The Wild Boys
-
#21
"Sziasztok,
én még nem irtam ide, de a blogomban szoktam Duranezni. A ma hajnali bejegyzésemet bekopizom ide, hátha sikerül örömet szerezni azoknak, akik kevésbé voltak olyan büdös mázlisták, mint én. Bár hozzáteszem, aki tegnap ott volt az mind mázlista, szerintem... :-)
ps. A bécsi koncert sokkal gyengébb volt. A különbség? A Közönség...
T plusz 1 óra
Mit tudtam én közel negyvennyolc órával ezelőtt? Azt hittem, majd hebegek-habogok a két koncert után. Bécsett majd kettesben az emlékeimmel, Budapesten pedig hármasban Renivel és Karcsival. Óriási buli lesz, a Chauffeur majd a csontomig hatol, meggyőződhetem arról, hogy Simon továbbra sem tud táncolni, és jó esélllyel teljes baromságokat fogok üvöltözni (highlightok a mai estéről: "Táncolj, Simi!", amikor elmosolyodott a tapsviharon: "Teccik, mi geci??!", hátrafordulva a közönségnek a Rio alatt: "Tapsoljatok, gecik!" és a minden koncerten kötelező "Bonóóóóó".), és a végén le fogok feküdni a sportcsarnok padlójára, amúgy eufórice.
Most pedig itt ülök bambán a monitor előtt, és küszködve keresem a szavakat, pedig még csak nem is a koncertől akarok írni. Hanem valami többről.
Talán a Mindenhatóról. Ha létezik, akkor most bizony lekacsintott rám. Vagy arról, hogy milyen váratlan előnyei vannak annak, ha az embernek jó nője van. A két dolog eredője végül is ugyanaz.
Konkrétan?
Ma beszélgettem a Duran Duran minden tagjával. Nem hiszem, hogy ez így kellően kifejező lenne, úgyhogy még egyszer. Ma. Beszélgettem. A. Duran Duran. Minden. Tagjával.
Zúgjatok harangok.
A történet egyszerűségében hihetetlen. Jómagam annak rendje és módja szerint lefeküdtem a Sportcsarnok kövére a koncert után, hányás, kiömlött pia, csikkek, mit bántam én, szerettem volna még megtartani a pillanatot, csak még egy kicsit. Előtte próbáltam setlistet szerezni a színpadot szerelő roadtól, de esélytelen voltam. Aztán odamentem a keverőpultos alakhoz, szép angolsággal kértem tőle setlistet, ő pedig készségesen előkapott egyet. Akkor már éreztem, hogy nem engemet küldtek ma a szopóág kellős közepibe, de ami ezután jött, az túlment mindenen. Megláttam ugyanis a Duran tourmenedzserét, akiröl a bécsi koncert során tudtam meg, hogy ő az, aki. Mutattam is a nőnek, hogy ő az, aki. Homályosan emlékszem már, összefolynak a dolgok így hajnaltájt, mindenesetre megint elindultam a bambulás útján, mire arra ocsúdok, hogy a nőm kapott a pasitól egy matricát a nadrágjára: "Duran Duran Aftershow". Hűha. Sőt, ibámeg, gondoltam. Ezután Reni meg én felváltva igyekeztünk egyrészt megfejteni, hogy mi a csuda lehet az az aftershow parti (engem leginkább az érdekelt, megküldi-e a teljes turnéstáb a virágszálamat) másrészt elérni, hogy én is bejuthassak. Mint kiderült ez azért nehéz, mert nem vagyok jó nő, sőt semmilyen nő nem vagyok tulajdonképpen. Ígéreteket kaptunk, hogy majd ő személyesen beenged, meg kemény szavakat a securitytól, hogy húzzak már el onnan, mert nincs matricám. Reni drága ellentmondást nem tűrően rámnyomta a matricát, én pedig eldöntöttem, hogy nélküle nem, és a bejutás elötti kritikus pillanatban odahívtam megamhoz, és elmagyaráztam a pasinak, hogy nélkülem a csaj nem akar bemenni, a nőm még hozzátette, hogy én vagyok az egész ország legnagyobb Duran-rajongója (ezen állítás igazságtartalmának eldöntésére itt, e helyen nem vállalkoznék) és ekkor elhangzottak a halálos ágyamig végigkisérő szavak:
"these two come with me"
Hozzátette még, hogy "no pictures and autographs" buzgón helyeseltem, és irány befelé. Eirányitottak egy terembe, ahol gyertyák voltak az asztalokon, kirakva egy halom sör, meg bor, meg ásványviz, ami igazán jól jött, kis idő leforgása alatt egy litert elfogyasztottunk. Nem nagyon tudtuk mit lehet várni, kicsit tétován álldogáltunk ott, egyszer csak megjelent John Taylor a basszusgitáros, ugyismint mindne idők legjobbképű pasija. Én a terem túloldalán álltam, dehát mit lehet tenni, odabillegtem. Odaköszöntem, bemutatkoztam, kezet ráztunk, megkérdezte hogy vagyok, asozntam vidáman, megkérdeztem milyen volt a show, aszonta "really great". Ezután a tömeghez szólt, és vagy marihuánát keresett vagy Marianne-t, ezt legjobb szándékkal sem tudom eldönteni, de az előbbire voksolok. Ennek a fele sem tréfa, gondoltam, ezek itt meg fognak jelenni, ezek itt lesznek élőben, éppen kezet ráztam a legkulabb fazonnal a földkerekségen, csapjon arcul valaki, de nagyon gyorsan.
