Évfolyamdoga segítség
-
#18
Élet a császárkori Rómában
Róma városa:
Rómát a monda szerint Romolus és Remus alapította Kr.e. 753-ban. Rómát 7 legendás halmon építették 25 km-re a tengerparttól a Tiberis folyó partján. E halmok a Mons Capitolinus, Caelius, Aventinus, Esquilinus, valamint a Collis Quirinalis és Viminalis. Ezen a 7 halmon kívül a császárság idején a városhoz csatolták még északon a gyéren lakott Pinciust, és a Mons Ianiculust a Tiberis jobb partján. Később Aurelianus császár idején a Mons Vaticanust is a városhoz csatolták. A város területét egy régi etruszk szokás szerint jelölték ki. Egy eke elé fogtak egy fehér bikát, és egy tehenet úgy, hogy a bika jobbról a külső, a tehén balról a belső oldal felé esett. Az ekétől feltört hant befelé fordult az új város területére. Ez a barázda lehetett az ún. pomerium, a város ősi határa. Ahol helyet akartak hagyni későbbi kapunak, ott felemelték az ekét, és egy darabig vitték. Kezdetben a város falai követték a pomeriumot, de később a város növekedésével és fejlődésével az eredeti pomerium is módosult. A legrégebbi fal az első település helyét a Palatinust vette körül, majd megerősítették a Capitoliumot is. De a város rohamosan fejlődött, és emiatt már Tarquinius Priscusnak új falakat kellett építeni, amiket csak Servius Tullius fejezett be. A gallusok betörésénél Róma teljesen leégett, s újjá kellet építeni. Mivel a város már akkor is túllépte a területi kötöttségeit, ezért elég rendszertelenül folyt az építkezés. Sulla észak felé bővítette a város határát Pinciussal. A város ebben a korban, még nagyon dísztelen volt, de Caesar és Augustus felvirágoztatta, és a téglavárosból gyönyörű márványvárossá formálta. A várost Servius Tullius 4 kerületre osztotta, Augustus pedig már 14-re. A nagy körfalat sok császár építette, de végül Probus fejezte be, s Honorius restaurálta Kr.u. 403-ban.
Róma kezdetben nagyon egyszerű város volt. Ez az egyszerűség Sulla idejéig fenn is maradt. Róma ekkor éri el fejlődésének csúcsfokát területileg is és lakosság számában is. Ekkor a város egy milliós lakosságú volt. Mivel nagyon kis területre zsúfolódott be az egy milliós lakosság, ezért Róma szúk utcákból állt. Bérházak voltak mindenütt, amik nem ritkán 5 szintesek, néha akár 10 szintesek is voltak. A házak összeomlása napirenden volt. Nero rendeletileg szabályozta, hogy a házak utcai homlokzata csak 20 m magas lehet. Különösen sokat szenvedett a város a tűzvészek miatt. Nero alatt csaknem a fél város, Antonius Pius alatt csaknem 340 égett le. A város csaknem 7000 fős tűzoltósága és rendőrsége sem tudott segíteni. A lakások viszont igen drágák voltak. Egy nagyon szerény igényű lakás bére Augustus idejében kb. 1000 kiló marhahús árának felelt meg. Az utcák általában nem volta szélesebbek 4 méternél. Az utcákra pakolták ki az emberek a bódéjukat, és ezzel együtt még szűkebbek voltak. Főleg mikor a városon kívüli kisbirtokokról az ünnepekre feljöttek a városba az emberek, akkor tűnt nagyon szűknek. Az utak nagyon jó minőségű, óriási négyzetre vágott ködarabokból készültek, melyek gyakran most is dacolnak az idő vasfogával. A város csatorna és vízvezeték (aquaeductus) rendszere nagyon fejlett volt. A köztársaságban meglévőkhöz a császárok még 13-at építettek, s ezek közül több még ma is használatban van. A vizet megszűrték, s úgy szállították a lakásokba és a fürdőkbe. A régi vízvezetékek közül a legismertebbek az aqua Appia (kb. 15 km hosszú, Appius Claudius Caecus vezette Kr. e. 312-ben a város délnyugati csúcsáig), és a 80 km hosszú aqua Marcia, amely nemcsak a leghosszabb, hanem a legnagyszerűbb volt. Róma fürdőkultúrája is külön említést érdemel. Kezdetben még nem számított a római ember mindennapi szükségletei közé a fürdő használata, de később a fürdők használata az egész birodalomban divatos