazon helyén elhelyezkedő, valamely tulajdonságot meghatározó öröklési tényezők) megléte vagy hiánya tekintetében.
A fajok létrejöttét az emberi nem evolúciós történelme magyarázza. Miután az első homo sapiens sapiens megjelent és világszerte majdnem mindenhol megtelepedett, az embercsoportok földrajzi és kulturális elszigeteltsége több jelenséget produkált: mutációkat, genetikai elágazást (az ugyanazon csoporton belüli reprodukció növekedését és ennek következtében az allélikus variáns csökkenését), szelektív alkalmazkodást (egy adott környezetben kedvezőbbnek számító vonások dominanciáját) stb. A mindig is a faji különbözőségek legnyilvánvalóbbikának tartott bőrszín példájánál maradva: ez a bőr felszínén lévő melanociták sűrűségétől függ és a melanin nevű hormon stimulálja, amelynek a szintézisét több gén kódolja. A trópusi zónában a sötétebb tónusú, tehát magasabb melaninszintet tanúsító bőr az intenzív napsugárzás káros hatásaitól védi az egyéneket. Ez a vonás tehát az emberi törzsfejlődés során szelektív alkalmazkodás révén alakult ki egy adott környezetben, a világos bőrűek ugyanis lassanként eltűntek a trópusi miliőből a sötétebb bőrűek javára, mégpedig az őket sújtó magasabb halálozási ráta, tehát egy differenciálisan kevésbé erős reprodukció következtében. Ugyanakkor viszont a világos bőr szelekciós előnyöket jelent a hidegebb éghajlaton.
A faji (sőt alfaji értelemben vett etnikai) különbözőség egy másik példája bizonyos betegségek előfordulását érinti. Az ún. sarlóformájú vérszegénység csaknem kizárólag a néger populációkat érinti, míg a Tay-Sachs szindróma csak a közép- és észak-európaiakat, különösen az askenázi zsidókat, a narkolepszia nevű alvás-zavar génje pedig jóval elterjedtebb az ázsiaiak körében, mint bárhol másutt. „Hiába fedezték fel tudományosan, hogy a fajok nem léteznek, tudjuk, hogy az afrikai, a kínai, a japán és az európai nők belső órája nem ugyanaz. Vajon az emberek egyformák az egész Földön? Persze hogy nem. Ha elutasítjuk különbözőségeik számításba vételét, általánosítva gyakoroljuk az orvoslást”, mondta ugyanezzel kapcsolatban Emile Papiernik neves francia nőgyógyász („Contre le politiquement correct”, Le Figaro-Magazine, 1998. november 28.).
Ezeken az egyedi eseteken túlmenően a népesség-genetika statisztikai eszközöket biztosít a populációk közötti genetikai távolság allélváltozataikból kiinduló elemzésére. Az allélok azokat a különböző formákat jelzik, amelyeket ugyanazon gén felvehet. Az emberi változatosság vizsgálatára vonatkozó legjelentősebb munkát Luigi Luca Cavalli-Sforza és Alberto Piazza kutatócsoportja végezte el (The History and Geography of Human Genes, Princeton University Press, Princeton 1993), amelynek keretében 42 különböző populáció 120 allélját hasonlították össze. Analízisük eredményeként négy nagy földrajzi zónát különítettek el, mégpedig (heuréka!) Afrikát, Európát, Ázsiát és Ausztráliát. Ezek a „nagy etnikai régiók” – a „biológiai korrektség” követelményére láthatóan érzékeny kutatók kifejezésével élve – tehát nyilvánvalóan egybeesnek az antropológia négy „klasszikus” fajával: a negroiddal, a kaukazoiddal, a mongoloiddal és az ausztraloiddal. Ugyanazokkal, amelyeket már Johann-Friedrich Blumenbach is azonosított … 1776-ban!
Ellentétben tehát az uralkodó ideológia fantáziadús állításaival, a népesség-genetika igenis megerősíti az emberfajok létezését, sőt a még „finomabb” megoszlások létezését is, amint azt például a gének és nyelvek egymással kölcsönhatást mutató evolúciójára vonatkozó meglepő vizsgálatok is bizonyítják (Luigi Luca Cavalli-Sforza, Genes, peuples et langues, Odile Jacob, Párizs 1997).
Tagadhatatlan persze, hogy az emberfajok közötti genetikai eltérés csak nagyon kis mértékű, vagy tudományoskodóan fogalmazva: a fajokban csak alacsony arányban „materializálódik” a genetikai polimorfizmus. Ez az érv azonban nagyon csekély súlyú, ha figyelembe vesszük azt is (amiről egyébként a „fajtagadók” hajlamosak megfeledkezni), hogy a gének minőségileg is értékelendők, mert mindannyian nem ugyanazokat a funkciókat, jellegzetességeket és magatartásokat kódolják az emberbe. Tudvalevő például, hogy az emberek és csimpánzok génkészletének 98 százaléka megegyezik, márpedig a genotípusban jelentkező alig két százalékos eltérés óriási következményekkel jár a fenotípusra nézve. Ily módon, ha egy száz emberből és tíz csimpánzból álló populációt veszünk és genetikai változatosságukat a Lewontin-féle kritériumok alapján vizsgáljuk, legnagyobb megdöbbenésünkre azt tapasztaljuk, hogy több genetikai eltérés van ezen a globális népességen belül, mint az alkotói között. Mindebből persze akár arra is következtethetünk, hogy az emberek és a csimpánzok közötti különbözőségek „jelentéktelenek” a közös identitásukhoz viszonyítva… Valójában azonban ez a mennyiségi téren minimális, kétszázaléknyi eltérés annál fontosabbnak bizonyul minőségi téren. És egy másik állati példa, hogy valós értéküknek megfelelően kezelhessünk bizonyos tudományos „szofizmusokat”: egy német juhász és egy törpe pincsi génállománya azonos, mert mindketten a kutyák fajához tartoznak, csupán az egyikükben jelenlévő, a másikukból viszont hiányzó bizonyos allélok tekintetében van köztük különbség. Azonban lehet-e azt mondani, hogy egy ilyen variációnak nincs következménye az állat megjelenésére és magatartására nézve? Lehet, csak éppen nem vall különösebb bölcsességre.
Cavalli-Sforza vizsgálata 120 génre vonatkozott, génállományunk viszont 60 ezret tartalmaz, tehát még igencsak az elején járunk az emberi nem molekuláris elemzése folyamatának. Az 1993 szeptemberében beindított Emberi Genom Projekt (HGP) jelenleg génmintákat gyűjt a földgolyót benépesítő pupulációk körében. Sok szempontú elemzésük a következő évtizedek során lehetővé fogja tenni az emberi nem történetének és faji különbözőségei jelenlegi megoszlásának sokkal alaposabb megismerését.
Egyébként a statisztikai változékonyság tanulmányozása nem korlátozódik a génekre. J. Philippe Rushton (Nyugat-Ontariói Egyetem) a nagy faji csoportok több tucat tényezőjét hasonlította össze, az IQ-tól az ikerterhességek számán vagy a nemi érés gyorsaságán keresztül a menstruáció megjelenésének életkoráig (Race, Evolution, and Behavior, Transaction Publishers, New Brunswick 1997). Valamennyi vizsgálat lényeges átlageltéréseket mutatott a fajok között, amelyek persze mindig statisztikai jellegűek, vagyis belőlük nem lehet olyan törvényszerűséget levonni, amely egy adott csoport minden tagjára érvényes lenne.