Informatika és tudomány

  • csgj
    #235
    Köszi! :) És azt ajánlom, hogy akkor kezdj neki egy könyvnek, ha már az EGÉSZnek meg van a vázlata a fejedben! Nekem legalábbis így sikerült elérnem azt, hogy folyamatosan írjak hozzá :P Így sosincs vele bajom, nem kedvtelenít el a további írástól. Meg hát nagy akarat kell hozzá... De ezen kívül idő is :D Sok idő :S

    Ja, és itt egy új részlet a regényemból (most a 202. oldalból):

    - Ne aggódj, kedvesem! Itt vagyok a fád alatt - mondta, s elővette a hátán lévő varázspálcáját.
    A levitáló bűbáj hatására a céhmestert körülvette egy alig látható fényburok, s Reun a botjának mozgatásával lebegtette ki őt a lombkoronából. Amint óvatosan letette az apró, sárgásszínű szigetre, a nő összeesett. Nem bírt talpon maradni, mert jobb lábának vádliján egy mély, s hosszú seb éktelenkedett. A mocsári bestia letépte onnan a nadrág szárát, s belemártotta éles fogait az elf húsába.
    A yarktishiai főmágus a fájdalmában fogát összeszorító Erena elé guggolt, s elővett egy gyógykenőcsöt. De aztán nem volt ideje használni is, mert a sárból rengeteg tarajos lény ug-rott ki köréjük. Éles karmaik voltak úszóhártyás ujjaik között, a fejük hatalmas, fogakkal teli állkapocsból, s hártyás szemekből állt. Rövid, uszonyos farkukig húzódott végig a nagy tarajuk. Pikkelyes testük sárga volt, zöld és barna foltokkal tarkítva. Egy menekülési útvonalat sem hagytak, s akármilyen kicsi termetűnek is látszottak, ekkora hordában nagyon veszélyes ellenfeleknek tűntek.
    - Ajaj! - hallatszott Reun megrémült hangja.
    - Hát, valahogy… csak megküzdök velük! - nyögte az emberéletű erdei elf, s előkapta a Vérpengét, mely hamar tűzbeborult.
    A lángok nem ijesztették el a lényeket, ahogy Erena várta. Sokkal inkább csak felbőszítették őket.
    - Tedd el! - üvöltötte a varázsló, de szerelme nem figyelt rá.
    A Sasok harcos céhmestere nagy nehezen térdére emelkedett, s mielőtt bármi mást tehetett volna, a szörnyek ráugrottak. Éles karmokon csillant meg a halvány napfény, s a rémülten sikító hőseinken eluralkodott a pánik. Minden elveszni látszott, amikor egy váratlan pillanatban robbanás zaja töltötte be a levegőt. A mocsári lények sok ezer darabra hullottak, és sötét vérük az így is piszkos, s véres kalandorokra fröccsent.
    Erena és Reun a szigeten ülve bámulta az új jövevényt, aki megmentette az életüket. Nem hittek a szemüknek, de nem is akarták azokat megdörzsölni, hiszen csupa mocsok volt a kezük is. Egy kis gnóm férfi állt előttük, kék gömbben lebegve a mocsárfelszín felett. Dús, göndör, vörös haja volt, s szeplős arca. Vigyorogva integetett hőseink felé:
    - Szervusztok, én vagyok Glumbal Urminyth! Már vártalak titeket!