lett. Mindenhova azonos beosztás szerint építettek fürdőket. Külön kád volt a hideg, a langyos és a forró víznek. Az emberek nagyon gyakran jártak nyilvános fürdőkbe. A közegészség ügy nem volt túl jó Rómában. Orvosok nem voltak eleinte sehol. Később a hadseregnek nagy szüksége volt rájuk a sebesültek miatt. Eleinte különböző bevált népi módszereket alkalmaztak, később különböző isteni, és vallási módszerekkel próbálkoztak. A viszonylag jól képzett keleti, elsősorban görög orvosokat működését a rómaiak maradi görögellenessége akadályozta. A csatában sokszor több ember halt meg utána a sérülésekben, mint a csatában. Augustus császár már jutalmazta az orvosokat. Antonius Musa, Augustus orvosa kigyógyította őt a reumás betegségéből, se ezért minden orvost mentesített a közterhek viselése alól. Nero korában már magas kitüntetéseket kaptak az orvosok. A köznép viszont nagyon rossz állapotban volt ebből a szempontból. A járványok gyakoriak voltak. Kr. u. 65-ben egy járvány 30000 embert ölt meg. Rendezett rendőrség eleinte nem volt, de mégis gondoskodtak a polgárok biztonságáról. Kezdetben az aedilisnek volt a feladata a közbiztonságra való felügyelet. A császárkorban a rendfenntartás ügye teljesen az oraefectus urbi határkörébe ment át, s ő alá rendeltek valamennyi rendőrközeget, így a praeotokat, mint egyes régiók rendőrkapitányait, a néptribunusokat és az aediliseket, valamint a középítkezések felügyeletével megbízott szakembereket. A rendőrség hatásköre pontosan szabályozva volt. Hatáskörükbe tartozott többek között különösen a közerkölcsökre való felügyelet, és több olyan rendelet megtartásának az ellenőrzése, amelyek a közegészségügyi szempontból voltak fontosak: pl. A temetkezések s a sírok szabályozott rendje, valamint a házak lehető tűzbiztos építése. A császárkorban külön rendeletek jelentek meg a házaknak eladás végett való lebontása és műépítészeti díszítések lefejtése ellen.
A római társadalom általános jellemzése:
Miből éltek a rómaiak?
Számtalan költő regélte már el Itália szépségét. Nem véletlen tehát, hogy az Itália szép és termékeny földjén élő rómaiak hazájuk nagyságának egyik biztosítékát a mezőgazdaságban látták. A földművelést tartották hosszú ideig szabad emberhez egyedül méltó foglalkozásnak. Megbecsülték őket. Jó gazdának számított, akinek az éléskamrájában, sajt, tej, méz bőven volt, kecske, disznó, bárány akadt a ház körül, és nem volt üres az olajos és boros pince. A béke napjaiban természetes volt, hogy minden államférfi és hadvezér a földet művelte. Egyes családi nevek is e foglalkozás eredményességéről tanúskodnak. A Lentulus (lens –lencse), Cicero (cicer -borsó), Fabius (faba –bab) családok földjein valamikor dúsan teremhettek a hüvelyesek, a Porcius (porcus –sertés), Ovinius (ovis –juh), Asellius (asellus –szamár) családok inkább az állattenyésztés területén tűnhettek ki. A földbirtokok kezdetben kicsinyek voltak, a tulajdonos családtagjaival együtt művelte meg, de a köztársaság vége felé óriási méretű latifundiumok alakultak ki. A hódító háborúk következtében áradt Itáliába az olcsó munkaerő, a rabszolga, a provinciák bőven ontották a termést, mindezt tönkretette a kisparaszti gazdaságokat, és kevés kézben nagy birtoktestek összpontosultak. Eleinte a gabona volt a fő termény: búza, árpa, zab, azon kívül zöldségek. Évenként háromszor szántottak, eleinte fa- majd vasekével. A gabonaszemeket kézzel vetették el. A nyári hónapokban sokszor okozott gondot a szárazság ezen úgy segítettek, hogy a patakok, folyók vízének egy részét csöveken a termőterületekre vezették. Később komoly vízvezetékeket (aquaeductus) építettek. A gazda köteles volt a birtokán áthaladó részt jól karban tartani, s ezért bizonyos mennyiségű öntözővizet használhatott fel. Az aratás sarlókkal történt. A begyűjtött kalászokat emberi erővel csépelték ki.
