Informatika és tudomány

  • csgj
    #84
    tessék, megajándékozlak titeket 2 új oldallal:

    Ezután bekövetkezett a kínos csend, és hallgatás. De oly mértékben kínos volt, hogy Erena idegesen toporogni kezdett ázott cipőiben. A szülők fel-felvonták szemöldöküket, egymásra néztek, aztán az apa nem bírta tovább.
    - Á, nem hiszem el!- kelt ki magából úgy, hogy a bajsza is beleremegett.
    - Mit?- kérdezte a lány.
    - Minden lány vígan ugrándozna örömében, ha eljuthatna Eraldváradba!
    - Én nem- szólt nyugodtan Erena.
    - Azt látjuk- válaszolt rá lekókadt fejjel édesanyja.
    - De ha mindenképp harcos akarsz lenni, akkor sem maradhatsz itt, Loghazban- az apa kezdett lenyugodni.
    - Miért nem?- kérdezte szakadatlan önbizalommal a lány.
    - Mert egy szegény kis település, kevés lehetőséggel. Velünk jössz, kipróbálod a fényűző életet, és ha még mindig úgy vélekedsz, ahogy most, akkor..hát…
    - Akkor?- kérdezte együtt az anya, és a lánya.
    - Akkor beléphetsz az ottani gárda kiképző iskolájába. Ott legalább normális küldetéseket kapnak az emberek, és jól is fizetik a munkájukat- nagyot sóhajtott beszéde végén, viszont korántsem könnyebbült meg.
    Erena arca elégedettséget tükrözött. Odakint közben elállt az eső, és csak a lenge szél zúgását lehetett hallani.
    - Rendben, ez elfogadható javaslat. De higgyétek el, nem fog megtetszeni a pompa, meg a kishercegnősdi.
    - Talán mégis- mondta vidámabban a nő- De most menj aludni, már mi is fáradtak vagyunk!
    - Ráadásul holnap hosszú napunk lesz. Jó éjt kislányom!- szólt a férfi.

    Loghazban reggel virradt, csodaszép, napos reggel. Ami nem volt túl megszokott a mostani, esős napokban. Felhők azért még szép lassan úszkáltak az égen, de abból is kevés volt. Az apró, szalmatetős házak udvaraiban, a kakasok hangosan kukorékolni kezdtek.
    A felszáradt talajon, a város közepén kezdett összegyűlni a nép. Mindenki várt valamire, ami nem lehetett egy hétköznapi esemény errefelé.
    A település talán legdíszesebb házának ajtajából, egy háromtagú család lépett ki. A Lavres család, aminek a legfiatalabb tagja Erena volt. Ő nem is ment tovább, inkább csak leült az ajtó előtti kőlépcsőre.
    - Nem jössz ki a barátokhoz? Nem köszönsz el tőlük?- kérdezte anyja, megigazítva frizuráját.
    Egy fejrázást kapott válaszul.
    - Hát jó, ahogy te akarod! Nemsokára megérkezik a hintónk, és az eraldváradi Gróf Iharfius Unlow’hir is vele együtt jön. Ne feledd a jó modort, ő nagyon nagy úr arrafelé!- szólt szépen kimért hangon, és kiejtéssel, mint aki rengeteget készült a beszédjére.
    Aztán férjével együtt elballagott a sűrű nép felé.
    Erena kifejezetten rossz hangulatban volt. Valamiért rossz érzés támadt a lelkében, és ez nyugtalanította. Többször átmosott arcát a tenyerébe fektette, majd nyugodtan várt.
    Egyszer csak valaki megszólította. Felnézett, s két apró fiúcskát pillantott meg. Az egyik izgatottan beszélt hozzá:
    - Te vagy Erena, ugye?
    - Igen. Miért?
    - Az öcsikémmel el szeretnénk menni Eraldváradba, és tudjuk, hogy te mész. Azért jön az a nagy úr is, nem?- kérdezett lelkesen a szeplős, szőke kisfiú.
    - Azért jön, hogy elvigyen minket. De csak az én családomat. Ezért is jön csak egy hintóval.
    - De mi el akarunk menni! Olyan unalmas itt élni!
    - Igen!- helyeselt az ugyancsak szőke testvére.
    - Miért lenne unalmas? Én rengeteg dolgot tudok itt csinálni- szólt kedvesen a lány. 8.

