Irodalmi alkotások, melyek érdemesnek, hogy megőrizzük az utókornak
-
#57
A tudós és az író az almafa alatt megváltják a világot
Ősz közepe lehetett, kezdtek beérni az almák. Az első igazán érett darabok még ott csüngtek az ágakon, az aranyló őszi napban csillogva, várva hogy egy gondos szerzetes keze óvatosan leszüretelje őket, vagy kacsuk végső elgyengülésében a földre hulljanak.
Két fiatal ült a fa alatt, két fiatal férfi. Az egyik szakállas és rövid, vörös hajú, zöld szemével a messzeségbe tekintett, nézte a domb lábánál elterülő városkát, a templomtornyot, a házakat, a házak körül izgő-mozgó emberket, amint apró dolgaikat intézték, és élvezték az életet. Szeme egyszerre tekintett mérhetetlen messzeségekbe, és a közvetlen közelbe.
A másik hosszú, szőkésbarna hajú volt, simára borotvált, karakteres, de egy nagyon mély szinten kicsit nőies arccal, erősen szögletesre formált orral, és hegyes, kétpúpú állal. Ő a világra csodálkozott rá, ugyanazt a tájat nézte, mint a mellette ülő, de egészen más szemmel, nem gondolkozott mélyen, csak szemlélt. Egy kevés értetlenség is látszódott szemeiben, nem értette barátja viselkedését.
- Min gondolkozol megint? – kérdezte tőle ártatlanul.
- Hosszú...
- Mindig ezt mondod. Mintha én valami olyan csökött agyú ütődött lennék, és nem érthetném meg a te világmegváltó problémáidat. Tisztában vagy mindkettőnk agyi képességeivel. Na mondd mi nyomja a lelked.
- Semmi...
- Azt sem szeretem ha hazudsz. Charlotte-ról van szó?
- Nem, nem, vele minden rendben van, jövő hétvégén látogatom meg megint.
- Akkor megint a pénzről van szó? Mondtam már, Thomas, akármikor kérhetsz, megengedhetem magamnak, adok kölcsön.
- Nem, nem, erről sincs szó, épp a héten kaptam megint pénzt a munkáimért, rendben vagyok.
- Akkor meg nyögd már ki végre, hogy mi bajod, nem tudok mindenre rákérdezni!
- Hát, tudod, az álmok...
- Milyen álmok? Mindig is az álmod volt hogy író lehess.
- Nem olyan értelemben vett álmokról beszélek, hanem az éjszaka látottakról.
- Rosszat álmodtál előző éjjel?
- Nem előző éjjel, tíz évvel ezelőtt. És nem rosszat, hanem nagyon is jót.
- Akkor meg mi a baj? És miért hozod fel ezt most?
- Mert akkor régen, álmodtam egy jövőképet. Egy olyat, amit ígéretnek vettem Istentől, és amit, ha valóra váltok mindent ami az álmomban előfeltételként volt, megkaphatok, és az enyém lehet örökre.
- De mégis mi szerepelt az álmodban?
- Egy egész hasonló helyszín mint ez itt. Egy almafa alatt ültem egy barátommal (ekkor téged még nem ismertelek, ezért nem kapott arcot az alak, mára biztosan a te arcodat kapná), és beszélgettünk. Nagy, megváltó dolgokról. Olyan dolgokról, amik megváltoztatják az emberek világnézetét. Amik híressé tesznek.
- Honnan tudod, hogy nem fog elhíresülni ez a beszélgetésünk? „A tudós és az író az almafa alatt megváltják a világot.” Lesz majd egy ilyen novellád vagy regényed, meglátod.
- Nem leszek én már híres.
- Ezt meg honnan veszed?
- Mert nem az írói pályát kellett volna válasszam, hogy valóra váljon az álmom. Azt hittem elég lesz, ha ideülök a megfelelő az időben a fa alá. És majd valami kizökkent mindenből, és rájövök minden titkára, rájövök valami olyanra, ami örökre belevési a nevemet az égbe.
- Még megtörténhet.
- Nem, érzem, hogy ma jött el az idő.
- Honnan?
- Nem tudom, egyszerűen érzem. Bár azt hittem máshogy fog eljönni. Fanfárok, dobpergés, isteni sugallat, angyalok kórusa, ilyesmi. De most csak ez a hideg, őszi, kabátösszehúzós délután maradt, az utolsó ittmaradt madarak csipogásával.
- Thomas, te menthetetlen művész.
- Az vagyok, valljuk be, az vagyok.
- Még valóra válhat az álmod.
- Nem, nem hiszem. Szerintem tévedésből én kaptam valaki más álmát. Talán neked válik valóra.
- Amíg itt ülsz, még mindig bekövetkezhet.
- Lehet, hogy igazad van – ekkor Thomas felnézett a fára, és a feje fölött lévő alma megingott egy kicsit a levegőben. A szára kezdett gyengülni – ezért teszek is ellene. – fejezte be végül a mondatot.
- Hogy érted?
- Így – válaszolta a férfi, és azzal a mozdulattal felállt a fa mellől.
Amint felállt, mélyet szippantott a hűvös, csípős októberi levegőbe. Szemei előtt a város semmit sem változott. A szántóföldek ugyanúgy be voltak takarítva, a madarak ugyanúgy csipogtak, a nap ugyanolyan melegsárga fénnyel tekintett a földiekre, és mégis, valami más volt. Valami megváltozott.
Maga mögött hagyta az álmát. Maga mögött hagyta az esztelen küzdelmet, amit egy olyan életért vívott, ami már a kezdetektől nem neki volt ígérve. Még egy mély lélegzetett vett, és végigtekintett a kis földútra, ami az almafától vezett le a városba. Aztán barátjára fordította a tekintetét.
- Akkor szia, Newton.
- Szia, Thomas.