Scroll Lock
-
#16
Scroll lock és az olvasás mûvészete
Benedek Marcelltől származik a cím második fele, az első a számítógépünk billentyûzetéről. Így többé-kevésbé hamis pénzt csörgetek már rögtön az elején, hiszen irodalomelméletről, mûfajtörténetről bizonnyal nincsen mit írnom. Számológépekről se sok. Az a scroll lock-gomb egyébként arra való, hogy ne peregjenek lefelé a képernyőn megállíthatatlanul a sorok. A scroll szó az angol szótár tanúsága szerint kézirattekercset jelent, papiruszt, pergament vagy papírt. Néhány évtizede még ritka angol szónak számított. Hiszen ki olvas úgy, hogy egy tekercset maga elé tartva, egyik kezéből a másikba göngyölgetve az éppen elolvasott szakaszt, az elejétől a végéig áttekercseli a szöveget. A videorekorder dolga az ilyesmi, nem a könyvolvasóé. Meg kell hagyni a könyvtekercset ikonográfiai szimbólumnak az antik szónokokat ábrázoló szobrok vagy festmények számára, hadd tudjuk meg a jóvoltából, kit-mit akart ábrázolni a mûvész.
Ami persze világosan bizonyítja, hogy valamikor valóban tekercsről kellett olvasni. Ez a technika parancsa volt, az írás technikájáé. Pontosabban szólva: az információhordozó közegé. A papirusz volt a hordozó, ez a finom, hajlékony lemez, amely a Nílus deltájának mocsarai közt egykor bőségesen termő Cyperus papyrus nevû sás rostjaiból készült. A növény belét éles késsel vékony szalagokká metélték, és a szalagokat két rétegben egymás mellé helyezték; az egyik rétegben a rostok vízszintesen, a másikban függőlegesen futottak. Aztán nedvesség, enyv és nyomás hatására egységes, összefüggő szövetet alakítottak a rétegekből. Ez a szövet azonban megőrizte technológiájának történetét. Írni, legalábbis könnyen írni azon az oldalon lehetett, amelyen a rostok iránya vízszintes volt; ezt hívták latinul recto oldalnak, míg a hátlap neve verso volt. (A szavak a mai napig élnek a könyvészetben. A teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy léteztek, igaz, nagyon ritkák voltak, mindkét oldalukon teleírt papiruszok is; ezeknek opisztográf a nevük.) A papiruszt nem volt tanácsos összehajtogatni, mert könnyen megtört. Elég hajlékony volt azonban ahhoz, hogy összetekerhessék. Minthogy írás csak az egyik oldalán volt, az ilyen tekercset könnyû volt olvasni.
Nagyon könnyû azért nem lehetett. Mást is értettek olvasáson az antikvitásban, mint a későbbi korokban. A tekercsek tudniillik meglehetősen nagyok voltak. Ránk maradt például Platón Lakomája ilyen formában: a tekercs hét méternél is hosszabb volt. Nem lehetett nagyon kényelmes bánni vele. Viszont sokat lehetett rá írni. Az antik irodalomban a mûvek egy nagyobb fejezetét máig hagyományosan "könyv"-nek hívjuk - ennyi fért belőlük egy tekercsre. Hérodotosz nagy történelmi munkája például kilenc könyvből áll. Magyar fordításának mai kiadásában egy-egy ilyen könyv 60-100 nyomtatott oldalnak felel meg.
Fürdőkádban vagy villamoson állva nem nagyon olvasnánk ekkora árkusokat. A görög, latin antikvitásban fennhangon olvastak az emberek, és általában társaságban olvastak. Eukleidész, az egyik platóni dialógus (a Theaitétosz) szereplője, el akarja olvasni egy régebbi feljegyzését, ezért az ajánlja barátjának: "Gyerünk tehát, s amíg mi együtt pihenünk, felolvassa majd a szolgafiú."
