Évfolyamdoga segítség
-
#30
Miből éltek a rómaiak?
Számtalan költő regélte már el Itália szépségét. Nem véletlen tehát, hogy az Itália szép és termékeny földjén élő rómaiak hazájuk nagyságának egyik biztosítékát a mezőgazdaságban látták. A földművelést tartották hosszú ideig szabad emberhez egyedül méltó foglalkozásnak. Megbecsülték őket. Jó gazdának számított, akinek az éléskamrájában sajt, tej, méz bőven volt, kecske, disznó, bárány akadt a ház körül, és nem volt üres az olajos és boros pince. A béke napjaiban természetes volt, hogy minden államférfi és hadvezér a földet művelte. Egyes családi nevek is e foglalkozás eredményességéről tanúskodnak. A Lentulus (lens –lencse), Cicero (cicer -borsó), Fabius (faba –bab) családok földjein valamikor dúsan teremhettek a hüvelyesek, a Porcius (porcus –sertés), Ovinius (ovis –juh), Asellius (asellus –szamár) családok inkább az állattenyésztés területén tűnhettek ki. A földbirtokok kezdetben kicsinyek voltak, a tulajdonos családtagjaival együtt művelte meg, de a köztársaság vége felé óriási méretű latifundiumok alakultak ki. A hódító háborúk következtében áradt Itáliába az olcsó munkaerő, a rabszolga, a provinciák bőven ontották a termést, mindezt tönkretette a kisparaszti gazdaságokat, és kevés kézben nagy birtoktestek összpontosultak. Eleinte a gabona volt a fő termény: búza, árpa, zab, azonkívül zöldségek. Évenként háromszor szántottak, eleinte fa-, majd vasekével. A gabonaszemeket kézzel vetették el. A nyári hónapokban sokszor okozott gondot a szárazság, ezen úgy segítettek, hogy a patakok, folyók vizének egy részét csöveken a termőterületekre vezették. Később komoly vízvezetékeket (aquaeductus) építettek. A gazda köteles volt a birtokán áthaladó részt jól karbantartani, s ezért bizonyos mennyiségű öntözővizet használhatott fel. Az aratás sarlókkal történt. A begyűjtött kalászokat emberi erővel csépelték ki.
Később a principátus korában a latifundiumok megnövekedésével a gabonatermelés Itáliában háttérbe szorult, és a szükségleteket főleg importtal elégítették ki. Ugyanakkor viszont virágzásnak indult a szőlő-, olaj-, és gyümölcstermelés. A munka nagy részét rabszolgák végezték. Az egyik nagy gazdasági termény a bor volt. Nagyon szerették a bort. Van olyan fajta is, amit 20 évig érleltek. Szerették a mustot is. Készítettek belőle szirupot, amit édesítésre használtak, a borecetnek pedig ugyancsak a szakácsművészetben volt szerepe. A szőlőt karóval támasztották meg, vagy fára futtatták. Háromszor kapálták. A szüret legtöbb helyen októberben volt. A fürtöket késsel szedték, majd hordókban lábbal taposták. A mustot agyagedénybe öntötték, hogy kiforrja magát, majd amphorákba helyezték, gyakran úgy, hogy füst érhesse. A rómaiak véleménye szerint a füst kellemes mellékízt ad a bornak.
