Informatika és tudomány

10725198101090741028.jpg

-Nem alkalmazunk jelzős szerkezetet. Még arra se, akivel nagyon nem értesz egyet.
-Nem gyűlölködünk!
-HADITECHNIKAI TOPIC, aki nem tudja értelmezni, az megy máshova!

[Légi Harcászati / Légvédelmi FAQ]
  • [NST]Cifu
    #10782
    További F-4 változatok


    EF-4C: F-4C-ből kialakított Wild Weasel radar-elhárító repülőgép. Fő fegyverzete hagyományos és kazettás bombák illetve AGM-45 Shrike rakéta volt (az AGM-78 Standard ARM rakétát az EF-4C nem volt képes hordozni). Az AGM-45 megbizhatattlansága miatt legtöbbször bombákkal voltak kénytelenek elpusztítani a célpontokat.

    F-4E(F): Csak tervszintig jutott egyszemélyes, egyszerűbb változat, AIM-7 Sparrow rakétaindítási képesség nélkül, melyet eredetileg egy olcsó, az Amerika-barát országoknak szánt gépnek szántak, de alulmaradt a Northrop F-5E Tiger gépével szemben. A tervet leporolták a nyugatnémet Luftwaffe számára, ahol meg is rendelték, de még a sorozatgyártás előtt megváltoztatták igényeiket, és a kétszemélyes F-4F változatott választották.


    F-4EJ


    F-4EJ: A 140db Japán Önvédelmi Erők számára készített változat, melynek nagy részét (127db) a Mitsubshi gyártott licencben, és a fedélzeti rendszereinek egy része japán rendszerekre lett lecserélve. A gép kifejezetten légifölény feladatkörbe való alkalmazásra lett felkészítve, kizárólag légiharcra szánt támadófegyverzetettel - később ezt a korlátozást feloldották, és lehetővé tették 227kg-os Mk.82 illetve 300kg-os JM117 légibombák hordozását. A gépek hivatalosan nem rendelkeznek a légi utántöltésre képes kibocsátható csonkal, de ezeket leszállították, és utólag beépíthetőek.

    F-4EJ Kai: 1984-ben, felújításon átesett F-4EJ gépek, melyek új (AN/APG-66J) radart és fedélzeti elektronikát kapott, és képessé tették a japán ASM-1 hajó elleni rakéta indítására.

    F-4E(S): Izrael miután nem tudta végigvigni az F-4X programot, egy kevésbé ambiciózus megoldást kereset a nagy teljesítményű HIAC-1 kamera F-4-essel való párosítására. A gépek orrába a radar és a gépágyú helyére került az 1.6 méteres fókusztávolságú fotórendszer. Három gépet alakítottak át, melyek 1976 és 77 között lettek leszállítva.


    F-4F alacsony áthúzás közben


    F-4F: A Luftwaffe az 1960-as évek végén új, többfeladatú vadászgép után nézett, a tenderen a Dassault Mirage F.1, a Lockheed CL-1200 Lancer, az együléses F-4E(F) indult. Ez utóbbit választották végül, és 175 darabot rendeltek belőle, de még a sorozatgyártás előtt megváltoztatták az igénylistást, és kétüléses változatot kértek. A gép eredetileg nem rendelkezett a Sparrow illetve a Maverick, Shrike és Walleye fegyverek bevetésének képességével, csak a Sidewinder rakétákkal és hagyományos, nem irányított bombák illetve rakéták alkották a fegyverzetét, az AN/APQ-120 radarnak egy butított változatát kapta és nem rendelkezett a légi utántöltés képességével sem. 1980-tól kezdve az F-4F-eket felújították, digitális fedélzeti rendszerek kerültek beépítésre, megkapta a légi utántöltéshez szükséges rendszereket, képessé tették a Sparrow, a Maverick, valamint a legújabb AIM-9L Sidewinder rakéták indítására.

    F-4F ICE: 1983-ban kezdődött felújítási program a német Phantomok feljavítására, a gépek orrába APG-65 radar került, képessé tették az AIM-120 indítására, melyel leváltották az AIM-7 Sparrow-ot, és új digitális fedélzeti rendszerek kerültek beépítésre. A programot csúszások hátráltaták, így csak 1991-ben lett átadva az első felújított gép.


    F-4K (Phantom FG.Mk1.)


