-
#36534
A We Will Rock You megírásának története a könyv alapján
--------------------------------------------------------------
(Az idézőjeles részek mind Ben Elton (a szövegíró) szavai.)
A bevezető arról szól, hogy milyen nagy siker lett a darab. (2004-ben adták ki a könyvet, 2 évvel a premier után.) Ben Eltonról szerepel annyi infó, hogy londoni komédia-szerző, sok bestseller és brit komédia-sorozat írója. És hogy a Webberrel közösen írt The Beautiful Game (Volt egyszer egy csapat :) című darabja 2000-ben megkapta a londoni kritikusok díját legjobb új musical kategóriában. (Ez azért volt nagy dolog, mert Webberhez a kritikusok nem szoktak csak úgy díjakat hozzávágni. És egy kis kapcsolódás a Csapat-topikhoz: nagyon-nagyon szeretném, ha Ben Elton is jönne valamelyik premierre!!!!!!!!!!!)
Ben Elton gyerekkora óta Queen-rajongó volt, de nem az ő ötlete volt, hogy színpadi darabot kellene írni a Queen-dalok köré. A Queen menedzsere, Jim Beach, és a Queen-tagok viszont már a '90-es évek közepe óta eljátszottak a gondolattal, hogy musical készüljön az együttes dalaiból. Eredetileg Freddie Mercury életéről szóló darabot szerettek volna írni.
"Valamikor 2000-ben hívott fel Paul Roberts, aki előadta, hogy a Queen-tagok szeretnének találkozni velem, mert azt akarják, hogy én írjam meg a történetet és a szövegkönyvet. Párszor eszembe jutott, hogy Paul talán a producerek régi bevált trükkjét alkalmazta, és a Queen-tagok elé meg azzal a szöveggel állt oda, hogy 'Nem akartok találkozni Ben Eltonnal? Szeretne musicalt írni a dalaitokból!' Ha így is volt, működött a dolog, mert először találkoztam a menedzserükkel, végül a Queen-nel is."
Jim Beach elmondta, hogy Robert De Niro new york-i produkciós irodája (Tribeca) már elkezdett dolgozni egy Queen-musicalen, de a megszületett szövegkönyv használhatatlan volt. Megkérdezték Ben Eltont, hogy fel akarja-e használni ezt a szövegkönyvet, vagy egy teljesen újat akar írni Freddie életrajza alapján. Ben Elton nem volt elragadtatva az ötlettől.
"Úgy gondoltam, hogy nem jó ötlet Freddie életéből musicalt írni. Freddie egy óriási művész volt, de a Queen több, mint Freddie. A zenéjük pedig nem követi Freddie életútját. Egy Queen-musicalnek az egész zenekart kell tükröznie. Ezt megmondtam a menedzsernek, aki azt mondta 'OK, de akkor add elő a te ötleteidet!'"
A menedzser és a szövegíró ez után majdnem egy évig nem léptek kapcsolatba. Ez alatt az idő alatt Ben Elton a lehetséges történeteken agyalt. Tudta, hogy ahhoz, hogy a dalok passzoljanak a történethez, olyan történetet kell kitalálnia, ami valószínűtlen, "larger than life" (bocs, nem találtam jó kifejezést rá), fenséges és hősies.
"Láttam a Mátrixot, és onnan jött egy olyan világ ötlete, ahol mindent egy számítógép irányít, az emberek pedig csak fogaskerekek a hatalmas gépezetben. Valami legenda-szerűt akartam. Még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy az Artúr-történetet kellene a Queen-dalokhoz igazítani." (Ebben az esetben Tony Artúr király szerepét játszotta volna? :DDDD) "Ezek az öteletek jártak a fejemben, amikor egyik délután a gyerekeimmel sétáltam a Regents Parkban. És ekkor egyszercsak előttem volt a We Will Rock You teljes története! Haza rohantam, leírtam azonnal, és elküldtem a Queen-nek."
A történet meglehetősen egyszerű. A 21. század közepén a Föld (új nevén Planet Mall) teljesen homogenizált. Teljes a globalizáció, a Globalsoft vállalat monopóliuma a kultúra. Csak számítógépek által generált zenéket lehet letölten az internetről. Hangszerek nem léteznek. Ekkor jelenik meg két boldogtalan, idealista tindézser, Galileo és Scaramouche. A félénk Galileo hallja a régi idők rockdalainak sorait, és meg van róla győződva, hogy valami nagy célja van az életben. A barátságtalan és bizalmatlan Scaramouche lesz Galileo barátnője, és ők ketten megtörik a Globalsoft uralmát.
