Irodalmi alkotások, melyek érdemesnek, hogy megőrizzük az utókornak
-
#42
Sziasztok! Tudom, hogy ez nem egy kiadó, de láttam, hogy van egy ilyen topic, hát gondoltam berakok egy-két verset, amit én írtam:
Akit Senkinek hívtak
Hiányozni fogtok, láztól ittas éjszakák,
Mikor a képzelet még gyermek-arccal
Lüktetett az elmék mélyén, s a világ
Nem volt más, csupán gyávák ál-arca:
Önmaguk árnyékán kik át nem léptek
Soha, ön-sebeik láttán kik egymásba
Téptek: ők soha nem lelnek válaszra,
Nyílt-szívükkel játszik majd az Isten,
S a vér-erek között zihál majd a bánat,
De késő már, késő: nincs bocsánat,
És nincs bűnt-megváltó ének,
Leáldozott a nap ezen a sziklás szirten,
S a keserű alkony fényében állva
Küzdenétek még kiabálva,
De már tudjátok: elveszett minden.
Hiányozni fogtok, vörösen izzó hajnalok,
Derűs ébredések idegen ágyakon,
Hol megőrül a szerelem, s a vágyakon
Kéj-virágok illata árad szerteszét,
Hol vad szenvedélyek súgják a holnapot –
Egymásba kapaszkodva süllyedő bárkán,
S az érzelmek tengerén evezve,
Ha magával ragad egy véletlen örvény,
Megszűnik az idő, s ledől az örök-bálvány:
Semmivé foszlik az egyedül-törvény
És szivárvány hidal át fejünk felett:
Akkor, forró sóhajok féltett öblén
A képtelen boldogságot keresve
Már tudjuk mi is: bevégeztetett.
Hiányozni fogtok, ti ostoba könnyek,
Kiket tán hasztalan hullattam gyötrő
Kínok okán, lelkemnek legmélyebb zugát
Feltárva leptétek el fáradt szemem,
S egyszerre rémlett fel élet, halál és szerelem,
Ti mostátok tisztára arcomat ideg-őrlő,
Ál-harcok után, s tőletek lett könnyebb
Elbírni roppant fájdalmaim súlyát:
Köszönöm nektek halálom és életem,
Köszönöm, hogy még most is fájtok:
Gyengéd ölelés, amit adtok: amit vártok,
S e végső tusán érintésetek még bíztat,
Hogy megtudja majd e világ egyszer:
Ilyen volt egy végtelenül szabad ember,
Akit Senkinek hívtak.
Vigasz nélkül
Lassan elernyed a föld haldokló teste,
Tündöklő kardját magába fojtja a Nap,
S mint vezeklő rabja a szeszélyes úrnak:
Búsan járja végzetes táncát az Este,
Korhadt fák tövében kóbor szél sikolt,
Tébolyult lelkek üldözik egymást,
Nyirkos kripták mélyén felriad a holt,
S elnyeli a sötét felleg
A szívszakító ember-kiáltást.
Véres tavak tükrén ezrek képe remeg,
A szabadság karjain zörögnek a láncok,
Kietlen hegyek ormán
Fekete zászló lebeg,
S az elnyomott álmok
Visszatérő szomján
Átvilágít a jövő sötét ragyogása.
Az emberek ajkán néma gyász ül,
S a tékozló élet gyermeket szül,
Rohanó emlékek rövid villanása,
Mint kései könnyek sűrű vallomása:
Nyugodt pillantással fölénk hajol,
S ha a fájdalom már csontunkig hatol,
Fülünkbe súgja: nincs mitől félni,
Szép volt néha ábrándok közt élni.
Felettünk az égnek fakó leple
Mindent elvakítva feszül:
Mi voltunk a föld önfejű népe,
Vállunkra a szégyen bársonya terül,
Bánatunkat nem oldhatja vigasz,
Sorsunkról nincs már több számadás,
S mint téli éjszakán a gyertyaviasz:
Rettegett szemünkből kihűl a csillogás.