-Nem alkalmazunk jelzős szerkezetet. Még arra se, akivel nagyon nem értesz egyet.
-Nem gyűlölködünk!
-HADITECHNIKAI TOPIC, aki nem tudja értelmezni, az megy máshova!
[Légi Harcászati / Légvédelmi FAQ]
-
![[NST]Cifu](https://media.sg.hu/forum/avatars/10356591011409433815.png "[NST]Cifu")
#6162
Kezdjük a Gatlingal:
A XIX.század közepéig számtalan próbálkozás volt a lőfegyverek tűzgyorsaságának növelésére, de egyetlen megoldás sem volt igazán működőképes (ne feledjük, hogy ekkor kezdtek csak megjelenni a fémből készült hüvelyek!), a legjobb megoldás még mindig az volt, hogy több fegyvercsövet összefogtak, és egyenként megtöltötték, majd elsütötték őket.
1862-ben, Indiana államban Richard Gatling szabadalmaztott egy olyan megoldást, amelyel áthidalhatta ezt a problémát. Elvének lényege az, hogy több (általában 6-10db) csövet egy forgó tengelyre szerelnek, minden csőnek saját, kombinált zár- és elsütőszerkezete volt, amelyeket a forgás közben hornyokkal ellátott dob működtettet. Az tengelyt egy fogaskerékáttétellel hajtották meg, kézzel. Ahogy a cső forgott, először egy lőszer pottyant a zárba, ahogy forgott tovább a fegyver, először a zárt a helyére tolta a dob, miközben egy kiképzett horony a zár végén lévő karmantyút elkapta, és felhúzta (a zárban az ütőszeget egy rugó kényszerítette előre, az ütőszeg végén volt ez a bizonyos karmantyú, így a rugó ellenében húzta fel azt a horony). Ahogy forgott tovább, a horony végén a karmantyú kiszabadult, és az ütőszeget a rugó előre kényszerítette, az pedig elsütötte a lőszert. Tovább forogva a zárszerkezet hátra mozgott, kihúzva, majd kidobva az üres hüvelyt, így készen állt, hogy az egész előröl kezdje. A működési elv egyik nagy előnye, hogy teljesen működésbiztos: ha a lőszer valamiért nem is sült el, az nem befolyásolta a működését, hanem szépen kivetette azt. A lőszert a gravitáció segítségével, felülről adagolták.
Gatling javított változatra vonatkozó szabadalmi rajza, 1965-ből.
Alul jobbra látható a zárszerkezet.
Egy CGI kép a belső felépítésről.
Az első fegyver .58 kaliberes, papírhüvelyes, peremesgyújtású lőszert tüzelt, de a papírhüvely sok problémát okozott. Ettől függetlenül a fegyver akkoriban döbbenetes, 200 lövés/perc elméleti tűzgyorsasággal rendelkezett. 1867-ben Gatling fémhüvelyes lőszerre tervezte át a fegyvert, és ezt a változatott az amerikai hadsereg is megvásárolta, 50db .50 kaliberes (12,7mm), illetve 50db 1 hüvelykes (25,4mm) változatban. A fegyvereket fakerekes állványra helyezték, és a harctérre lovak segítségével jutatták el. 1870-ben Gatling saját céget alapított (Gatling Gun Company néven) a fegyverek gyártására, és jól ment a bolt, nemcsak az amerikai hadsereg, de az európai országok is vásároltak a fegyverből, többek között széles körben elterjedt az angol fegyveres erőknél. A fejlesztések nem álltak le, többek között kifejlesztettek egy dobtárat, amelybe 400 lőszer fért, illetve javítottak a tűzgyorsaságon (1882-ben már 1200 lövés/perc elméleti tűzgyorsaságot is elérték) és a megbízhatóságon is. A Gatling-fegyver diadalmenetét Hiram Maxim állította meg, amikor 1885-ben az angol hadseregnek bemutatta teljesen önműködő géppuskáját.
Egy 1883-ban gyártott Gatling-fegyver.
A XIX.sz végén, XX.sz. elején a Maxim-géppuska teljesen kiszorította a Gatling-fegyvert, 1911-ben az amerikai hadsereg is kivonta őket. Ezek után a működési elv csipkerózsika álmát aludta, egészen 1946-ig, amikor a második világháború tapasztalatai alapján a légierő igényt tartott egy, a korábbi fegyvereknél nagyobb tűzgyorsaságú eszközre, mivel belátták, hogy az akkor álltalánosan használt 6db .50 kaliberes géppuska nem volt ideális megoldás (az amerikai sugárhajtású vadászgépek még az 1950-es években is ilyen fegyverzetett kaptak!). A General Electric kapta a megbízást, melyet "Project Vulcan"-ra kereszteltek. 1950-ben készültek el az első próbaverzióval, amely még .60 kaliberes volt, később 20mm-es és 27mm-es változat is elkészült, és a légierő kemény tesztelésnek vetették alá, majd 1956-ban rendszeresítették M61 'Vulcan' néven mind a légierőnél, mind a hadseregnél. Az M61 működési alapelve azonos a Gatling alapelvével, de a meghajtást hidraulikus vagy elektromotor illetve repülőgép esetén egy torlónyomással által megforgatott turbina biztosíthatja. Tűzgyorsasága állítható, a két beállítás 6000 illetve 4000 lövés/perc.