"Minden történet valójában szerelmi történet. Ami a Will Rock You-nál az alapgondolat lett: 'két lázadó az egész világ ellen'. Galileo és Scaramouche tipikus tinédzserek, minden ok nélkül lázadók, magányosak, akiket kiközösítenek az iskolában. Feketébe öltöznek, utálják a divatot, ugyanakkor nagyon vonzó egyéniségek."
Miután megjött a Queen beleegyezése, Ben Elton elkezdte kidolgozni az öteletet.
"Ez teljesen más jellegű írói munka volt, mint amihez korábban hozzászoktam. A Queen-dalok óriási tömegével kellett dolgoznom. Tisztában voltam vele, hogy ezek a dalok mit jelentenek az embereknek, ugyanakkor hihetetlen lehetőségnek tartottam, hogy ezeket használhatom a darabban."
"A Queen-nel való első találkozásomkor Brian May a következőket mondta: 'Queen-taggá kell válnod. Ez azt jelenti, hogy kaphatsz olyan dicséreteket, hogy 'Imádjuk a szövegeidet', ugyanakkor azt is meg fogjuk mondani, ha valami nem tetszik a szövegkönyvben.' Ez nekem tökéletesen megfelelt."
Ben-nek menet közben át kellett gondolnia jópár ötletét, a Queen-tagok ugyanis úgy gondolták, hogy túlságosan szabadon bánik a dalszövegekkel. "Túl sok dolgot átírtam a dalszövegekben, hogy jobban illeszkedjenek a történethez. Úgy gondoltam, hogy ennyi költői szabadság megengedett. Amikor az első vázlatot odaadtam Brian-nek és Rogernek, ők a következőt mondták: 'Ez őrület! Mi egy musicalt szeretnénk csinálni a dalainkból, nem pedig át akarjuk őket írni!' Ezen a ponton jöttem rá arra, hogy nem baj, ha nem illeszkedik minden egyes dal minden egyes sora pontosan a történethez"
A Queen-tagok is részt vettek a musicalbe bekerülő dalok kiválogatásában. "Brian és Roger nagyon komolyan együttműködött velem a dalok elhelyezésében. A darab írása során a dalok ide-oda vándoroltak a készülő musicalben, a történet kívánalmainak megfelelően."
Brian és Roger a történethez is adott egy-két jó ötletet. Ben Elton eredetileg úgy gondolta, hogy az elrejtett gitárt (a történet "Szent Grál"-ját) Galileo és Scaramouche Stonhenge-ben találja meg. "Ekkor vetette fel Brian, hogy a Genfi tó mellett van egy életnagyságú Freddie Mercury szobor. Azt ajánlotta, hogy legyen itt a 'The Place of Living Rock' (a gitár rejtekhelye), és ott meg is van a 'The Seven Seas os Rhye' (a foglyul ejtett lázadók száműzetésének helye), a folyó, ami a tóba ömlik. Ez remek ötlet volt, de úgy éreztem, hogy Svájc nem elég 'rockos' hely ahhoz, hogy az legyen 'az élő rock helye'. (De hülyén hangzik ez magyarul :)) Aztán úgy módosult az ötlet, hogy a tó partján lévő Freddie-szobor kinyújtott karja fogja megmutatni Galileonak és Scaramouche-nak az utat a 'Place of Living Rock'-hoz, ami végül a legendás londoni Wembley Stadion lett, ahol a Queen oly sokszor adott koncertet. Bevettük a 'Fényes Csillag' (bright star) legendáját a történetbe, aki majd megmutatja az utat."
Csak néhány Ben Elton-féle dalszöveg-átírás élte túl a Queen-tagok cenzúráját. A modern technológiákat belevették a dalszövegekbe (e-mail, internet), amelyek elképzelhetetlenek voltak akkor, amikor Freddie megírta a dalokat. Brian és Roger rávezették Ben Eltont arra, hogy inkább a történetet kell a dalszövegkez igazítani, mint fordítva.