    F-4K (Phantom FG.Mk.1): Az Angol Haditengerészet Phantom II. változata. Eredetileg az F-4B-n alapuló, majd egyre inkább az F-4J-re hasonlító gép, amely komoly kihívások elé állította a McDonnell-t, részben amiatt, mert a kisebb Britt hordozókról is használhatóvá kellett tenniük a gépet, részben amiatt, mert az igény szerint 40-45%-ban britt gyártásúnak kellett lenniük. A hajtóművek Rolls-Royce RB.168-15R Spey 201 típusúak lettek, az erősebb hajtómű miatt beömlőnyílásokat megnövelték, és a sárkányszerkezet alsó részét áttervezték. Eredetileg 143 Angol Tengerészeti F-4-est terveztek megvásárolni, de az 1960-as években történő látványos szűkűlése az Angol hordozóflottának oda vezetett, hogy egyedül a HMS Ark Royal fedélzetére került 29 gép, és további 21 gépet pedig a Királyi Légierő vett át. 1978-ban az utolsó nagyobb britt repülőgép-hordozót is kivonták, és az összes FG.Mk1 a RAF-hoz került. A Brit tengerészeti gépekre nem szereltek gépágyút, sőt, a SUU-23/A gépágyúkonténert sem voltak képesek hordozni (a RAF-hoz került példányokon aztán ezt orvosolták, és ott már újra repülhettek gépágyúkonténerrel).

    F-4L: A Haditengerészetnek tervezett nagyobb teljesítményű változatok "gyűjtőjele", a legismertebbnél Rolls-Royce RB.168-25R Spey hajtóművekkel, és a fegyverzete vagy 6db Sparrow III., vagy 2db Phoeinx légiharc rakéta lehetett volna. A programból nem lett semmi.

    F-4M (FGR.Mk2.): Az Angol Királyi Légierő Phantom változata. 1965-ben döntöttek úgy, hogy "követik" a haditengerészetet, és a Rolls-Royce hajtóművel felszerelt gépek megjelentek a RAF szineiben is. A gép külsőre szinte teljesen megegyezett a tengerészeti változattal, ugyanúgy nem volt beépített gépágyúja, de képes volt a SUU-16 és SUU-23 gépágyúkonténerek hordozására. Összesen 118 gépet szállítottak le belőle.

    F-4P, F-4Q, F-4R: Ezeket a jelöléseket nem használták fel, legalábbis ismereteim szerint.

    F-4T: A McDonnell exportra szánt, kifejezetten légifölény harcra kondicionált F-4E alapú gépterve. Minden szárazföldi csapásmérésre szolgáló rendszertől megfosztották, digitális fegyverrendszerrel látták el, standard fegyverzete az M61A1 gépágyú mellett négy AIM-7 és négy AIM-9 lett volna. Az 1970-es évek végén azonban a Phantom II. már túlhaladott gép volt, így senki sem érdeklődött a terv iránt.


    Egy makett, mely az RF-4X-ről közzékézen forgó információkból született


    F-4X/RF-4X: A HIAC-1 optikai felderítő rendszert az USAF az RB-57F gépen alkalmazta, ez az 1.6 méteres fókusztávolságú kamera nagyon tetszett Izraelnek, és jóideje szerettek volna beszerezni belőle, hogy Arab szomszédaikat szemmel tarthassák, de nem akarták a lassú és sérülékeny RB-57F gépet. Megoldásként az USA egy konténerbe szerelt HIAC-1-et javasolt, melyet F-4 Phantom II. gépek hasa alatt lett volna elhelyezve. A konténer el is készült, de olyan hatalmas és nehéz volt (csaknem két tonnát nyomot), hogy az elfogadhatattlanul sokat rontott a gép mutatóin. A General Dynamics cég megoldásként úgy döntött, hogy nem a rendszert méretét csökkenti, hanem inkább "feltuningolja" a Phantomot, mégpedig a korábbi F-4-es rekordsebesség és magasság kisérleteknél alkalmazott módszerrel. A hajtómű teljesítményét vízbefecskendezéssel növelik meg, melynek mértéke nagy magasságban elérheti a 150%-ot is. A vizet két hatalmas, egyenként 9463 literes tartályban tárolták, melyet a törzs hátára/oldalára áramvonalasan helyezték volna el. A beömlőnyílást és a szívócsatornát is jelentősen átdolgozták volna, minek eredménye képpen a gép maximum sebessége Mach 3.2, utazósebesség Mach 2.7 körül lett volna. Izraelnek nagyon tetszett az SR-71-el vetekedő szupergép, de az amerikai felső vezetés ennek az érdeklődésnek nagyon nem örült. Egyfelől az RF-4X egyenes ágon vezethetett egy elfogó vadász változathoz, amely akár az SR-71-re is veszélyt jelentett volna, minde mellett az éppen folyó Fighter eXperimental (FX) program győztesének, az F-15-ösnek a sikerét is beárnyékolhatta - így az a határozat született, hogy Izrael nem kapja meg az exportengedélyt egy ilyen érzékeny technológia beszerzésére. A program egy időre mégis megmenekült, mivel a fejlesztők úgy döntöttek, hogy a HIAC-1-et a gép orrába helyezik el, a radar és a gépágyú helyén, így vadászgépként bizonyosan nem lehetett volna használni. Az USAF azonban továbbra is aggódott a program hatásai miatt, miután félt attól, hogy az F-15 látná kárát az RF-4X sikereinek, így úgy döntött végül, hogy kiszál a programból. Izrael egyedül nem volt képes egy eféle programot végigvinni, így az RF-4X kimúlt, de az orrba épített HIAC-1 kamera mégis utatt mutatott az olcsóbb F-4E(S) felderítőgéphez.