Aztán jött Simon.
Simonról annyit, számomra ő a Duran. Hogy számomra mi a Duran, azt az előző bejegyzésben megirtam, most nem önismételnék. Erre ott állt elöttem, életnagyságban, frissen zuhanyozva, farmer/pólóban és valami Fatime-t keresett. Fatime nem volt, Simon kiment a teremből, de előtte biztosította a körülötte állókat, hogy mingyá visszajön. Ez a mingyá kábé negyed óra lehetett, én addig az egyik pasival dumálgattam, akiről halottam, hogy profi az angolja, kérdeztem hova való, mondta usa, kérdeztem a Duranhoz tartozik-e mondta nem, kérdeztem hát akkor ki a zistenhez, aszongya, a GreenDay stáb több tagja itt volt megnézni a koncertet és lám, ő is. Kedvesen érdeklődtem az európai turnézás érdekességeiről, mondta, hogy lengyelben akkora hangulat volt, hogy még, de ekkor már elkezdett vibrálni a levegő: bejöttek. Mind az öten. Egy dolgot akartam: megkérdezni Simontól élete legjobb tanácsát. Egy dolgot nem akartam: bunkó rajongóként viselkedni, aki belepofázik másokkal folytatott beszélgetésébe. Ennek eredménye az lett, hogy először Andyvel (ő a gitáros, igazi rosszfijú, a klasszikus rockersrác még az ötven felé közeledve is) beszélgettem, aki mellénk sodródott, és hosszú másodperceken át nem beszélt senkivel. Mondtam, szeva Andy, mondta szeva, van-e cigink. Mondtam nincsen, mondta, pedig ebben az országban mindenki cigizik. Mondtam, ja, top 10-ben vagyunk (ha nem igy lenne, első leszek, aki megkövetem a Magyar Turizmus Rt-t az országimázs többrendbeli, aljas indokból elkövetett rombolásáért). Mondtam, hogy a nőm cigizik, de sajna neki sincsen, erre nőm is leparolázott vele. Andy el is oldalgott, én pedig ismét elkezdtem radarozni Simont. Nőm noszogat, hogy menjek már hozzá, mert mindenféle fruskákkal csevegett, de szerencséje Simon testbeszéde elég jól jelezte érdeklődésének alábbhagyását, ekkor léptem előre azzal, hogy szia Simon, lehet-e egy kérdésem.
Lehetett.
Elmondtam a könyvet, és jeleztem érdekelne az ő válasza legjobb tanács-ügyben. Azt mondja ezen gondolkodnia kell. Jóvanakkor, mondom magamban, ha nem rutinsablon választ ad, már jó vagyok, ő továbbra is gondolkodik, majd azt mondja, küldjek egy mailt az ügyben valami mexikói képü szervezőnek, talán Juannak. Kérdezem ki az, erre aszongya, hogy dehát adjam meg neki az emailcimemet és majd ö jelentkezik. Ránézek, mondom, Simon, baszisten (nem pont igy, na), az életbe nem fogsz nekem mailt küldnei, legyél má realista, mire aszongya probáljuk meg. Leirom, (csak másodszorra sikerül, mert elsőre nem elég olvasható a freemail cim - vajon ideges voltam?) és visszatipegek hozzá. Átnyujtom a cetlit, türelmesen végigolvassa, ráirtam emlékeztetöül, hogy a életem legjobb tanácsa könyv-ügyben, majd szépen elteszi a farmerébe, és aszongya, ha nem mossa valaki ki, akkor tényleg ír. Így gondolja, vagy sem, fogalmam sincs.
