Segitsetek
-
#1582
Nyár vége közeledett mikor rájöttem, hogy vannak még önzetlenek kit szerethetek,
Adtam egy csókot és kaptam, a postaládák mellet szívemet bele dobtam, mint egy levelet.
Az egész történet szememben lepergett boldog lettem, olyanok voltunk, mint a gyerekek,
Azt a pillanatot magamba véstem, emlékezni fogok és kérlek Te se feledd.
Fogtuk egymás kezét, kimondatlan esküt tettünk, hogy egymást el nem engedjük,
Terveztünk, felfedtük egymás érzelmeit, mint új emberek egymásnak egymás emlékeit.
Szerettünk a levegő elkezdett szikrázni és mondtuk egymásnak, hogy nehéz volt itt várni.
Oly tökéletesnek ígérkezett, hogy el sem hittük: megtaláltuk azt aki keresett.
Hirtelen változások jöttek "szeret, nem szeret" egy érzés ami élve eltemet,
Gátakat emeltünk pedig oly egyszerű lett volna minden, hogy ilyen már több nincsen.
Hiába mondtam: szeretlek kincsem, választ nem kaptam... csak "jó lesz majd minden"
Lélekmarcangoló folytatás következett s az ördög az angyallal szövetkezett.
Hittem benned, hittem az egészben... a remény hal meg utoljára? Nem egészen...
Fájdalmas búcsúval tovább kell állnunk és bízni, hogy valahol egymásra találunk.
Egy folyó két partján könnyes szemmel állunk, de nem teszünk mást csak várunk s várunk.
S, ha majd kiszárad a folyó könnyedén át sétálunk, nem értjük majd miért vártunk.
Míg azon töprengünk, hogy hónapokig mit láttunk, egymás mellett simán elsétálunk,
Elfeledjük, kik voltunk, mi volt közös célunk s egymásra, mint két idegen úgy nézünk.
Visszhangja se lesz a szónak, hogy "szeretlek" az emberek ilyenek... gyorsan felednek.
Kívánom, hogy a következő jobb legyen majd mi nálunk, de gondoljunk egymásra, ha a tűznél is fázunk.
Elengedlek, menj utadra egy darabig még nézlek s majd eltaposok mindent mit érzek,
Soha nem feledlek, ha kék szemedbe nézek, felidézem az egyszer rég múlt szépet.
Vissza nem jövök már s kérlek ne is várj, mert nincs más előttem csak üres sivár táj,
Melyen elindulok, könnyeim utamon elégnek, minden állomásnál egy emléket ki tépek.