-
dillen #3 A Tambora híres kitörése (1815)
A Tambora eredetileg körülbelül 4000 méter magas hegy volt (jelenleg 2851 m) az indonéz szigetvilágban, Jávától keletre, a Sumbawa-sziget északi oldalán. 1812 előtt a tevékenységnek semmi jelét sem mutatta, úgyhogy kialudt tűzhányónak tekintették. Ez azonban mindig veszedelmes dolog! A vulkánok életét nem évekkel vagy évtizedekkel, de még csak nem is évszázadokkal kell mérnünk, hanem legalább tízezer éves nagyságrendű időegységekkel. Megtörténhet, hogy egy tűzhányó húsz-, negyven- vagy akár százezer éven át nyugalomban van, legfeljebb csak szelídnek tetsző gőz- és gázszolgáltatás jelzi, hogy még mindig kap valamennyi hőutánpótlást a mélyből. Egyszerre azonban a gőz- és gázszolgáltatás üteme megélénkül, ami már a tevékenység újjáéledésének jele. S nem sokkal később valóban megkezdődik a kitörés. Ennek ereje rendszerint annál nagyobb lesz, minél hosszabb volt a „nyugalmi” periódus.
A Sanggar-félszigeten, ahol a Tambora található, egy igen idős, völgyekkel átszaggatott vulkáni hegy is van. Ez a Kadieni Nae, amelynek legmagasabb pontja 1632 méternyire emelkedik a tenger szintje fölé. Pannekoek van Rheden holland tudós már 1918-ban kifejtette, hogy ez a hegy egy hajdani kaldera maradványának tekinthető. Ezek szerint a Tambora esetében – éppúgy, mint a Krakatau és a Szantorin esetében is – már a régmúltban is lejátszódott egy hatalmas méretű összeomlás, amely kaldera keletkezését eredményezte.
A Tambora az újjáéledés első jeleit 1812-ben mutatta. A hegy tetőrésze fölött sötét felhő emelkedett fel a magasba, s a következő hónapok folyamán a felhő egyre sűrűbb és átlátszatlanabb lett. Ezzel egyidejűleg növekedett a robbanások hangereje is. Mindazonáltal nagy kitörésre ekkor még nem került sor. Három év telt el viszonylagos „nyugalomban” anélkül, hogy a környező területek lakossága túlságosan is tartott volna egy nagyobb kataklizma lehetőségétől. Indonéziában, ahol a Nemzetközi Vulkánkatalógus szerint az aktív tűzhányók száma 129, egy tűzhányó, mely nem okoz katasztrófát, működése révén semmivel sem kelt nagyobb feltűnést, mint nálunk egy közértbeli vita az eladó és a kedves vevő között. Nap mint nap előfordul ilyesmi.
1815. április 5-én azonban irtózatos detonációk riasztották fel és rémítették meg Sumbawa lakosságát. A robbanásokat 1400 kilométeres körzetben lehetett hallani. Csakhamar megkezdődött az első hamuszórás, amely Kelet-Jáva nagy részét elborította. A kutatók az április 5-től 10-ig terjedő időszakot a nagy kitörés „bevezető fázisának” nevezik.
Április 10-én, a bevezető fázis záró, s a paroxizmus (kitörés tetőpontja) bevezető akkordjaként a hegy csúcsától három tűzoszlop emelkedett fel. Rövid idővel később már az egész vulkán lángolni látszott. Újabb explóziókra került sor. Ezeknek hangját már a Szumátrán lévő Benkulenben, a Tamborától 1775 kilométernyire is hallották! A vulkáni hegy április 11-én összeomlott. A horzsakő- és finom porréteg vastagsága a tűzhányó lábánál 120 centiméter, Sumbawa nyugati részén, a Tamborától 200 kilométernyire 60, Kelet-Jáván, 400 kilométer távolságban pedig 23 centiméter volt.
1847-ben Zollinger német geológus megvizsgálta a Tambora délkeleti lábánál található rétegeket, és megállapította, hogy három különböző anyagtípus ismerhető fel. Legalul vulkáni hamu (nem közönséges értelemben vett hamu, vagyis égéstermék, hanem finom vulkáni por) fekszik, amely a bevezető fázisban dobódott a magasba, majd ülepedett később a talajra. A középső réteget lapillik (kis méretű vulkáni bombák) alkották. A lapilliréteg alján a darabok nagyobbak és durvábbak voltak. Végül a legfelső rétegben a vulkáni homok volt az uralkodó. A horzsakő – ámbár a felemelkedő magmából nyilvánvalóan nagy mennyiségben képződött – nem alakított ki számottevő vastagságú réteget a vulkán szomszédságában, ellentétben a Krakataunál és a Szantorinnál tapasztaltakkal. A Flores-tengerben április 18-án azonban egy 5 kilométer hosszú, úszó horzsakőszigetet figyeltek meg. Ez a vízbe került horzsakőtömeg még négy év elteltével is akadályozta a hajózást.
