Megasztár vagy botrányhős?
-
corleone #10 Na itt az említett filmről egy kis kritika (ráismertek?):
A Kaufmant - tagadhatatlanul jól - alakító Carrey szerény zavartsággal kér bocsánatot a nézőktől, amiért rosszul sikerült a filmje. Annyira, hogy ki is vágta belőle a felesleges részeket, minek következtében tulajdonképpen ezen a ponton véget is ér a film. Andy hazaküld minket (a nézőtéren zavart köhögés), még a végefőcímet is végignézhetjük, aztán elsötétül a kép. Áll. Néma csend. A nézők még nagyobb zavarban fészkelődnek - éppúgy, mint az egykori Kaufman-show-k közönsége -, kezdjük érezni, hogy itt hülyére vesznek minket - ezt a szándékot Kaufman később vázolt életműve igazolja is ; de végül persze ismét feltűnik Carrey bárgyú vigyora.
“Még mindig itt vannak?” - kérdezi. Hol lennénk? Sejtjük már, hogy nem ilyen lovat akartunk, hogy ezúttal inkább rajtunk fognak röhögni, mint fordítva, és maximum arra van esélyünk, hogy végül mi is kiröhögjük saját magunkat. Persze, hogy itt vagyunk, hiszen mégiscsak befizettünk erre az előadásra, és kíváncsiak vagyunk erre az idegesítő idiótára, hátha ezúttal mégis ő húzza a rövidebbet.
Mire rájövünk, hogy nem, már késő. Eltelt két óra, többszörösen palira lettünk véve, és még halála után sem szabadulunk Kaufmanban kivetülő belső énünk idegesítő gyalázkodásaitól. Már megint neki lett igaza, már megint ő nevet a végén, mert nemcsak, hogy nem tiszteli, de alapos a gyanú, hogy nem is ismeri azokat a földi szabályokat, melyek szerint mi, egyszerű halandók élünk.
Hát persze, hogy nem tetszik ez az alak. És továbbra sem tudom eldönteni, hogy zseni-e vagy hülye, de hogy emlékezetes, az biztos.