    F-4(FV)S: 1966-ban az F-111B "flottavédő" program befuccsolása után és az F-14 alaposan elszaladt költségei miatt a Haditengerészet olcsóbb F-14 alternatívák után nézett. A McDonnell válasza az F-4(FV)S volt, amely 57%-ban megegyezett az F-4J típussal, de a szárnyak átkerültek a törzs tetejére (vállszárnyas elrendezés) és a szárnyak külső fele 19° és 70° között nyilazható volt. A változtatható szárnyállás a haditengerészet "vesszőparipája" volt akkor. A gépnek elkészültek a tervei az Angol Haditengerészetnek szánt változathoz is, amely a rövidebb fedélzet miatt előnyösebb lett volna. Az US NAVY végül kitartott a Grumman 303, vagyis a későbbi F-14 Tomcat mellett, és a Royal NAVY sem tartott igényt a változtatható szárnyállásra.

    RF-4B: Tengerészeti és Tengerészgyalogsági, fegyverzet nélküli Fotófelderítő változat, 46 darab leszállítva. Felszerelését tekintve szinte teljesen megegyezik az USAF RF-4C típusával. Északai műveletekhez világító töltetekkel látták el őket, és a filmkazettát szükség esetén ki lehetett oldani és ledobni a kiértékelő központ közelében, hogy minél gyorsabban megkaphassák a parancsnokok a képeket.


    Egy RF-4C műszerfala


    RF-4C: USAF fegyverzet nélküli fotófelderítő változat.

    RF-4E: Az F-4E-ből kialakított felderítő változat, az USAF sose rendszeresítette, de politikai okokból amerikai felségjel alatt szolgáltak baráti országok személyzetével. A gépek fotó és rádiófelderítő berendezésekkel, oldalra néző lokátorral és infravörös érzékelőkkel lettek ellátva. Nyugat-Németország (88db), Görögország (8db), Izrael (12db), Törökország (8db) és Irán (27db) voltak a vásárlók. A gépek eredetileg fegyverzet nélküliek voltak, de német légierő 1982-től képessé tette gépeit másodlagosan bombateher hordozására, maximum 6db BL-775 kazettás bombát vihettek magukkal.

    RF-4EJ: 14db, a Japán légierő számára a McDonell által legyártott fegyvertelen felderítő változat, mely az RF-4C fedélzeti rendszereivel lett felszerelve.


    RF-4EJ Kai infracsapdát szór


    RF-4EJ Kai: Az F-4EJ Kai fedélzeti rendszereit megkapták RF-4EJ-k, illetve új, AN/APQ-172 radarral lettek felszerelve, ezek után megkapták ezen gépek is a Kai jelzőt is. Miután a légierő több felderítő változatott igényelt, 17db F-4EJ gépet átalakítottak kettős célra, felderítőberendezéseket kaptak, ám megőrizték eredeti fegyverrendszereiket is - ezek a gépek jelzése (noha nem kapták meg az F-4EJ Kai fedélzeti rendszereit) szintén RF-4EJ Kai lett.


    QF-4B célgép


    QF-4B: távirányított vagy ember vezette célgépek, melyeket kivont F-4B gépekből alakítottak át, kiszerelték a fegyverrendszereket, a radart és a nem szükséges elektromos berendezéseket, melyek tömegét ballaszttal pótolták. A gépek könnyen észrevehető, feltünő narancssárga festést kaptak. A céllövészetek többségén robbanófej nélküli rakétát alkalmaztak, és a találatot optikai vagy elektromos úton értékelték.

    Boeing Super Phantom: 1984-ben a Boeing és a Pratt & Whitney egy feljavító csomagott készített, első sorban a külföldi F-4 üzemeltetőknek. A hajtóművet lecserélték volna egy pár PW1120 hajtóműre, amely az P&W F-100-ason alapult. Az új hajtómű mellett egy áramvonalas törzs alatti póttartály is szerepelt a programban, mely csaknem kétszer több üzemanyagot tárolt, mint a hagyományos törzs alatti póttartály, de harmad akkora légellenállás mellett, és erre lehetett volna függeszteni négy bombát és két Sparrow rakétát. Az elektronikát a vevő igényei szerint újították fel, de a kész csomagban szerepelt az APG-65 radar, GEC HUD és Honeywell 423 inerciális navigációs rendszer. A programból nem lett semmi, miután a Légierő Aeronautikai Diviziója leállítatta.
    A csapatmunka roppant fontos: rajtad kívül másra is l?hetnek!