M61A1
A Vulcan igen sikeresnek bizonyult, és több hasznos tulajdonsággal is rendelkezett. Egyfelől a már említett megbízhatóság, miszerint egy besült lőszer nem akasztja meg a fegyver működését, másfelől a fegyver élettartama is nagyobb, hiszen ha egy fegyvercsőből 10.000 lövést lehet leadni, mielött cserére szorulna, a Gatling fegyver esetén ez a cső számával szorzandó, tehát egy 6 csövű változat 60.000 lövést adhat le, mielött cserélni kellene. A másik előnye szintén a csövek megnövekedett számából következik: a csövek hőfelvétele is kontrolálható, hiszen 6000 lövés/perc tűzgyorsaság mellett is csak 1000 lövés jut percenként 1-1 csőre. Persze hátrányai is akadnak, elsősorban az, hogy bonyolult a felépítése és a karbantartása (és ebből fakadóan az ára), valamint a nagy tömeg. 1960-ban felmerült, hogy készüljön egy kissebb méretű változat, a helikopterek illetve a kissebb repülőgépek számára. Az M61 csökkentett méretű változata az akkori szabvány kézifegyver-lőszert, a 7,62x51mm NATO tüzelte, és M134 'Minigun' néven állt rendszerbe 1962-ben.
M134
M134
Az M134 hamar bevetésre került Vietnam felett, ahol a helikopterek fegyverzetében hamarosan kiváltotta az M60 géppuskát. Az UH-1, OH-6, OH-58, majd az AH-1 gépeken megjelent gatling-géppuska jól helyt állt a harctéren, és mind a mai napig az amerikai katonai szállítóhelikopterek fő fegyvere. A helikoptereken jellemzően egy 2000 lőszert befogadó lőszertároló "eteti" az M134-et.
M134 főbb adatok
Lőszer: 7.62x51 mm NATO
Csövek száma: 6
Tűzgyorsaság: 3000 - 6000 lövés/perc
Tömege: 18.8 kg
Működési mód: Elektromotor
Hossza: 801 mm
Csőhossz: 559 mm
Csőtorkolati sebesség: 869 m/s
Visszarugási erő: 120 kg
A hadsereg még az 1970-es években igényt formált az M134 egy könnyebb változatára, amely az új 5.56x45mm NATO lőszert tüzelte volna, és a gyalogos egységek tűztámogatására szerették volna használni, akár az M2 nehézgéppuska helyett. Ennek a tervnek az XM214 'Microgun' vagy 'Mini-Minigun' lett a végeredménye, ez 12,25kg-ot nyomott, és egy háromlábú állványra szerelve lehetett vele tűzelni, tűzgyorsasága pedig 400-4000 között volt változtatható. A fegyvert két katona szállíthatta volna, és 1000 lőszerrel együtt a teljes rendszer 38.6kg-ot nyomott. A hadsereg végül nem tartott igényt a fegyverre.
A Gatling-géppuskánál nem lehet elmenni amellett, hogy Hollywood is "rátalált" a fegyverre. Az első bemutatkozása az 1987-es 'Predator' c. filmben volt, ahol egy erősen átalakított M134-et használt Jesse Ventura szinész/wrestling birkózó (jelenleg pedig Minnesota állam kormányzója). Ez át lett alakítva direkt a film céljaira, hogy vaktöltényel is működhessen. A 4kW-os elektromotort a szinész nadrája alatt elvezett elektromos kábel látte el árammal, és védőmellényt viselt a repkedő hüvelyek miatt. A Termiátor második részében ugyan ez a fegyver szerepelt immár Arnold Schwarzenegger (immár szintén kormányzó) kezében. A filmek által sugaltakkal ellentétben, az M134 nem alkalmas semilyen szinten kézifegyvernek. A tömege üresen is kb. 19kg, emellett még el kellene látni árammal, ami ilyen szinten akumulátorokat jelenthet (számoljunk 10kg-al, bár ez erősen optimista becslés) és lőszerrel (1000db 7.62x51mm NATO lőszer tömege durván 17kg, ehez még jön a heveder és a lőszertároló tömege, legyen mondjuk összesen 25kg), az egész hóbelevanc nyom úgy 54kg-ot, optimista becslésem alapján. Hát bizony nem árt, ha minimum olyan fizikummal rendelkezünk, mint Jesse és Arnold fénykorában, ha ezt szeretnénk cipelni. A gond azonban akkor kezdődik, ha lőni is szeretnénk vele. Az M134 ugyanis mintegy 120kg-os (~1200 Newton) visszarugással rendelkezik. Namost ezt azonban már senki sem fogja meg a valóságban...
A végére két kép a 'Predator'-ból:
