suxx
-
DJ BP #659 nagyon tanulságos és LOL:
Állok a „Wittner Mária és barátai készpénzzel fizetnek a Magyar Televízió büféjében” című nagyméretű olajfestmény előtt. Lenyűgöz a profizmus, magával ragad a hozzáértés, s csodálattal bámulom az alkotó bravúros ecsetkezelését, melynek nyomán egyre markánsabban domborodik ki az erkölcsi mondanivaló: a rendőrállam brutális barbarizmussal verte ki a szabadságharcosok kezéből a mackósajtokat, és lábbal tiporta a gyümölcsjoghurthoz való jogaikat. S miközben zavartan a kijárat felé araszolok, még vetek egy pillantást a „Békésen demonstrálók kommunista kirakatokat számolnak fel a Belvárosban” című alkotásra. Fél perc elteltével csöndben, nehogy magamra haragítsam a rendőrállam viperáit, behúzom magam mögött a kijárati ajtót.
Kilépek a szabadba, ahol szabad szemmel is jól kivehető, miként ölt soha nem látott méreteket a rendőri brutalitás. A felfegyverzett egyenruhások mindenkire rátámadnak: Orbán pártelnök, épp egy félreérthető, szövegösszefüggéséből kiragadott, hazaárulónak látszó mondattal birkózik. Pokorni helyettes úr egy rendőrök által megvert mentőst támogat, Révész Máriusz pedig – aki nem tudja, hogy hol van, és arra sem emlékszik, hogy miként került oda, - puszta kézzel száll szembe egy elszabadult tankkal.
Megáll az ész, a valóság elszabadul, térdig taposunk a nemzeti érzelműnek nevezett handabandában. Hírnök jő, s lihegve szól: az Astoriánál a rendőrök atombombát dobtak a Jégbüfére, Ádert is körülvették, de még tartja magát, Deutsch-Für Tamás pedig belépett a Gój Motorosok Egyesületébe.
Érzem, hogy nem lehet tovább teszetoszázni: nem kívánnék magam alá rendőrállamozni, ezért rögtönzött vizsgálóbizottságot követelek az esetek kivizsgálására. Kiderül, ez kevés, ezért dokumentációs központot hozok létre. Tehetem, minden erkölcsi alapom megvan hozzá: én is azok közé a milliók közé tartozom, akiket október 23-án nem bántalmaztak a rendőrök!
Elmondanám, hogy engem hogyan nem bántottak! Október 23-án, a forradalom ünnepén, kis családommal otthon ültünk, és néztük a televíziót. (A Hír-tévé természetesen nem adta az állami ünnepséget, számukra nem volt hír, hogy ötvenhat állam főembere álldogált a Kossuth téren.) Ekkor drámai esemény történt: ha jól emlékszem, éppen a számhoz emeltem a kávéspoharat, amikor arra lettem figyelmes, hogy nincs a kezemben utcakő, nem köpködök a rendőrök felé, mire ők nem jöttek be a mi lakásunkba, hogy könnygázzal terítsék be a nagyszobát.
Félelmetes volt, még mindig borzongok, ha eszembe jut. Különösen, ha arra gondolok, hogy másoknak még ennél is szörnyűbb élményeik voltak: egy középkorú tanárnő két gyermekével nem ment ki a Kossuth térre. Legalább félóráig nem voltak ott, majd nem indultak el a Bajcsy-Zsilinszky út felé. Mindezek után az Arany János utca környékén nem emeltek barikádokat. Délután a budai hegyekben kirándultak, élvezték a gyönyörű időt, a napsütést, csak azt nem értették, hogy a rendőrök miért nem szorítják őket az Astoria felé. Estefelé, ahelyett, hogy kimentek volna a Ferenciek terére, inkább hazamentek, ahol nem szidták a rendőrök anyukáját, ezért azután nem is kaptak a gumilövedékekből.
Ha lehet, még a fentieknél is megdöbbentőbb az a történet, amelyről egy fiatal pár, Ibi és Zoli tájékoztatta a Nemzeti Dokumentációs Központot. A fiatalok, mindketten pályakezdő diplomások, úgy tervezték, hogy az ünnepet otthon töltik, édes kettesben, egy igen kellemesnek ígérkező, kétszemélyes elfoglaltsággal adózva az ötven évvel ezelőtti hősök emlékének. Egy pillanatra felvetődött bennük, hogy két együttlét közben esetleg mocskoszsidózzanak, netán ÁVH és rendőrállam kiáltásokkal hívják fel magukra a figyelmet, ám végül másként döntöttek. Mint utóbb kiderült, helyesen tették: a brutális rendőrök nem kérték őket, hogy oszoljanak – ezt egyébként nem is szívesen tették volna, éppen ellenkező okból maradtak odahaza. Így történt, hogy senki sem törte rájuk az ajtót – egyszer szólalt meg a telefon, de épp mással voltak elfoglalva, ezért nem vették fel. Valószínűleg így úszták meg, hogy nem lőttek ki rájuk gumilövedékeket, és még számos más módon sem vegzálták őket.
Az első néhány napon mintegy kilencmillió hétszázezer bejelentés érkezett a központba. A legtöbben arról számoltak be, hogy miközben nem vonultak Árpád-sávos zászlók alatt, nem üvöltöztek mindenféle mocskos jelszavakat, nem támadtak rájuk a rendőrök. Sokan jelezték, hogy miközben nem dobáltak Molotov koktélokat az egyenruhásokra, azok, válaszként, nem vetettek be ellenük könnygázt. Sőt, akadt olyan bejelentő is, aki azt állította: nemcsak aznap, de még másnap, sőt, két nap elteltével sem érezte a könnygáz szagát.
További három millióan voltak olyanok, akik nem ÁVH-ztak, ehelyett a kiskertjükben dolgoztak, vagy a gyerekeikkel beszélgettek, filmet néztek, zenét hallgattak, könyvet olvastak, aludtak.
Még ki kell vizsgálnom, miként lehetséges, hogy a rendőrség mintegy négyszázezer nappaliban elmulasztotta szemmagasságban kilőtt gumilövedékkel hatástalanítani a plazmatévék képernyőjét.