Portugál Labdarúgás
-
#49
NEGYEDDÖNTŐ. Luiz Felipe Scolari, a Porosz becenévre hallgató edző rég elhunyt édesapjának köszönheti sikereit
„Meccsek előtt még felnézek az égre”
Aligha kétséges: brazil állampolgár nem volt még olyan népszerű Portugáliában, mint Luiz Felipe Scolari. A 2002-es, távol-keleti labdarúgó-világbajnokságot megnyerő dél-amerikai válogatott kapitánya edzőként a csúcsra ért, és a vb-trófea után más kihívást keresett, talán ezért fogadta el a portugál szövetség felkérését. Jól jártak vele: a válogatott szárnyal az irányítása alatt.
Luiz Felipe Scolari egy nagy hagyományokkal rendelkező, mégis, látványos sikereket soha el nem érő válogatottal igyekszik a legmesszebbre jutni (hogy mást ne mondjunk: 2002-ben a vb csoportkörében elvéreztek a luzitánok, előtte 1986-ban kvalifikálták magukat a tornára, 16 évig semmi – mi aztán ismerjük az érzést…). Kétévnyi munka után a hazai rendezésű Európa-bajnokságon a döntőig vezényelte a gárdát, igaz, az utolsó lépcsőfok túl magasnak bizonyult, Görögország ellen a fináléban elbuktak a portugálok. De a munka nem állt meg, és most, Nürnbergben Hollandia legyőzése már jelezte: sokra hivatott ez az együttes. Szombaton Anglia az ellenfél, és a cél: a világ – de legalábbis a világbajnokság – legjobb négy csapata közé kerülni.
Luiz Felipe Scolari 57 éves, a „Porosz” becenevet kapta játékosaitól, miután a fegyelemre helyezi a legnagyobb hangsúlyt. A negyeddöntő előtt nyilatkozott az érzéseiről, szakmai vágyairól.
– Kipihenték már a nyolcaddöntő okozta fáradtságot?
– Azt hiszem, igen – mondta Luiz Felipe Scolari. – Cristiano Ronaldo sérülését az egész világ láthatta, szerencsére ő is jól van, alighanem vállalhatja a játékot. De emellett sok kicsi apró sérülést okozott az a találkozó, idő kellett, amíg úgymond a sebeinket nyalogattuk. Szerencsére kiváló fizioterapeuták dolgoznak a stábban, mondhatom, a futballistáink remek csapatot alkotnak, de nem kevésbé kitűnő gárda segíti a focistákat is. Szakembereink alaposak voltak, és sokat törődtek azokkal, akiknek itt-ott fájt valamijük, egészségügyi szempontból tehát semmi akadálya annak, hogy újra szárnyaljon a csapatunk.
– Nem ismeretlen az ellenfél: gondolhatunk egyfelől arra, hogy két éve, az Európa-bajnokság negyeddöntőjében büntetőkkel legyőzték Angliát, másfelől rengeteg játékosa profiskodik a szigetországban: Paulo Ferreira, Ricardo Carvalho és Maniche a Chelsea, Cristiano Ronaldo a Manchester United, Nuno Valente az Everton, Boa Morte a Fulham játékosa, korábban Tiago a Chelsea-ben, Hugo Viana a Newcastle Unitedben, Hélder Postiga a Tottenhamben szerepelt. Szóval információja lehet elég.
– Valóban, jól ismerjük az ellenfelet, de ugyanúgy igaz ez fordítva is: mi sem leszünk vadidegenek számukra. Az a bizonyos Európa-bajnoki meccs szép emlék, még akkor is, ha később a döntőben alulmaradtunk, ám Anglia legyőzése meghatározó élménye ennek a csapatnak. De a pillanatnyi formát tekintve is azt gondolom, nincs okunk félni az ellenféltől, noha, ahogy elhangzott, a mieink közelről ismerik őket, és tudják, a világ legjobbjai szerepelnek ott. Nem rossz ómen, hogy most is a nyolc között találkozunk Angliával, de ez persze semmit sem jelent.
– Ha újra büntetőkkel dől el a továbbjutás sorsa, Hélder Postigát jelöli a lövők közé?