"Nagyon élveztem a munkát. Voltak részek, amik maguktól adódtak. Például, hogy amikor Scaramouche zavarodottan, lehangoltan keresi a kiutat, akkor a 'Somebody To Love'-ot énekli. Vagy hogy Galileo dala lesz az 'I Want To Break Free'. Ők a két főszereplő, és azt hiszem, hogy ez a két karakter sikerült a legjobban, és ezeket írtam a legnagyobb örömmel. Ha ki kellene választanom a kedvenc karakteremet, Scaramouche-t választanám. Egy olyan középkorú férfinak, mint én, nagy képzelőerőre van szüksége, hogy megírja egy zsémbes, lázadó tinédzserlány figuráját. Nehéz volt kitalálni, de megérte a fáradtságot." (Ehhez egy saját megjegyzés. Valamelyik cikkben azt olvastam, hogy a cikkíró szerint a My Fair Lady Elisa-ja óta ilyen női szerepet musical-színpadra nem írtak. Illetve ha wwry-fórumokon megszavaztatják, hogy melyik a rajongók kedvenc karaktere, Scaramouche utcahosszal szokott nyerni. Galileo előtt természetesen.)
Ahogy a darab-írási procedúra 2001 közepén a végéhez közeledett, Ben kezdte úgy érezni, hogy sikerült a Queen-dalokat felfűznie egy élvezhető, abszurd történet köré. "Van némi szatírikus jellege a shownak. Manapság a populáris szórakoztatás túlságosan megtervezett, a globális cégek túlságosan nagy befolyással vannak arra, hogy milyen zenék, milyen filmek készüljenek." (Részletes kifejtése következik a témának, ettől most mindenkit megkímélek.)
"Nem mondhatnám, hogy utálom a 'Pop Idol'-t (brit tv-s tehetségkutató/sztárcsináló műsor), megnézek néhány epizódot, és egyáltalán semmi problémám nincs az olyan előadókkal, mint Will Young vagy Gareth Gates. Nézzünk szembe a tényekkel. Mindig lesz helyük a világon az érzelmes balladákat éneklő vonzó embereknek. De kétségtelen, hogy a Pop Idol volt az egyik olyan dolog, ami segített abban, hogy elképzeljem a darab-beli GaGa School-t." (Egyen-emberek egyen-iskolája.) George Orwell 1984-e valójában 1948-ról szólt, a saját korának a szatíráját írta meg. Azt gondolom, hogy ebből a szempontból van némi hasonlóság - bár soha nem venném magamnak a bátorságot, hogy Orwellhez hasonlítsam magam -, hiszen a wwry a mai kor szatírája."
Ahogy a Queen és Ben Elton megegyezett a szövegkönyvről, elkezdték a szereplőválogatásokat. Brian és Roger Bennel együtt végigülték a végtelen hosszúságú castingokat. Természetesen a legnagyobb figyelmet a két főszereplő, Galileo és Scaramouche kiválasztásának szentelték. "A válogatás egy nagyon bonyolult dolog, és egy örökkévalóságig eltart. Hannah Jane Fox-ot Scaramouch szerepére már egészen korán sikerült megtalálni. Sokkal tovább tartott Galileo kiválasztása, de végül megtaláltuk Amerikában, Tony Vincent személyében." (Egy kis magyarázat: mindenképpen brit szereplőket akartak. Galileot hosszas keresés után sem nem találtak Nagy-Britanniában, így Amerikában is meghirdették a válogatást erre az egy szerepre. Tony kalandos úton került a képbe. Az ügynöke szólt neki, hogy van ez a válogatás New Yorkban. Tony viszont ekkor pont Londonban volt, így megszervezték neki, hogy ne videón keresztül, hanem személyesen a Queen és Ben Elton jelenlétében hallgassák meg.) "Nem kérdés, hogy megtaláltuk a megfelelő embert. A főszereplők sokat segítettek a karakterek megírásában és feljesztésében. Nagyon jó munkát végeztek." (Megint egy megjegyzés. Mikor videón láttam az előadást, teljesen az volt az érzésem, mintha a két főszerepet direkt Hannah-ra meg Tonyra írták volna. Hát ezek szerint majdnem ez történt :))
Lehetetlen lett volna Tony Vincentnél megfelelőbb Galileot találni. (Ezek nem az én szavaim!! :D) Énekes-dalszerző, aki három albumot adott ki Amerikában, és játszott mind a Rentben mind a Jézus Krisztus Szupersztárban New Yorkban. (Azt hiszem, sokan a két legnagyobb rockoperának tartják ezt a két darabot. Tony a Rentben mindkét férfi főszerepet eljátszotta, a Szupersztárban pedig Júdás volt. Meg a dvd-n Simon.) Hannah Jane Fox korábban játszott a Rentben, a Rocky Horror Show-ban és a Hit Stuff című musicalben. A We Will Rock You próbái alatt ráadásul az a megtiszteltetés érte, hogy Brian Maytől vehetett gitár-leckét, hogy a gitáros résznél stílusos és korrekt legyen minden mozdulata. (Akik nem látták a darabot: végül megtalálják az elrejtett mágikus gitárt, és Scaramouche lesz az, aki játszani fog rajta.)