A másik fő mezőgazdasági termény az olaj volt. Termelése komoly befektetést igényelt, de megérte, mert az olaj nagyon sok mindenhez kellett. A sütéshez, a világításhoz, kenőcsőkhöz és kozmetikai cikkekhez. Az olaj bogyóját hagyták megérni a fán, majd kézzel óvatosan kosarakba szedték, utána úgynevezett olajprésben sajtolták. Az olajat amphorákban, néhol hordókban tárolták. Ez is értékes kiviteli cikk volt. A gyümölcs is fontos szerepet játszott a római gazdaságban. A legelterjedtebb gyümölcs a füge volt, mely népélelmezési cikké vált. Fontos megemlíteni még a mézet is. A méhészet is elég fontos volt, mert nem ismerték a cukrot, és ezt használták fő édesítőszerként. Mindig jól jövedelmezett az állattenyésztés is. Használták igavonó állatnak, de nagyon szerették a húsát és a tejtermékeket is. Lovat három célra tenyésztették: igavonásra, lovaglásra és versenyzésre. Megbecsülték a ló okosságát. Értékelték a szamarat is, de még inkább az öszvéreket. Az utóbbiakat utazások alkalmával használták előszeretettel, mert az öszvér óvatosan és biztosan mozog a hegyi utakon. Sertést, juhot, kecskét szinte minden gazdaságban lehetett találni. Még halat is tenyésztettek a halastavakban. A köztársaság végén, és a császárkor elején idilli jelzőkkel ruházták fel a földművelői életet. Ezt bizonyítja az is, hogy a nemeseknek volt vidéki lakhelyük is. De azért később jobban húzott a szívük a város felé, és egyre kevesebb időt töltöttek vidéken.
A köztársaság korai századaiban mindenki a falusi birtokán készítette el azt az iparcikket, amire szüksége volt, később azonban kialakult a finomabb áruk és luxuscikkek iránti igény, és komoly ipar fejlődött. A római ember nem becsülte úgy az iparosokat, mint a földművelőket, sokáig nem is tartották szabad emberhez méltó foglalkozásnak az előbbit.
A kézművesek közül a legnagyobb megbecsülésnek örvendtek az ácsok, a faber tignariusok, akik a házak vagy a középületek létesítésénél játszottak közre. Eleinte minden fából készült, aztán kőből és égetett téglából, így előtérbe kerültek a tervezők, kőművesek, üvegesek, lakatosok, szobrászok, lépcsőkészítők, stb. Ezeket közös néven faber-nek nevezték. Sokra becsülték még a lakatosokat és a kovácsokat, akik a gazdáknak ekevasat, gereblyét, sarlót és egyéb eszközt tudtak készíteni. Később az igények képzett szakmunkát követeltek a fényűzések miatt. A házakhoz égetett téglákat használtak, így téglaégető kemencék keletkeztek, melyek gazdag emberek tulajdonában voltak, bár volt olyan császár, akinek volt saját kemencéje.
A ruha készítése több ember keze munkája volt. Először voltak a kallósok, akik a gyapjúanyagokat kallózták, posztót és nemezt állítottak elő. Fehérítették és frissé tették a gyapjút. Utána a szabó-varró rabszolgák a gazdájuknak varrták. A tűk csontból, bronzból vagy vasból készültek. Az élelmezés is fontos szakma volt Rómában. A pékek munkája nagyon fontos volt, mert később már csak a nagyon gazdagok sütötték otthon a kenyeret, a többi ember a péknél vette. A városokban sok hentes is működött. Az otthoni házak nem voltak alkalmasak az élelmiszerek hosszú távú tárolására, ezért mindig venni kellett a friss húst.
A különféle tárolóedények ipara is jól jövedelmező volt. A „terra sigillata”, a vörös agyagból készült, fémmázzal borított porcelánedények még az egyszerű háztartásokban is megtalálható volt. Nagyon jövedelmező volt, s ezért a nagy földesurak próbáltak olyan rabszolgákat keresni, akik értettek ehhez. Voltak olyan műhelyek, ahol 40-50 ember dolgozott. Tudtak még bronztálakat készíteni, de ezeket csak a nagyon gazdagok tudták megvenni.
Az üvegeket öntéssel, préseléssel vagy fújással állították elő. Nemcsak edényeket készítettek az üvegből, hanem ablaktáblákat is, bár ezek nem terjedtek el az egész birodalom területén. A hagyomány szerint egy kézműves feltalálta a törhetetlen üveget, de Tiberius császár kivégeztette, mert attól félt, hogy ez a virágzó iparágak alkonyát okozza.
