-
Yula #11583 Köszönöm!
Némi infó, talán akkor egy kicsit helyre billen az ellenérzés.
(Azt megjegyezném, hogy nagyon nehéz elkapni egy delfint is akár. Egy az egy ellen közdelem. egy hétig voltam velük, reggel kihajóztunk délután jöttünk és nem volt olyan nap, hogy 1 delfinnél többet tudtak volna vadászni ahjónkét, de volt olyan is hogy nem volt fogás)
Az indonéz bálnavadász falu, Lamalera
Az eső leginkább csak a keresztény lamaleraiak imáiban szerepel. Az ezerfős indonéz falut körülölelő, sziklás hegyoldalak alkalmatlanok az állattartásra, a kopár, kiégett földben nem terem meg sem zöldség, sem gyümölcs. A lét fenntartására tehát marad a tenger – és gyümölcsei: apró hal, ördögrája, palack- vagy gömbölyűorrú delfin és a hőn áhított bálna. Sok száz éve már. Sok száz éve ugyanúgy: egyetlen fém alkatrész nélkül, fából ácsolt hajóról veti magát a szigonyos a felbukkanó zsákmányra, kezében a többméteres, tűhegyes szigonyban végződő bambuszrúddal. Előfordul, hogy a tíz-tizenöt méteres állat győzedelmeskedik, elpusztul a legénység, elsüllyed a hajó. Vadászni, mégis muszáj.
Minden nap, ugyanazon koreográfia szerint. A hajnali ima után a férfiak vízre eresztik a lélekvesztőket, hogy feszült figyelemmel hajózzanak naphosszat, a nyílt vizeken. Betevő reményében. Bár a hetvenes években kaptak pár modern halászhajót a FAO-tól, az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezetétől, de rövid használat után visszaküldték a feladónak. Heti húsz-harminc bálna elejtéséből ugyanis – amennyit azelőtt egy év alatt fogtak ki – komoly lelkiismereti kérdést csináltak a falu lakói: félni kezdtek, mi lesz, ha a tenger kifogy a bálnákból. Kétségbe estek, nem úgy, mint a nagyipari igényeket kielégítő flották tulajdonosai, akik irányításával sok tízezer állatot mészárolnak le évente. Így történhetett, hogy az elmúlt száz évben 90 százalékkal csökkent a cetállomány. A Nemzetközi Bálnavadászati Tanács minden erőfeszítése és a nemzetközi bálnavadászati tilalmak ellenére.
És bár a tiltó jogszabályok Lamalerára nem vonatkoznak – mivel itt nem kereskedelmi célú, hanem önfenntartó halászat folyik – azért, hogy egyre kevesebb a bálna, a lamaleraiak mégis önmagukat hibáztatják. Magukra haragították a bálnák ősi szellemét, gondolják, ezért nem ejtenek bálnát évek óta.
A hősies küzdelmekről ma már csak a falu mementói tanúskodnak: az ideérkezőt a bejáratnál ámbráscetfaragvány fogadja, a főtéren monumentális bálnakoponya tövében tanácskoznak a falu vénei. Bálnamotívumok díszítik az iskolások egyenruháját és a kézi szőtteseket. Bálnabordából van még a kerítés is. Hűtő híján a házak között kifeszített zsinórokon szárad a bálnahús, a korai sötétedés után pedig bálnazsír serceg a lámpásokban.
Lámpás azonban egyre kevesebb helyen világít. Könnyebb és biztosabb megélhetés reményében sokan elköltöznek a faluból. Egyelőre, néhány hajóra még összeáll a megfelelő számú legénység, a régi időket azonban, amikor hosszú kötelékben vitorláztak a tengeren, már nem lehet visszahozni. Talán a bálnák is örökre elkerülik őket.