Egyetlen karakter volt, amelyik kimaradt a válogatási procedúrából. Pop, az ex-hippi. "Már a kezdetektől azt akartam, hogy Nigel Planer játssza Pop szerepét. Tulajdonképpen ő járt a fejemben akkor is, amikor megírtam a karaktert. Pop volt az egyetlen, aki már akkor ki lett választva, amikor még meg sem volt írva a szerep. Nigel részt vett a korai workshop-előadásokban is, és ott is úgy láttam, hogy remek Pop lesz belőle." (Workshop: a bemutató előtt évekkel ki szokták próbálni a darabokat kis színpadon, meghívott szereplőkkel. Az itteni szereposztásoknak általában nem sok közük szokott lenni a későbbi bemutató zereposztásához.) A szereplőválogatásokkal kapcsolatban mindenképpen meg kell még említeni a félemetes Sharon D Clarke-ot a Planet Mall uralkodójának, Killer Queen-nek a szerepében.
Amikor 2002 elején elkezdődtek a próbák, Ben Elton más munkák miatt nem tudott rajtuk részt venni. Brian May és Roger Taylor voltak azok, akik ebben az időszakban végigülték a próbákat, változtatásokat javasoltak és az egész folyamatot felügyelték, mígnem Ben visszatért, hogy átvegye az irányítást. (Ez odáig fajult, hogy most már minden wwry-produkcióhoz Ben Elton van kiírva rendezőnek, és nem Christopher Ranshaw, aki - ezek szerint csak névleg - a londoni produkció rendezője volt.)
A próbák alatt is sokat változott a szöveg.
"Beletettem a történetbe egy mellékcselekményt, ami egészen a preview előadások kezdetéig benne maradt a darabban. Khashoggi (Killer Queen biztonsági főnöke) foglyul ejti Scaramouche-t. Galileo a keresésére indul, közben találkozik Meat Loaf-fal." (A félreértések elkerülése végett: a darabban Meat nő :) Namost ha itt mindent jól értelmeztem, akkor Galileo Meat-tel megcsalja Scaramouche-t... Hát ezt jobb, hogy nem hagyták benne... Egyébként eredetileg ez lett volna az oka annak, hogy Galileo és Scaramouche összevesznek. A folytatás Ben Eltontól: "Ez egy meglehetősen komplikált mellékszál volt, és úgy láttam, hogy nem is működik, ostobaság volt, úgyhogy kivettem a darabból." (Kíváncsi vagyok, hogy itt énekelt-e vajon valamit Galileo és Meat. Tony meg Kerry Ellis együtt... Hát jó lett volna meghallgatni.)
A próbák alatt sokat alakítottak a Bohémek karakterein is. Ők azok a rockerek, akik a föld alatt élnek, nem fogadják el a Globalsoft (csak nekem ugrik be erről a Microsoft???) totális uralmát, a valódi zenét akarják visszahozni a földre, azt az aranykort, amit a "The Rhapsody" korának neveznek. Közben várják a messiásukat, egy képzeletbeli alakot, aki beteljesíti az álmaikat. (És megtalálja a Földön fellelhető egyetlen valódi hangszert, amit még a Queen rejtett el.)
"Rájönnek, hogy Galileo az, akire eddig vártak. De mivel a valódi zenét már csak másodkézből ismerik, történelmi feljegyzésekből, ezért mindent összekevernek. Így lehet, hogy a rockerfiúk olyan neveket válaszotanak maguknak, mint 'Britney Spears' vagy 'Cliff Richard', egy lányt pedig 'Meat Loaf'-nak hívnak."