Később a principátus korában a latifundiumok megnövekedésével a gabonatermelés Itáliában háttérbe szorult, és a szükségleteket főleg importtal elégítették ki. Ugyanakkor viszont virágzásnak indult a szőlő, olaj, és gyümölcstermelés. A munka nagy részét rabszolgák végezték. Az egyik nagy gazdasági termény a bor volt. Nagyon szerették a bort. Van olyan fajta is, amit 20 évig érleltek. Szerették a mustot is. Készítettek belőle szirupot, amit édesítésre használtak, a borecetnek pedig ugyancsak a szakácsművészetben volt szerepe. A szőlőt karóval támasztották meg, vagy fára futtatták. Háromszor kapálták. A szüret legtöbb helyen októberben volt. A fürtöket késsel szedték, majd hordókban lábbal taposták. A mustot agyagedénybe öntötték, hogy kiforrja magát, majd amphorákba helyezték, gyakran úgy, hogy füst érhesse. A rómaiak véleménye szerint a füst kellemes mellékízt ad a bornak.
A másik fő mezőgazdasági termény az olaj volt. Termelése komoly befektetést igényelt, de megérte, mert az olaj nagyon sok mindenhez kellett. A sütéshez, a világításhoz, kenőcsőkhöz és kozmetikai cikkekhez. Az olaj bogyóját hagyták megérni a fán, majd kézzel óvatosan kosarakba szedték, utána úgynevezett olajprésben sajtolták. Az olajt amphorákban, néhol hordókban tárolták. Ez is értékes kiviteli cikk volt. A gyümölcs is fontos szerepet játszott a római gazdaságban. A legelterjedtebb gyümölcs a füge volt, mely népélelmezési cikké vált. Fontos megemlíteni még a mézet is. A méhészet is elég fontos volt, mert nem ismerték a cukrot, és ezt használták fő édesítőszerként. Mindig jól jövedelmezett az állattenyésztés is. Használták igavonó állatnak, de nagyon szerették a húsát és a tejtermékeket is. Lovat három célra tenyésztették: igavonásra, lovaglásra és versenyzésre. Megbecsülték a ló okosságát. Megbecsülték a szamarat is, de még inkább az öszvéreket. Az utóbbiakat utazások alkalmával használták előszeretettel, mert az öszvér óvatosan és biztosan mozog a hegyi utakon. Sertést, juhot, kecskét szinte minden gazdaságban lehetett találni. Még halat is tenyésztettek a halastavakban. A köztársaság végén, és a császárkor elején idilli jelzőkkel ruházták fel a földművelői életet. Ezt bizonyítja az is, hogy a nemeseknek volt vidéki lakhelyük is. De azért később jobban húzott a szívük a város felé, és egyre kevesebb időt töltöttek vidéken.
A köztársaság korai századaiban mindenki a falusi birtokán készítette el azt az iparcikket, amire szüksége volt, később azonban kialakult a finomabb áruk és luxuscikkek iránti igény, és komoly ipar fejlődött. A római ember nem becsülte úgy az iparosokat, mint a földművelőket, sokáig nem is tartották szabad emberhez méltónak.
A kézművesek közül a legnagyobb megbecsülésnek örvendtek az ácsok, a faber tignariusok, akik a házak vagy a középületek létesítésénél játszottak közre. Eleinte minden fából készült, aztán kőből és égetett téglából, így előtérbe kerültek a tervezők, kőművesek, üvegesek, lakatosok, szobrászok, lépcsőkészítők stb. Ezeket közös néven faber-nek nevezték. Sokra becsülték még a lakatosokat és a kovácsokat, akik a gazdáknak ekevasat, gereblyét, sarlót és egyéb eszközt tudtak készíteni. Később az igények képzett szakmunkát követeltek a fényűzések miatt. A házakhoz égetett téglákat használtak, így téglaégető kemencék keletkeztek, melyek gazdag emberek tulajdonában voltak, bár volt olyan császár, akinek volt saját kemencéje.
A ruha készítése több ember keze munkája volt. Először voltak a kallósok, akik a gyapjú anyagokat kallózták, posztót és nemezt állítottak elő. Fehérítették, és frissé tették a gyapjút. Utána a szabó-varró rabszolgák a gazdájuknak varrták. A tűk csontból, bronzból, vagy vasból készültek. Az élelmezés is fontos szakma volt Rómában. A pékek munkája nagyon fontos volt, mert később már csak a nagyon gazdagok sütötték otthon a kenyeret, a többi ember a péknél vette. A városokban sok hentes is működött. Az otthoni házak nem voltak alkalmasak az élelmiszerek hosszú távú tárolására, ezért mindig venni kellett a friss húst.
A különféle tárolóedények ipara is jól jövedelmező volt. A „terra sigillita”, a vörös agyagból készült, fémmázzal borított porcelánedények még az egyszerű háztartásokban is megtalálható volt. Nagyon jövedelmező volt, s ezért a nagy földesurak próbáltak olyan rabszolgákat keresni, akik értettek ehhez. Voltak olyan műhelyek, ahol 40-50 ember dolgozott. Tudtak még bronztálakat készíteni, de ezeket csak a nagyon gazdagok tudták megvenni.
