A.C. Chievo Verona
-
#5777
Az utazás bővebb ismertetésétől eltekintenék, annyit emelnék ki, hogy szombaton délelőtt 11-kor keltem, hétfő éjféltől négyig aludtam, meg nyolctól kilencig, és majd most fogok úgy igazából beleszállni végre egy ágyba. Szóval épp nem a toppon vagyok, de azért igyekszem valamennyire élvezhetően leírni, hogy milyen is egy Chievo-meccs, vagy hát inkább milyen volt a Chievo-Bari meccs.
Előzetes félelmeimmel ellentétben teljesen egyszerűen, mindenféle győzködés nélkül megkaptuk a jegyeinket, amelyek névre szóltak és fel is írták az összes adatunkat. A meccs előtt két órával kezdtünk el a stadion felé sétálni, megvettük a pólókat és mezeket, és rácsodálkoztunk, hogy milyen kis majális-hangulata van a miliőnek.
A Curvába kaptunk jegyet, aminek nagyon örültem. A bejutás nem volt egyszerű: először fél órát farkasszemeztünk a zárt kapu túloldalán lévő biztonságiakkal, majd amikor már akkora lett a tömeg, hogy valamit tenni kellett, kinyitottak egy kaput és a „Scuola Calcio” jeggyel rendelkezőket beengedték soron kívül. Azt hittük, hogy ez 2-3 perc alatt lemegy, de nem: 15 perc telt el, és még mindig csak ők mehettek be, mi meg mint a marhák a kapunál, álltunk a kerítéshez préselődve.
Nem mi voltunk lúzerek: a North Side-osok ott álltak mellettünk és szemmel láthatóan roppant elégedetlenek voltak a helyzettel. Ekkor elővettem a szenvedőt, és miután fél percig pöröltem a biztonságival, hogy engedjenek már be, mert 12 óra vezetés után nem szeretnék összeesni a kerítés mellett, beengedtek. Ez kisebb lavinát indított el, mert ekkor a másik kapun elkezdték beengedni a North Side-osokat, és emiatt a „mi kapunknál” állók morcosak lettek, hogy ők miért nem mehetnek be. Végül bejutottunk. Azt hozzá kell tegyem, hogy a biztonságiak segítőkészek, készségesek voltak, és angolul is értettek. Nem ők voltak a hülyék, hanem a szabályok, amelyeket be kell tartaniuk.
A felső karéjra az utolsó előtti sorba szólt a jegyünk, „panoráma-szektor”, gondoltam, amikor először körbenéztem. Ekkorra már szép kis embersereg gyűlt össze a stadionban és annak környékén, elkezdtem megint bízni a 10-15 ezer emberben. A stadion azonban… Az „elavult” meglehetősen homályos kifejezés. Mindenhol mocsok, mindenhol rohadás, nem gondoltam volna, hogy ülök még mocskosabb széken, mint a Fradi-pályán… most bejött. A futópálya teljesen szét van esve, és természetesen locsolni kell a meccsek előtt, nehogy felgyújtsa a türelmetlen hazai tábor.
Akik egyébként zseniálisak: párszázan lehetnek, nem igazán tudtam megbecsülni pontosan a számukat. Egy szinttel alattunk ültek, körülöttük meg (az egész kanyarban gyakorlatilag) gyermekek és családok, illetve az ultrákhoz nem tartozó baráti társaságok. Igazán érdekes volt ez így magyar szemmel, minden korosztály képviseltette magát a lelátón. A meccs előtt a tábornak köszönhetően folyamatosan zengtek a nóták, kezdésre ráadásul erős fél ház lett úrrá, lehettünk vagy 20 ezren! Bevonuláskor óriási pénztárgépszalagozás, volt konfetti eső is (természetesen a nézőtérről), meg óriási üdvrivalgás, a hősök köszöntése. A stadion több szektora le volt zárva, ám amelyeket megnyitottak, azok gyakorlatilag teljesen meg is teltek.