A kézműveseknek meg volt a saját utcájuk, ahol az utcán ülve, egy 3 lábú széken dolgoztak. A kézművesek érdekeit egyesületek, úgynevezett „collegiumok” védték. Ezeknek a testületeknek érdekvédelem volt a fő feladata, gondoskodtak az elhaltak végtisztességéről, és szükség esetén segélyezték egymást. Sokszor politikával is foglalkoztak. A collegiumok egy-egy istenség védnöksége alá húzódtak.
Rabszolgákat dolgoztatta a bányákban. A bányászoknak volt a legszörnyűbb sorsa mindannyiuk közül. Megjelölték őket, hogy ne tudjanak elszökni, és összeláncolva aludtak. Nem védte őket semmi. Később már szabad emberek is dolgoztak, mert elfogyott a rabszolga. Az ő érdekeiket már védték. Hadrianus császár például elrendelte, hogy a bányáknál fürdőket kell létesíteni. A bányákat főleg külső fejtéssel művelték, utána meg kis tárnákat vájtak. Oszlopokkal védekeztek az omlás ellen.
Róma kereskedelme eleinte nagyon szerény volt. Úttalan utakon, régi etruszk maradványokon haladtak a kereskedők. Sokszor előbb értek el olyan helyekre, ahova a légiók csak később. A köztársaság vége felé már hozzá lehetett jutni a kínai selyemhez és az afrikai gyümölcsökhöz. Eleinte csak az ünnepnapokon voltak vásárok, de később állandósultak. Kialakultak az olyan emberek, akik csak ezzel foglalkoztak. Ahogy a kézművesek, úgy a kereskedők is szerettek egy utcában tömörülni, egymás mellé letelepedni. A gabonakerekedők a Vicu Frumentarius-on laktak, a kozmetikai cikkeket árusítók a Vicus Unguentarinus-on. A gyümölcs-, méz- és virágkereskedők, az ékszerészek és a hangszerkereskedők a Forum Romanumot átvészelő Via Sacra mentén, a luxuscikkek fő üzlethelységei pedig a Mars mezőn voltak. Róma egyes terein rendszeresen azonos árut lehetett kapni, így a Forum Pascatoriumon halat, a Forum Suariumon sertéseket, a Forum Boariumon szarvasmarhákat. Az i.e. II. sz.-ban épült Rómában az első nagy vásárcsarnok, a macellum. Később több hasonlót emeltek. Traianus császár 6 emeletes üzletházat építetett, amelynek minden szintjén más árut lehetett kapni.
Róma ellátásában nagy szerepet játszott Ostia, az Urbstól 20 km-re fekvő kikötőváros. Ide jöttek a világ minden részéről az árucikkekkel megrakott hajók, és innen szállították Itália kincseit is exportra. A kikötőnek oly nagy volt a forgalma, hogy állítólag a város főterén 70 irodaház működött, amelyek a különböző hajós cégek, vagy kereskedési társulatok helységei voltak. A vásárcsarnokokban, és az utcákon óriási zsivaj volt. Az árusok hangosan hirdették portékájukat, néha kirakatokat is készítettek.
A kereskedelem fő problémája a szállítás volt. Nagy mennyiségű árut szárazföldön nem lehetett szállítani, a karavánok csak a könnyű portékákat tudták szállítani. Sokszor fegyvereseket fogadtak a rablók elleni védekezésre. A tömegméretű szállítás elsősorban vízi utakon történt. Nagyon sokszor zaklatták őket a kalózok, és mindenkit kegyetlenül lemészároltak. Miután a kalózok már erősen veszélyeztették a kereskedelmet, a szenátus Pompeiust bízta meg leverésükkel, aki hosszabb ideig rendet és nyugalmat tudott teremteni.