Segitsetek
-
#1547
Sétálok az úton, szótlanul, egyedül
Egy név van, melyre lelkem megrendül.
Tudom, nem jó ez így, s tovább nem mehet,
Mert ami történik, felemészti lelkemet
Valamit bennem lángra gyújtott újra,
S szívemnek akkor nem volt oka búra.
Sütött a nap, az ég ragyogott
A két lélek akkor egymásért lobogott.
Később jött az éjjel, a rideg, komor
S én rájöttem: én voltam botor.
A sok-sok csalódás mindig csak bánatot szült
Egy gondolat volt, mely lelkemben felmerült:
Tudtam: még ha fáj is, de lépnem kell
Mert ezt a terhet lelkem nem viseli el.
Eldöntöttem hát, hogy is lesz tovább:
Ennek jövője nem lesz, lépnem kell, tovább…