A Tambora 1815-ös kitörését követően Madura szigetén, amely a vulkántól 400-500 kilométerre fekszik nyugatra, három napon keresztül éjszakai sötétség honolt. A hamufelhőt a szél hatalmas körzetben oszlatta szét; hamu hullott a tűzhányótól nyugatra levő Dél-Szumátrára, 1350 kilométer távolságig; kelet felé a 675 kilométernyire levő Floresig, északi irányban pedig egészen Közép-Celebeszig, amelynek távolsága a Tamborától 700 kilométer. A hamueső több napon át tartott. 1855-ben Zollinger Dzsakartában, a Tamborától 1200 kilométernyire szintén kimutatta egy vékony hamuréteg jelenlétét. Sumbawán és Lombokon a hamuhullás tönkretette a termést
Érdekes, hogy bár a Tambora kitörése kétségkívül erőteljesebb volt a Krakatauénál, különösen nagy szeizmikus szökőár mégsem keletkezett. Ez minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy a vulkáni hegy összeomlása a tenger felszíne fölött történt, nem pedig részben a tengerszint alatt. mint a Krakatau és a Szantorin esetében, amelyeknél a kalderát a tengervíz hirtelen öntötte el. Április 10-én Sumbawa partjait egy 4 méter magas tsunami hullámai lepték el – ami ugyan nem lebecsülendő magasság, de pusztító erejét tekintve meg sem közelíti az 1883-as Krakatau-tsunami 30 méternél magasabb hullámának erejét. Bímában, 85 kilométernyire keletre a Tamborától, a szökőár letépett néhány, az öbölben horgonyzó hajót a láncáról, majd betört a házak közé. Besukiban, amely a vulkántól 450 kilométernyire, nyugatra fekszik, a hullám 180 centiméter magas volt.
A vulkánok kitörésének erősségét illetően rendszerint a mélyből a felszínre juttatott láva vagy szilárdanyag-szolgáltatás (tefra) összmennyisége alapján végezhetünk számítást. Meglehetősen feltevésszerű becsléssel (összeomlásos kalderaképződés alkalmával, amikor a vulkáni hegy jó része a mélybe zuhan) a felszínről ily módon „eltűnő” anyag térfogatát és az ugyanezen kitörés alkalmával, még az összeomlást megelőzően a mélyből a felszínre jutó magma térfogatát egyenlőnek tekintjük. Nyilvánvaló ugyanis, hogy több anyag nem kerülhet a mélybe, valamely, a vulkán alatt elhelyezkedő üregbe vagy aknába, mint amennyi onnan előzetesen kikerült. Egyes becslések szerint a Krakatau esetében az „eltűnt” anyag térfogata 18 köbkilométernyi volt. A Tamborára vonatkozóan a Neumann van Padang, holland vulkanológus által elfogadott érték ennek majdnem kétszerese: 30 köbkilométer. Ez a 30 köbkilométer azonban nem más, mint egy valószínű minimum; más szerzők ugyanis jóval nagyobb értékekről tettek említést. Petrosevszkij például 100 köbkilométerről, Verbeek 150-ről, Junghuhn pedig 318 köbkilométerről beszélt. Ez gigantikus mennyiség. Gondoljunk csak arra, hogy az egészen tekintélyes Badacsony hegy térfogata nem több mint 0,5 köbkilométer.
Mindaddig, amíg van Padanggal nem találkoztam, és nem beszéltem személyesen, magam is a Verbeek-féle 150 köbkilométeres értéket fogadtam el. Ebből eredt az a – nyilvánvalóan téves – következtetésem, hogy az utolsó négyezer év legnagyobb vulkánkitörése a Tambora 1815-ös erupciója volt. Ha azonban a 150 köbkilométer erős túlzás, akkor a Tambora „elsősége” megszűni, s helyébe a Szantorin lép. A Szantorin minószi kitörésekor ugyanis feltehetően 72 köbkilométernyi kőzetanyag tűnt el az összeomlás során a Föld felszínéről, vagyis 144 Badacsonynak, illetőleg 28 ezer Kheopsz-piramisnak megfelelő térfogatú kőzetmennyiség zuhant a tűzhányó alatti mélységbe.
Minden mástól eltekintve ezek a számok világosan mutatják, hogy a Szantorin-kataklizma valóban elképesztő méretű volt. Hadd tegyem hozzá, hogy hasonló esemény játszódott le mintegy 6000 évvel ezelőtt Oregonban is, amikor a Mount Mazama vulkán omlott össze és hozzávetőleg 65-70 köbkilométernyi anyag tűnt el a felszínről. Az Oregonban ekkor kialakult kalderában ma gyönyörű és méltán világhírű krátertó helyezkedik el.
A Tambora kalderájának átmérője jóval kisebb, mint a Szantoriné, „csak” 6,5 kilométer, mélysége azonban 600 és 700 méter között váltakozik. Ha meggondoljuk, hogy a kitörés és annak paroxizmusa: az összeomlás előtt ennek a kalderának helyén is egy hatalmas, körülbelül 4000 méter magas hegycsúcs állott, nem csodálkozhatunk azon, hogy a szakértők a Tambora erupcióját is a legnagyobbak közé sorolják. Még akkor is, ha ennél a kitörésnél „csupán” 30 köbkilométernyi anyag tűnt el...
A halálesetek számát illetően a Tambora igen szomorú nevezetességre tett szert. A kitörés közvetlen hatásai révén Sumbawán és a környező szigeteken 10 ezer ember veszítette életét; a közvetlen kihatások (éhínség és járványok) miatt Sumbawán további 38 ezer, Lombokon pedig 44 ezer ember halt meg!