– Két éve a legkiélezettebb szituációban, amikor egy ország állt az infarktus szélén a tizenegyespárbaj során, Hélder Postiga nyeglén alábökött a labdának, amúgy Panenka módra, a labda alig vánszorgott el a hálóig. Akkor is azt mondtam, amit most: nagy butaság volt ez még akkor is, ha gól lett belőle, és végtére is ez a lényeg. A kockázat volt túl nagy, hiszen ha kimarad, az mentálisan sokkal nagyobb rombolást végez, mint egy úgymond erőből meglőtt, de esetleg a kapufán csattanó labda. Ráadásul én tudom, amit mások talán nem: hogy éppen ő, fogalmazzunk akkor így, normálisan is jól rúgja a büntetőt, viszonylag pontosan célozza a sarkot, a kapusnak nem sok esélye van ellene, ezért sem volt szükség akkor azt a rizikót vállalnia. Ugyanakkor, érdekes dolog a futball, egyetlen szituációról is hosszan lehet értekezni, egy lövést is lehet több oldalról, más szempontokból elemezni. Azért dicsértem őt, mert a legfeszültebb pillanatban, amikor tudta, mindenki őt nézi, egy ország szorított azért, hogy gólt lőjön, fiatalon sem remegett meg, hidegvérű maradt, és volt mersze így rúgni. Ehhez önbizalom és egyfajta pimaszság szükséges, ami kell ahhoz, hogy valakiből sikeres futballista legyen. De ismétlem: butaság volt!
– Szóval rúg Hélder Postiga tizenegyest?
– Ez hadd maradjon a mi titkunk.
– Costinha és Deco piros lapot kapott a nyolcaddöntőben, ők nem játszhatnak, ki pótolja őket, vannak-e megfelelő helyettesek?
– Helyettesek, pótemberek nincsenek. Egy csapat van, és mindig azt mondtam nekik: az a tizenkét ember, aki mellettem ül a kispadon, semmivel sem ér kevesebbet a szememben, mint az a tizenegy, amely a pályán harcol. Aki esetleg nem kapott még szerepet meccsen, lehet, hogy az edzésen úgy hajt, hogy mindig maximális erőbedobásra készteti a másikat, aki játszik, és éppen ezáltal lesz csúcsformában. Nincs különbség, nincs fontosabb és kevésbé fontos játékos a portugál keretben, a csapat összes játékosa, edzője, gyúrója, orvosa, szertárosa nyer, ha győzünk, és ha kiesünk, együtt veszítünk. Szóval a válaszom, hogy nem pótlásról beszélünk, hanem arról, hogy mindenki tudja, mi a feladata, egységes csapatban nem lehet téma, hogy ki játszik, és ki nem. Mindenki a maximumra törekszik az edzéseken, és ha pályára lép, a mérkőzéseken.
– Ki szurkol önnek a legjobban?
– Azt hiszem, a lányaim, és persze a feleségem. Nagyon jól érezzük magunkat Portugáliában, rengeteg szeretetet kapunk, otthon vagyunk immár ebben az országban. Rajtuk kívül, azt hiszem, az édesapám.
– Elnézést, úgy tudjuk, hogy ő már nem él…
– Huszonhat éve már, hogy meghalt. De minden meccs előtt gondolok rá. Tudja, én mindent tőle tanultam, és a legnagyobb boldogság az volt számomra, hogy azt mondta egyszer: kisfiam, büszke vagyok arra, amit elértél, mert láttam, a saját erődből lettél valaki, láttam, mennyit küzdöttél érte, hogy elérj valamit az életben. Ő látta, hogy kisgyerekként hat kilométert gyalogoltam az iskolába, hatot onnan haza, és hogy ott, a suliban is sokat küzdöttem azért, hogy elérjek valameddig, hogy minél többet tanulhassak, s emellett a futball világában is igyekeztem helytállni. Ha tudta volna, ha megérhette volna, hogy én lehettem Brazília szövetségi kapitánya! Ha ott lehetett volna velem, amikor világbajnokok lettünk Jokohamában! De a sors nem így akarta, ezt el kellett fogadnom. Mindig hiányzik nekem, és egy percre minden meccs előtt felnézek az égre édesapám miatt. Tudom, érzem: lát engem.