Informatika és tudomány


(szabály az első hozzászólásban)
  • Csibusz
    #1250
    Volt egyszer egy lány, kinek élete egy romhalmaz,
    Sose várta, hogy jöjjön a nyár, se a tavasz.
    Családja kettészakadt, nem tudta mit tegyen,
    Hogy apja és anyja újra együtt legyen.

    Beletörődött, sajnos ennek így kellett lennie,
    Semmit se tehetett, az életnek tovább kellett mennie.
    De az élet gonosz volt, nem hagyta őt boldogan élni,
    A sorsnak még egy valakit el kellet tőle venni.

    Azt az embert, akire mindig is támaszkodott,
    Ha fájdalom érte, könnyes szemmel panaszkodott.
    Szerelmes csókokkal ajkát illette,
    Édesebbnél-édesebb szavakkal becézte.

    Nem szeretlek már! – ezek a szavak tönkretették,
    Szívéből az érzelmeket teljesen kiölték.
    Hónapokig gyötrődött, verte kezét a falba.
    Mit tettem?! Mond mit tettem?! – csak ordibálta.

    Fájdalmas ordítás, és hatalmas könnyek,
    Ezek azok a dolgok, mik rád emlékeztetnek…

    Teltek a napok, múltak a hónapok,
    Fájdalmát tollal írta le, így beteltek a lapok.
    Újrakezdte életét, fájdalmait leküzdve,
    Néha-néha könnyes szemmel párnájába feküdve.

    Egyik este megismerkedett valakivel,
    Szíve dobbanása az, amire most felfigyel.
    Félve, de belement egy újabb kapcsolatba,
    Ettől talán egy kicsit többet várva.

    Teltek a hónapok, múltak az évek,
    Rá kellet jönnie, hogy újból nagyot téved.

    Szeretlek! De már nem úgy…
    Ez volt a magyarázat, a kifogás.
    Nem zavarta, hogy nem marad nekem már senki más!
    Elhagyott, megint megtörtént, elegem van!
    Inkább elmegyek, és a mélybe vetem magam!

    Egy hétre rá, rózsával a kezében, meghunyászkodva, térdelve
    Könnyes szemmel bocsánatomért esedezve.
    Megtettem… Megbocsátottam…

    Folyt…