A próbfolyamat alatt Ben, Brian és Roger ráébredtek, hogy valami különleges dolog alakul a munkájuk nyomán. Bár néhány nagyratörő színpadi tervet el kellett vetniük ("El kellett fogadnunk, hogy színházban vagyunk és nem stadionban" - ismeri el Ben), de a We Will Rock You így is pazar és ragyogó produkció lett.
"Nagyon meglepődtem, hogy már rögtön az első preview előadáson minden nagyon jól ment. Örültem neki, hogy a darab 'ült', a poénok azonnali reakciót váltottak ki a nézőkből. Amikor egy darabot próbálsz, mindig van egy olyan pont, amikor elbizonytalanodsz. Jó érzés volt, hogy már rögtön a preview-k elejétől állótaps volt az előadás végén. Minden fantasztikusnak tűnt, de ez nem jelentette azt, hogy nem változtattunk dolgokon. A preview-k során több helyen radikális változtatásokat eszközöltünk, és a közönség imádta ezeket az újdonságokat is. Volt némi probléma azzal, hogy a színészek akkor és ott jelenjenek meg a színpadon, amikor és ahol kell, de végül minden a helyére került."
"Behoztunk egy új elemet is, ami először egy kicsit giccsesnek tűnt, de végül nagyon jól működött. A darab a 'We Are The Champions'-szal ér véget, aztán jön a meghajlás, és a végén, mintegy ráadásként a Queen legnagyobb dala, a 'Bohemian Rhapsody'. Az egyik preview előadás alatt azt mondtam 'Miért ne lehetne úgy behozni a Bohemian Rhapsody-t, hogy megkérdezzük a közönséget: "Akarjátok hallani a Bohém Rapszódiát?" ' A következő alkalommal kipróbáltuk. A közönség reakciója egyértelmű volt, a tetőt is levitte a tapsvihar, úgy szólt. És ez azóta is, minden egyes este így történik." (Megjegyzés: a "Do you want Bohemian Rhapsody?" feliratként jelenik meg, mikor a meghajlás után már elsötétedett a színpad.)
A We Will Rock You első előadása (ez nem a premier, hanem az első preview) 2002. május 14.-én, egy keddi napon volt. (A premier jún. 18.-án volt.) A nézőtéren ült többek között Sir Richard Branson, Chris Tarrant, Sir Tim Rice, Jamie Oliver, Stephen Berkoff, Ulrika Johanson és Donny Osmond is. Ugyanakkor a világsajtót leginkább Robert De Niro jelenléte foglalkoztatta, aki a show egyik legnagyobb támogatója volt. Az egyik újságíró megkérdezte De Nirotól, hogy mi a különbség a We Will Rock You, és az általa eddig támogatott többi produkció között. "Ebben vannak dalok" - hanzott a lakonikus válsz.
Ben Elton és a Queen el voltak ragadtatva az előadás hatalmas sikerétől. A közönségnek tetszett Galileos és Scaramouche fantasztikusan koreografált és megrendezett története, nem beszélve az elhangzó Queen-dalokról.
A legteljesebb diadal volt az előadás, és úgy tűnt, hogy a We Will Rock You megállíthatatlanul halad afelé, hogy valódi sikermusical legyen. De a következő reggel Nagy-Britannia országos napilapjai lehűtötték az ünneplők kedélyét.
"Az összes kritika vadul támadott bennünket. Számítottam arra, hogy pár kritikus gúnyosan ír majd a darabról, de ezek egytől egyig vitriolos mocskolódások voltak. Az újságírókat nem érdekelte a csodálatos előadás, a produkció értékelése, a felhasznált technika, egyszerűen megtámadták a Queent és engem. A We Will Rock You állótapsot kapott a legelső előadáson. Mindössze 10 ember volt a show ellen, sajnos ők mindannyian egy-egy országos napilapnál dolgoztak."
"Rober De Niro nem értette a kritikákat, ezért el kellett neki magyaráznom. 'Így működik Nagy-Britanniában a sajtó. Utálják a sikert.' Bár tisztában voltunk vele, hogy a show fantasztikus, ugyanakkor néhány ember felvetette, hogy talán le kellene venni a borzasztó kritikai fogadtatás miatt. Ők nem értették meg, hogy a normális emberek - szemben az újságírókkal - szívesen eljönnek megnézni a darabot."