A hangulat számomra 10/10 volt. Világ életemben rajongtam az olasz szurkolótáborokat (persze csak tv-n keresztül), és persze élőben is fantasztikusak. Egy ilyen kiscsapatnak is kifejezetten hangos drukkerei vannak. Mi lehet akkor mondjuk Rómában, 15 ezer „ultra-farkassal”…
Egyfolytában énekeltek, élették a játékosokat, a feljutást, az edzőt, illetve gyakorlatilag mindent, ami az eszükbe jutott. Külön jellegzetesség, hogy a lelátón ülők papírrepülőkkel dobálják egymást – percenként átlagosan 2-3 gép repült a felső karéjról az alsóbbak felé, ez szerintem feltétlen említésre méltó népszokás :)
A meccs eleje zseniális volt. Kiváló volt a foci, a labda szinte folyt a pályán. Jó passzok, jó helyezkedés, erős fizikum, gyakorlatilag megettük a Barit. Az első gól után óriás-öröm a lelátón, ám pár perccel később egy hatalmas védelmi hiba után az ellenfél csatára elfekteti a kapust, 1-1. Mintha mi sem történt volna: a tábor énekel tovább, a lelátón ülők hangosan beszélgetnek és néha beszállnak az éneklésbe is, a csapat továbbra is futball-oktat. Egy kapusról kipattanó labdával vezethetnénk 2-1-re, ám a bíró les miatt nem adta meg a gólt. Tekintve, hogy tőlem úgy 150 méterre volt az eset, és merőlegesen álltam a les-vonalhoz képest, nem alkotnék véleményt az ítélet jogosságáról :) A bíró egyébként egy 11-est elvett a vendégektől, egyik védőnk kézzel tisztázott a 16-oson belül.
Folytatásban is nagyon ment azonban a foci, és egy beadásból Iunco óriási gólt fejel, 2-1! A folytatásban simán meg lehetett volna enni ezt a Barit, ám újabb gól sokáig nem esett. A közönség a 40. percben hullámozni kezdett, ez mindent elmond arról, hogy mennyire zseniális volt a hangulat, főleg ahhoz képest, hogy én egy csendesebb, falusibb dolgot vártam.
Fordulás után nagyot változott a játék képe. A Chievo nem támadott, helyette megtette ezt a Bari. Szinte fordítottja volt ez az első félidőnek, és egy büntetőből ki is egyenlítettek a vendégek. Ekkor a stadion nagy része fütyülni kezdett, miközben a tábor továbbra is énekelt. Rettenetes volt, mert teljesen feladtunk mindenféle támadó szándékot, helyette tartogattuk a labdát, védekeztünk hátul, és hagytuk, hogy távolról lőjenek. A kapusunk nem volt épp a helyzet magaslatán, egyszer egymásra vártak a védővel egy beadásra, magyar futballszurkoló-képzettségemet felhasználva átüvöltöttem a szemközti kapu elé, hogy „Gyere már!!”, és láss csodát: jött is!
A végére még beállt az Isten is Pellissier személyében, óriási ováció, taps, nagyon szeretik. Lefújás után szolid hangorkán, a góloknál azért lényegesen jobban örült mindenki. Igazából zsebben volt ez a bajnoki cím, csak még meg kellett szerezni. Kis előkészület, összeállítják a dobogót a kispadokkal szemben, közben az egész stadion áll, és várja, hogy valami történjen. Történt is: a tábor minden percben rákezdett egy-egy nótára, és csak nyomták, nyomták…
Végül kész a dobogó, egyesével, óriási üdvrivalgás közepette kijönnek a játékosok (Obinna nincs, a válogatottal készül), a végén Pellissier kapja a legnagyobb tapsot és hangzivatart, egészen addig, amíg az edző ki nem jön…Konfetti, Chievo-himnusz, majd kiszaladtak a kupával a közönség elé ünnepelni.
Mindenki tapsol, lengeti a sárga-kék zászlaját, tiszta FIFA 2002. Integetnek, énekelnek, majd az egyik rettenetesen okos játékosunk megtalálta a tűzoltó slagot, és onnantól kezdve nem volt menekvés: a közönségtől kezdve egymáson keresztül a kameráikkal menekülő fotósokig mindenkinek jutott a vízbűl :DD
20 perc után visszamentek a játékosok az öltözőbe, mi meg lementünk a kocsihoz, és konstatáltuk az alábbi tudnivalókat:
- nagyon alábecsültük a Chievo szurkolótábort, és azt a bíztatást, amit a Chievo kap
- az olasz Serie B bajnoka olyan futballt képes játszani, amelyért mondjuk a pár évvel ezelőtti Arsenalt szarrá szopkodták a kritikusok. Az ellenfél természetesen nem azonos szintű, de egészen remek volt látni, hogy mennyire okos és tudatos volt minden passz az első félidőben, hogy mennyivel gyorsabban és jobban reagáló és jobban összerakott csapatunk van, mint a Barinak.
- akármennyire is igyekeznek megölni a szurkolást és a hangulatot, az olasz futballmeccseknek továbbra is majális-jellege van, és ez nagyon jó, főleg az itthon megszokott faszszopózáshoz és 3000 nézős meccsekhez képest
- szegény Bentegodi-staidon borzalmas állapotban van, de erről már írtam lentebb
- és amit én személyesen is konstatáltam: jövőre is el kell mászni minimum egy meccsre ősszel és tavasszal is.