    - Mit, malacokat kergetni?- kérdezte gúnyosan az idősebb kisfiú.
    - Nem, segíteni az idősebbeknek, vagy annak, aki rászorul. Én például, sokszor járok vadászni, és a Mézeshordóban is segítek Klethának- mondta büszkén, s vidáman Erena.
    A kölykök elgondolkodtak, végül a kisebbik ölbe tett karokkal megszólalt:
    - Hú, ezek nem is rossz dolgok! Miért nem jutott ez nekünk eszünkbe Tani?
    A bátyja vállat vont.
    - Nem tudom, de mindegy. Menjünk játszani!- lelkesedett fel.
    - Ez a beszéd! Játszatok, amíg még lehet, és amíg idősebbek nem lesztek!- szólt vidáman a lány.
    A két kistestvér elszaladt az égbe törő nap felé, kergették egymást nevetgélve. Erenának erről az idő rettenetesen gyors múlása jutott eszébe, és már ismét nem volt boldog. A lépcsőn kuporogva ült, ragyogó, új, vörös és arany színű ruhájában, amit ez alkalomra kapott. Egyébként sosem vett volna fel ilyet.
    Az égen, a bárányfelhők alatt, egy csoport madárraj repült szélsebesen. Avenum egyik legszebb madárfaja volt ez, az unikolmadár. A kék, a világoszöld, és a citromsárga pompázatos színeiben tündökölt, csőre vékony, és kissé hajlított volt. Az egyik lemaradt a társaitól, furcsán is mozgatta jobb szárnyát. Senki sem vette figyelembe alant a szenvedését, mindenki a nagy vendéggel volt elfoglalva. Ezt a nagy vendéget láthatta is a madár, már közeledett a hintó a városhoz.
    Erena hirtelen felemelte a fejét. Nem búcsúzott el Klethától! Ahogy lába csak bírta, úgy rohant a Mézeshordó nevű vendéglő felé. A nem igazán futásra készített cipőiben néhányszor félrelépett, de ez nem zavarta különösebben. Már csak pár méterre volt az aranyos kis faház ajtajától, amikor bevágtattak a fehér lovak, a hintóval.
    A lány megállt. Azt hitte a szívverése is ezt fogja tenni, de aztán meglátta az egyik kerek ablak mögött, felnőtt barátnőjét. Integettek egymásnak.
    - Erena! Megjött a gróf!- kiáltott neki hátra édesanyja.
    Erena megfordult, és keserű érzéssel a lelkében sietett a kocsi felé. Ott a díszes öltözetű szülei előtt, egy náluk sokkal feltűnőbben díszes öltözetű férfi állt. Csillogóan ezüstös ruhája volt, ékszerekkel és nyakláncokkal teleaggatva, s egy hosszú, ugyancsak ezüst színű köpenyt is hordott. Arca öreg volt, beesett, homlokát a hosszú, ősz hajtincsei verték. Szemei alig látszot-tak ki mögüle, csak annyit lehetett látni, hogy sárgák. Vakítóan sárgák.
    - Jaj, remélem nem ijesztettem rá a hölgyekre! Tudják egy régi mágikus baleset áldozata voltam. Azóta ilyen a szemem- beszélt mély, talán túlságosan barátságos hangon.
    - Ugyan dehogy, láttam ennél rondábbat is!- mondta nyugodtan Erena, majd beszállt a hintóba.
    A szülők elképedve bámultak utána, de végül sikerült úrrá lenni magukon.
    - Ha nem akar szétnézni apró városunkban, esetleg indulhatnánk is- szólt rátérve a lényegre az apa.
    - Természetesen, indulhatunk!- azzal egy puszta kézlendítéssel újra kinyitotta a kocsiajtót, s megvárta, amíg az utasok beszállnak.
    A két férfi a hintó elejében ült, szemben a két hölggyel. A lovak előtt ülő goblin inasról senki sem vett tudomást, pedig az ő dolga volt most a legfontosabb: a szállítás. A goblinok rendkívül ostoba, általában vihogó lények voltak, akiket (főleg az emberek) segédként tartottak. Szürke, vastag bőrük, nagy, kerek szemük, hosszúra nyúlt orruk és fülük volt. Maximum egy méterre nőhettek csak meg, de egyesek szerint létezik egy barlangi faj, aminek egyedei ennek a dupláját is elérhetik. Ez az inas viszont egészen nyugodt, és komor volt.
    A kis lény meghúzta a gyeplőt, erre a lovak nekiindultak. A kisváros szinte összes lakója intett feléjük, a gyerekek futkároztak és énekeltek. A hintó egyre távolodott tőlük, és nemsokára elhaladt a termőföldek mellet, ahol keményen dolgozó munkások kapáltak. A kocsi szinte már ugrálva haladt a dombos területen, egyre beljebb haladt a sűrű erdő mélyébe. 9.

    remélem olvasható, meg ilyenek, mert így bemásolva kicsit másabb a formája.:)