Valójában teljesen mindegy.
A végén még kezet nyújtok neki (ha már autogrammot nem kérek, legyen má' valami), és még egyszer elmondom, mennyire értékelem a segitségét. Megrázza a kezem, jó érzés, ha akarná, ott helyben megküldhetne. (Milyen mázli, hogy mindketten heterók vagyunk) Hagyom arrébb menni, valamikor még később futtában lágyan megsimitja a nőm felkarját, amitől csak még inkább bebetonozza a házi félisten szilárd pozicióját. Nőm kérdezi mehetünk-e, mondom ja, mingyá. Elvégre itt van a közelben Nick Rhodes, a billentyűs, a zenei lángész, a banda művésze. Tipegés mellé, bájcsevej befejezésének megvárása, majd ugyanannak a kérdésnek feltétele. Készséges. Kapásból tudja a választ: ha hiszel valamiben, körömszakadtáig ragaszkodni kell hozzá. Azt mondja, hogy ezt egy családtagja mondta neki, amikor kamasz volt, és nagyon hisz abban, hogy bármit is akarj csinálni, "békét, politikát, vagy valami kevésbé jelentős dolgot, mint például a művészet" nem szabad, hogy bármi eltántorítson. Nos, pontosan azt mondja (kedvesen, mosolyogva, őszintén) amit minden nagy elképzelés első lépése környékén álló palántának hallania kell. Megköszönöm, a végén még sok sikert kíván a könyvhöz, én pedig véglegesen meggyőződöm arról, hogy amibe belecsöppentem, az valójában nem létezik, sőt konkrétan most én részegen heverek egy árokparton valahol a Nyírségben, mert nem vagyok más, mint egy autószerelő, alig sikerült leérettségiznem, apám alkoholista és lassan magam is az vagyok, idén még nem olvastam könyvet, és kedvenc zeném a Kokó Dzsámbó. Mire felocsúdok rájövök, hogy a zsebemből kilopták a fizum maradékát, kereken kétezer forintot, pedig abból még sörikét is akartam venni, meg jegyet az Előre meccsére, mert országos cimborám a balszélső.
Pedig nem.
Itt vagyok a Budapest Sportarénában, a Duran Duran aftershow partin lazulok, és azokkal az alapemberekkel, félistenekkel, konkrét szentekkel csevegek okosan, akik. Pedig nem vagyok protekciós, nincsen csudi networköm, ebben a szubkultúrában nem vagyok senki, egyszerűen csak jó a nőm, és beszélek angolul. Meg egy döbbenet mázlista, az is volnék. Nyilván nem lehet itt megállni, szép türelmesen odatipegek Rogerhez is (dobos, ő a legszolidabb srác a zenekarban, és ő hagyta ott elsőként a sztárgépezetet), megvárom, míg befejezi, egy kérdést lehet, kérdezem, „sure” mondja, és nekem kezd derengeni, hogy mégsem a nyírségi árokparton döglök. Megkérdezem. Kicsit gondolkodik, de tudja a választ, aszongya, 16 éves volt, amikor már dobolgatott („what a surprise”, viccelődök bénán, de veszi a lapot), de tönkrement a régi dobszerkója, viszont nem volt túl sok pénze, sőt autót is akart venni magának, mint minden jóravaló kamaszgyerek. Dilemmáját megosztotta Jeff Thomas-szal, aki később Simon előtt volt a Duran énekese, aki azt mondta neki, hogy az autó értéke csak romlani fog, míg a dobolással akár pénzt is kereshet. Így dobszerkót vett, a többit ismerjük. Megkérdeztem, más lenne-e az élete, ha autót vesz. Biztosan – mondja nevetve– akkor, most valószínűleg salesman lennék, és öltöny-nyakkendőben járnék. Nevetek én is, elképesztően aranyos a pasi. Még megkérdezem, hogy visszajelezte-e valaha a barátjának, mi jót tett az vele, azt mondja nem, eltűnődik, és hozzáteszi, hogy 20 éve nem beszéltek. Megköszönöm.
Mit lehet hozzátenni. Szédülten tántorgunk ki Renivel a szabadba, ugrálunk mint hüjegyerekek, az Aréna kerítésénél fázós rajongók állnak, autogramra várnak, mi ONNAN jövünk ki, mi VELÜK beszélgettünk, és nem kértünk autogramot, tudjátok miért? Mert megtehettük. Mert többet kaptunk.
Soha többé nem leszek ugyanaz az ember."