A közönség viszont demonstrált a darab mellett. A premiert megelőző mind a 10 preview előadás hatalmas siker volt, és állótapssal ért véget.
"Ez azt jelentette, hogy volt 2200 ember Londonban (ennyi a Dominion színház befogadóképessége), akik elmentek, és elmesélték a barátaiknak, hogy mennyire tetszett nekik a show. Egy vagy két hónapon belül a kétezerből 20ezer lett, a 20ezerből 200ezer, és megnyugodhattunk. Hogy mi mentett meg minket? Egyszerű. Az élőszó, az, hogy az emberek elmondták egymásnak, hogy 'Ezt látnod kell!' "
A kezdeti nehézségek és a ledorongoló kritikák ellenére a We Will Rock You egyike lett az elmúlt évek legnagyobb londoni kasszasikereknek, és a Mamma Mia óta a legsikeresebb rockmusical.
(Itt Ben Elton hosszú elemzése olvasható a szórakoztatásról :))
"A siker egyik titka, hogy sosem állunk le a munkával. Ott voltam a Dominionban minden héten egy éven keresztül (most irigykedjek?), és minden alkalommal, amikor megnéztem a showt, eszembe jutott valami új ötlet. Brian és Roger szintén ugyanígy tett. Imádjuk ezt a darabot, túlságosan is ahhoz, hogy befejezettnek tekintsük. Számunkra mindig egy folyamatban lévő munka marad."
Bárki, aki egynél többször látta a We Will Rock You-t, észrevehetett kisebb-nagyobb változtatásokat. Például a Bohémekkel kapcsolatban. Folyamatos névváltozásokon mentek keresztül. (Cliff Richard, Madonna, Aretha Franklin, Bob The Builder, Charlotte Church stb.)
"Igen, bizonyos időközönként változtatom a neveiket, hogy naprakész legyen a show. Ez az egyik szórakozásom, és ezzel frissen tudom tartani a showt."
Amint a londoni előadás biztos siker lett, a Queen és Ben Elton elkezdett gondolkodni azon, hogy Anglián kívülre is elvigyék az előadást. 2003. augusztus 7.-én mutatták be a darabot Melbourne-ben. Itt Ben már hasznosította a Londonban megtanult dolgokat.
"Elmentem néhány hónapra Ausztráliába, hogy végignézzem a szereplőválogatásokat, és megrendezzem a darabot. A londoni verzióhoz képest nagyon sok mindent átírtam. Arra törekedtem, hogy a poénok az ausztrálokhoz szóljanak, és ausztrál dolgokra vonatkozzanak. Az előadás fantasztikus lett, el voltam ragadtatva. Ezúttal egyöntetűen lelkes kritikákat kaptunk, nyoma sem volt a brit sajtó fullánkjainak."
Azóta a We Will Rock You-t színpadra állították Madridban (Tony is ott volt a premieren, énekelt 3 dalt), és úgy tűnik, hogy a határ a csillagos ég. Már készül a kölni és a moszkvai bemutató (a könyv írásakor még csak készült, most már "kész van"), és úgy tűnik, hogy megvalósul egy amerikai turné, és egy las vegasi bemutató is. (Vegasban tavaly szeptemberben volt a bemutató - Tony Vincenttel a főszerepben - , az amerikai turnéra pedig folynak a szereplőválogatások. 2002-ben tervezték, hogy bemutatják a Broadwayn is, de ebből végül semmi nem lett. Pedig már meg volt beszélve, hogy a két londoni főszereplő, Tony és Hannah Jane Fox fognak játszani New Yorkban is.)
(Itt arról beszél Ben Elton, hogy mennyire örül, hogy Londonban ekkora sikere lett az előadásának, hogy hányan mennek oda hozzá az utcán, hogy gratuláljanak, és sokan azt mondják, hogy ez a legjobb show, amit életükban láttak.)
Végül a végszó:
"I'm touched when I reflect that over one-quarter of the people who come to see We Will Rock You later come back to see it again. We get people buying tickets twice, three tomes, ten times. (Mázlisták...) Now, I'm an entertainer - why wouldn't I be proud of that? It's a wonderful, wonderful thing."
Or, perhaps, A KIND OF MAGIC...!!