Rive#95
#90: ez főleg tálalásmódtól, forrástól függ. A távolsági skálák kalibrálása jelenleg az egyik legkényesebb téma az egész csillagászatban, pont az általad boncolgatott következmények miatt. Túlságosan vitatott témakör ez.
#91: Az a probléma, hogy a nap sugárzása nagyon jól utánozza a feketetest-sugárzást. A szinképben inkább az intenzitás-hiányok jellegzetesek, nem az intenzitás-maximumok. Namost, intenzitás-hiány alapján nehéz elkülöníteni az égitestet az alapból nem sugárzó háttértől (mármint, a spektrum erre felhasználható részein - ha valaki kötözködni óhajtana :) )
Jelenleg a kisbolygó-keresés azon alapul, hogy néhány naponta lefényképezik (ez az érzékenység és a közvetlenebb feldolgozás miatt általában speciális, monokróm CCD kamerákat jelent) a vizsgált részletet, majd a felvételeket számítógéppel összehasonlítják. A két kép illesztése után az azonos részletek (állócsillagok) kiszűrhetők, a nagyobb önmozgással rendelkező égitestek viszont rajta maradnak a képen - képsorozatok esetén jellegzetes pontsorok formájában.
Mivel nagyon halvány objektumokat vizsgálnak, a felvétel készítésének időtartama nagy: néha több óra is lehet. Ilyenkor a távcső pontos iránytartását számítógép vezérli.
A másik gond lehet a CCD sajátzaja: ezt egyrészt hűtéssel csökkentik, másrészt a több órás expozíciót több részre osztják, a képeket pedig digitálisan összegzik.
További probléma az egyes pixelek eltérő érzékenysége: ezt un. fehérképek készítésével ellenőrzik, a felvételeket ennek megfelelően korrigálják.