Az irodalmi siker ezért nagymértékben függött a felolvasótól. Az ifjú Plinius levelei tele vannak literátori aggályoskodással. "Felolvasóm, Encolpius, munkatársam és szórakoztatóm, a portól torokgyulladást kapott, és vért köpött. Milyen szomorú lenne az ő számára, s milyen kellemetlen az én számomra, ha alkalmatlanná válna az irodalom szolgálatára, holott minden érdeme ebből származik." Más levelében pedig azon töpreng, mi a jobb, ha mással olvastatja fel a verseit, vagy ő maga olvas. És ha más a felolvasó, mit tegyen közben ő maga? "Mozdulatlanul és némán üljek-e, mint aki unatkozik, vagy... szájmozgással, szemmel és ujjal kísérjem, amit felolvas?"
A tekercstechnika volt az oka annak is, hogy egy terjedelmesebb mûnek, vagy egy szerző összes mûvének nem volt szükségképpen végleges, zárt alakja. Az egyes tekercsek önálló életet éltek, helyük a mûben vagy az életmûben esetleges volt és változott az időben. Ha valaki hivatkozni akart egy szövegrészre, többé-kevésbé találomra tehette csak. A mûvek ebben az értelemben meglehetősen nyitottak voltak.
Egy új információhordozónak, az állati bőrből készült pergamennek kellett megjelennie ahhoz, hogy a nyilvános előadás szokását felválthassa a magános (bár valószínûleg még mindig nem hangtalan) olvasás, és hogy a mûvek fejezeteinek sorrendje, vagy több szerző közös alkotása ne legyen kitéve a másoló vagy a gyûjtő szeszélyének. A pergamennek mindkét oldalára egyformán lehet írni, a hajtogatást a vékony bőrhártya jól tûri - a pergament ezért nem kell összetekerni, hanem ívekké lehet hajtogatni, két kemény fatábla közé lehet szorítani. Kódexet lehet belőle alakítani, a könyv máig élő formáját létrehozni.
Épp jókor ment végbe ez a mûszaki forradalom. A kereszténység első századaiban. Akkor, amikor az egyház rögzíteni akarta a bibliai könyvek kánonát, biztos akart lenni abban, hogy minden hívő kezébe azonos szöveg kerül. Az idézetek pontosságához nem volt szabad, hogy kétség férjen, az idézett helyet pedig könnyen és egyértelmûen kellett megtalálni. Hiszen a lélek üdve múlt mindezen.
Hogy valóban a technikai és spirituális változás egybeeséséről volt szó, azt a mûvek és példányok statisztikája is bizonyítja. A III. századból származó példányokat vizsgálva kiderül, a pogány szerzők munkáinak alig tíz százaléka maradt ránk kódex formában, a keresztény szerzőké között ezzel szemben alig van tekercs. Az átalakulás nyilván nem volt pillanatszerû és egyértelmû. Visszatekintve mégis annak érezhették az emberek. Olvastam, hogy V. századi miniatúrákon az ótestamentumi prófétákat tekerccsel a kezükben, az evangélistákat meg kódexet tartva ábrázolták.
Ma pedig itt üldögélünk mindannyian a számítógépünk előtt. Az információhordozó természete ugyancsak megváltozott. Gondolnánk, alaposabb ez a változás, mint az áttérés volt a tekercsről a könyvre. Ami a mûvek lezáratlanságát, a szövegek változékonyságát, a továbbírás, átírás, toldás, kiegészítés és csonkítás lehetőségeit illeti, elhalványul emellett a papiruszok kora. Még a szóhagyomány is megbízhatóbb őre volt a szövegeknek, mint az Internet. Homérosz idejétől az eposzokat leírató Peiszisztratosz koráig bizonyára kevesebbet változott az Iliász, mint amennyit ma akármelyikünk mûvelhet bármilyen szöveggel egy levelező rendszerben.
Van ember, aki úgy gondolja, hogy a hagyományos könyvtár atmoszféráját át lehet menteni, ha az adatbázis és a keresőrendszer az olvasót egy virtuális, de nagyon valódinak ható könyvtár polcai között sétáltatja. Nem hinném, hogy ez a jámbor csalás segítene abban, hogy könyvnek higgyünk valamit, csak mert a képernyőn annak látszik.
--------------------------------------------------------------------------------