A MI országunk
-
#508
Százasé’ egy csomag
Legalul (Kisberk Szabolcs)
Megvert hajléktalanok és a null-tolerancia elől menekülő illegális árusok Demszky világvárosának aluljáróiban. „AIDS-napot” tartanak a pedofil bárban, a durva oldalon megy a biznisz, a szolid oldalon a koldusok állnak. Budapest Underground.
A Lehel téren szállok alá, hogy felderítsem a rendőrség által meghirdetett null-tolerancia jótékony hatásait. A zsúfolt metróból kiszállva hangos zeneszó köszönt. Két feljárón lehet a felszínre jutni, az egyik a békés, a másik a durva. A szolid oldalon kétfős zenekar húzza a nótát, külön embert alkalmazva, aki beszedi a közönségtől a hozzájárulást az „aluljáró turnéhoz”. Egy nyolcvan év körüli sovány bácsika óraszíjakat árul – és elmondja, hogy napjában háromszor is elkergetik a rendőrök. Ezen a részen körülbelül húsz hajléktalan lakik. A durva oldalon tíz testes roma asszony árul cigarettát és foglalkoztat hat-nyolc „vigyázót”. Ők nem beszédesek, de szemmel láthatóan nyugodtak, valószínűleg nem sokat szaladgálnak a közeg elől. Amikor azonban észreveszik kezemben a riportermagnót, eltűnnek. A „vigyázók” azonnal ott teremnek, és közrefognak. A hat, jól fejlett roma férfi édesanyám hogyléte felől kezd érdeklődni, és el akarják venni a diktafont. Megpróbálkozom egy villáminterjúval, de a villanó késpengéből arra következtetek, hogy nem akarnak nyilatkozni. Az oknyomozó újságírás szakmai szabályait alkalmazva elfutok.
– Ötven forint a száz zsepi – hirdeti egy százas csomag papírzsebkendőt szorongató sötét szemüveges, ballonkabátos alak a Nyugati téren. Hosszú kabátja jótékonyan takarja el meglovasított árukészletét. Tíz éve él az aluljáróban, gyógyíthatatlan betegségben szenved és kilencéves kora óta a fél oldala béna.
– Körülbelül harmincan lehetünk itt állandó lakók, de vannak átutazók is – mondja. Mikor rákérdezek, honnan szerzi be a zsebkendőket, azt válaszolja: „Ez úgy jött. Azt mondta, ne hagyjam ott. Tudja, a Medgyessy lopott, Józsika is lop. Nemcsak a Medgyessy meg anti-lop.
– Szevasz Béla – kiált oda egy szemmel láthatóan részeg társának. Ő is a mi csapatunkba tartozik – világosít fel Józsi, aztán magáról beszél. Tudja, nekem itt lakik valaki – folytatja az idős ember és a szívére mutat. Ő olyan albérlő, aki a világmindenségnek az ura. Én vagyok a legboldogabb és a leggazdagabb ember a világon, mert Jézus nálam lakik.
Mivel nem messze tőlünk négy rendőr áll, így ők is szóba kerülnek.
– Két nappal ezelőtt hat rendőr ütött-vágott – mondja. Itt ültem és nem bírtam felállni. Ketten megkaptak és húztak, mint a lovat – idézi fel az esetet. A jagellók után az illegális árusokról kezd mesélni. Árulnak itt zoknit, illatszert, zöldséget és ruhát is. Az árusokat nem büntetik meg a rendőrök, csak az egyik kerületből átzavarják őket a másikba. Az öregtől megtudom azt is, hogy ma „AIDS-vírus nap” van a Nyugati téren. Ilyenkor rengeteg homoszexuális kering az aluljáróban, és keresik a fiatal, többnyire román fiúkat. Adnak azok pénzt is, hogy menjenek el velük a gyerekek.
– Némelyik rendőr annak örülne, ha a hajléktalanok itt egymás után sorba felkötnék magukat – mondja egy Fedél nélkült áruló, begipszelt lábú idősebb nő. Van egy aranyos, jóindulatú rendőr is, aki meg szokta engedni, hogy leüljek a földre a törött lábammal. Nagy részük azonban állandóan üldözi a hajléktalanokat. A zsebeseket, a homokosokat meg a pedofilokat bezzeg nem is igazoltatják, pedig mindenki tudja, hogy melyik az ő kocsmájuk – szól a panaszáradat. Mikor felszállok a metróra, összesítem a Nyugati téren tapasztaltakat. Tizennyolc hajléktalant látni, akiknek nagy része beszámolt valamilyen rendőri túlkapásról. Négy rendőr áll a saroknál, többnyire egymással diskurálnak.
A Ferenciek tere ma békésebb arcát mutatja. Két rendőr igazoltat az aluljáróban, a közelükben egy vak ember kéreget családja fényképével a kezében, a kijárónál a felszínen pedig egy vidéki néni árul virágot. Megkérdezem az itteni állapotokról, de nem nagyon akar beszélni, csak sír. Szégyenli magát, hogy ide jutott, hogy hetvenkét évesen a rendőrök elől kell szaladgálnia. Reggelente a kertjében szedi a nyolcvan-száz szál tulipánt, és itt próbálja meg eladni. A Klinikáknál egy újságárus bódé mellett dobozos söréből húz nagyokat egy harminc év körüli hajléktalan nő. Elmeséli, hogy tizennyolc éves kora óta lakik az utcán. A rendőrök csak elkergetni szokták, de a metró biztonsági őrei már többször meg is verték.
– Hol lóvét, hol árut adnak a rendőröknek – meséli a Népligetnél egy hajléktalan, amikor arról érdeklődöm, hogyan lehet az, hogy itt mindig tíz-tizenkét árus kínálja portékáját, hogy csak úgy zeng a „Százasér’ egy csomag” kiáltásoktól az egész aluljáró. A viszonylag ápolt megjelenésű, de kissé illuminált középkorú férfi szállása az egyik telefonfülkénél, kartondobozokból készített ágy.
Kőbánya-Kispesten már komfortosabb a „hajléktalanszálló”. Itt hatan osztoznak a helyen, kettő közülük egy ágybetéten álmodja magát egy jobb világba, egynek azonban rendes ágya van, ágyneművel, kispárnával. A „hálószobához” közeli boltban két rendőr beszélget békésen az eladóval.
– Gyere ide aranyos, bízzál bennem, azért mert cigány vagyok nem kell tőlem félni – állít meg kedvesen egy roma tenyérjósnő. A Lehel téri kalandból okulva riadtan fürkészem a tömegben a „vigyázókat”, de megnyugszom, mivel egyet sem látok. Az asszony két másik nővel van, és találomra választják ki az emberáradatból a lehúzásra alkalmasnak ítélt balekokat.
Remélem, jobb jövőt jósol. Mindenkinek.
Az eredeti cikk