Az üvegeket öntéssel, préseléssel vagy fújással állították elő. Nemcsak edényeket készítettek az üvegből, hanem ablaktáblákat, is bár ezek nem terjedtek el az egész birodalom területén. A hagyomány szerint egy kézműves feltalálta a törhetetlen üveget, de Tiberius császár kivégeztette, mert attól félt, hogy ez a virágzó iparágak alkonyát okozza.
A kézműveseknek meg volt a saját utcája, ahol az utcán ülve, egy 3 lábú széken dolgoztak. A kézművesek érdekeit egyesületek, úgynevezett „collegiumok” védték. Ezeknek a testületeknek érdekvédelem volt a fő feladata, gondoskodtak az elhaltak végtisztességéről, és szükség esetén segélyezték egymást. Sokszor politikával is foglalkoztak. A collegiumok egy-egy istenség védnöksége alá húzódtak.
A bányászoknak volt a legszörnyűbb sorsa mind közül. Rabszolgákat dolgoztatta a bányákban. Megjelölték őket, hogy ne tudjanak elszökni, és összeláncolva aludtak. Nem védte őket semmi. Később már szabad emberek is dolgoztak, mert elfogyott a rabszolga. Az ő érdekeiket már védték. Hadrianus császár például elrendelte, hogy a bányáknál fürdőket kell létesíteni. A bányákat főleg külső fejtéssel művelték, utána meg kis tárnákat vájtak. Oszlopokkal védekeztek az omlás ellen.
Róma kereskedelme eleinte nagyon szerény volt. Úttalan utakon, régi etruszk maradványokon haladtak a kereskedők. Sokszor előbb értek el olyan helyekre, ahova a légiók csak később. A köztársaság vége felé már hozzá lehetett jutni a kínai selyemhez és az afrikai gyümölcsökhöz. Eleinte csak az ünnepnapokon voltak vásárok, de később állandósultak. Kialakultak az olyan emberek, akik csak ezzel foglalkoztak. Ahogy a kézművesek, úgy a kereskedők is szerettek egy utcában tömörülni, egymás mellé letelepedni. A gabonakerekedők a Vicu Frumentarius-on laktak, a kozmetikai cikkeket árusítók a Vicus Unguentarinus-on. A gyümölcs-, méz- és virágkereskedől, az ékszerészek és a hangszerkereskedők a Forum Romanum-ot átvészelő Via Sacra mentén, a luxuscikkek fő üzlethelységei pedig a Mars mezőn voltak. Róma egyes terein rendszeresen azonos árut lehetett kapni, így a Forum Pascatorium-on halatm a Forum Suarium-on sertéseket, a Forum Boarium-on szarvasmarhákat. Az i.e. II. sz.-ban épült Rómában az első nagy vásárcsarnok, a macellum. Később több hasonlót emeltek. Traianus császár 6 emeletes üzletházat építetett, amelynek minden szintjén más árut lehetett kapni.
Róma ellátásában nagy szerepet játszott Ostia, az Urbs-tól 20 km-re fekvő kikötővárosnak. Ide jöttek a világ minden részéről az árucikkekkel megrakott hajók, és innen szállították Itália kincseit is exportra. A kikötőnek oly nagy volt a forgalma, hogy állítólag a város főterén 70 irodaház működött, amely a különböző hajós cégek, vagy kereskedési társulatok helységei voltak. A vásárcsarnokokban, és az utcákon óriási zsivaj volt. Az árusok hangosan hirdették portékájukat, néha kirakatokat is készítettek.
A kereskedelem fő problémája a szállítás volt. Nagy mennyiségű árut szárazföldön nem lehetett szállítani, a karavánok csak a könnyű portékákat tudták szállítani. Sokszor fegyvereseket fogadtak a rablók elleni védekezésre. A tömegméretű szállítás elsősorban vízi utakon történt. Nagyon sokszor zaklatták őket a kalózok, és mindenkit kegyetlenül kegyetlenül lemészároltak. Miután a kalózok már erősen veszélyeztették a kereskedelmet, a szenátus Pompeiust bízta meg leverésükkel, aki hosszabb ideig rendet és nyugalmat tudott teremteni.
ja és a kérdés ami nagyon nem megy. a római jogkör. mármint akko rhogyvolt, hogy a köztársaságban milyen consulok és egyebek voltak, és a köztársaság után megmaradt a szenátus milyen jogkörrel stb?
help pls:(