[SPOILER használata kötelező]!
CAM verziós filmrol ne irj. Ne pontozz. Ne véleményezz!
Posztereket ne linkelj olyan filmről amit megnéztél. Új film, bemutató/poszter az rendben van.
Film címeket erdeti nyelven is / vagy angolul írjátok ki (zárójelben magyarul is akár)
IMDB linkért extra piros pont jár.
-
Real13 #48427 Drag me to Hell-hez: konkrétan a kecskés-táncos jelenet volt nagyon cool, vagy a már említett gusztustalanságok is remek poénforrást adtak, ebben a filmben számomra biztosan. Mondjuk azt azért hozzátenném, hogy eléggé nagy horrorfan vagyok, szóval minden kis apróságot értékelni tudok, főleg, ami szakít a mai trendekkel, és nem a realizmust akarja eladni százhuszonnegyedszerre is.
Basterds:
Erről írtam (egyébként a Hell-ről is, de mindegy)
'Ha filmet akarsz csinálni, hát csináld! Tegyél rá, hogy nincs pénzed, vagy hogy éppen nem megfelelő alkalom! Kifogásokat bármikor gyárthatsz, de filmet csak akkor, ha megvan hozzá az ihleted!"- vallja Quentin Tarantino. Az Inglourious Basterds forgatókönyvén 10 évig dolgozott, míg végül tavaly a sorozatévadnyi hosszúságúra nyújtott szkriptet átdolgozta, megkurtította, átírta, és belekezdett a forgatásba. A film ezek után rekordsebességgel készült el, és a végeredményt látva világossá vált, hogy a nagy sietség nem ment a minőség rovására. Tarantino-t elkapta az ihlet, az Inglourious Basterds egy érdekes felépítésű, feszültséggel és minőségi dialógokkal teli mozi, amelyben az erőszak csak időnként helyeződik előtérbe, de akkor kegyetlen hatást tud vele elérni a rendező.
'You haven-t seen a war, until you've seen it through the eyes of Quentin Tarantino"- hangzott a reklámszöveg, és az előzetesek által sugalltakból körülbelül ennyi bizonyult igaznak. Az Inglourious Basterds a vártakkal ellentétben (már ha valaki még ezt gondolta két előzetes beszámolóm után:Első rész, Második rész) nem a Lt. Aldo Raine vezette brigantyk skalpolófesztiváljára összpontosít, bár fontos szerepet kapnak a történésekben. Az 5 fejezetre tagolt film első része mintegy felvezetőként szolgál és előrevetíti a konzekvensen végigvitt stíluselemeket. A nyitó jelenet Shosanna szerencsés megmenekülésének történetét meséli el a 'Zsidóvadász"-nak nevezett Hans Landa ezredes karmai közül. A második részben a címszereplők tevékenysége kerül előtérbe, és csak a harmadiktól indul be az igazi sztori, amely az Operation Kino hadművelet végrehajtására, azaz a német hadsereg elitjének kiírtására, valamint a francia mozitulajdonossá vált lány bosszújára koncentrál. A két szál, bár számos ponton hatással van egymásra, nem ér össze, amolyan kettő az egyben filmélmény garantálva. Érdekes szerkezettel rendelkezik az Inglourious Basterds: az eposznyi méretűre duzzadt sztorit végül is érdekes kihagyásos módszerrel jelenteti meg Tarantino, ráadásul úgy, hogy az egyes szálakat képes akár fél óráig is hanyagolni. Az események ezúttal nagyrészt időrendben láthatóak, bár néhány jól elhelyezett, remekül kihasznált flashback megtöri a lineáris elbeszélést. A nagy ugrásokkal haladó történet tele van apró meglepetésekkel, a szereplők egyikének sincs biztosítva az élete, de mindegyikük motivációja érthető, kidolgozott: leszámítva Landa-t, az intrikus, eszes, kegyetlen, néhol bohóc német ezredest, akit pont a kiszámíthatatlansága emel emlékezetes, kultgyanús figurává.
A brigantyk időnként előretörő brutalitása ellenére a Basterds dialógközpontú film, ahol a fontos dolgok többnyire az asztalnál, társalgás közben dőlnek el. Ezek a párbeszédek soha sem unalmasak vagy öncélúak, de a Tarantino-féle filmes dumák, a pörgő nyelvvel előadott mozis monológok nem hiányoznak. A náci lepte Franciaországban, az európai nyelvkavarodásban a legtöbb ilyen jelenet tele van lassan felépített, végletekig húzott feszültséggel. Nem véletlen, hogy igazán azok a szereplők vannak hatásra az eseményekre, akik sajátjukon kívül egy másik nyelven is képesek beszélni, s pont azok kerülnek bajba, akik nem tudnak valamely idegen ország szavajárása szerint kommunikálni. A filmben négy nemzet nyelve kerül előtérbe, így csak azok tudják megérteni felirat nélkül teljes egészében, akik angolul, olaszul, franciául és németül is kitűnően beszélnek. Tarantino-tól merész húzás ez, de ügyesen játszik rá erre a sajátos európai jellegzetességre, poénforrásként ugyanúgy szerepeltetve, mint fontos történeti elemként.
Azt már ugye említeni sem kell, hogy a realizmust is nagyban fokozza ez az apró tényező, amely egyébként nem kenyere a filmnek. Itt elsősorban a megváltoztatott törtélemre gondolok, de azok a kis túlzások, amelyek minden Tarantino által dirigált moziban működtek, itt is teret kapnak, egyszerre groteszk, véres és abszurd képet alkotva az alternatív múlt-béli második világháborúról. A karakterek jellemvonásai egy csöppnyit eltúlzottak, a színészek játéka egy hangyányit hatásvadász, a véres jelenetek kellően naturalisták ahhoz, hogy tudjuk, Tarantino világában járunk, ahol azok a bizonyos kis különbségek számítanak. És hogy mi nem számít? Azok a felhangok, amik végigkísérték a film elkészültét és bemutatását, mely szerint ez csak egy újabb, 'jó amerikaik, szegény zsidók, gonosz nácik"-féle 'tipikus" alkotás. Az Inglourious Basterds más, mert a történelmi alapokat csak kiindulópontnak szánja a minőségi, erőteljes szórakoztatáshoz. Nem egyszerűsíti le a tényeket, nem foglalkozik a múlttal, nem kenyere a politizálás, az állásfoglalás. Csak szemben álló felek vannak, és egyikük sem jobb a másiknál. Emberek harcolnak emberekkel, nem archetípusok.
Mint azt a bevezetőben megírtam, az erőszak csak időnként nyer teret a vásznon, de akkor mellbevágó élményekkel gazdagodhat a néző. Aldo Raine-k skalpolásait totálban mutatva bármelyik gore rendező elismerően csettinthet Tarantino-nak, aki ennek ellenére viszonylag visszafogta magát. A világháború nem leányálom, így persze a véres szcénáknak is megvan a maga funkciója, és amikor a párbeszédek alatt felgyülemlett idegesség kiárad a mozivászonra a pisztolypárbajok képében, na az valami zseniális. Szegény néző, amikor már mondaná, hogy 'váó, de jól néz ki!", csak akkor jön rá, hogy nem tud beszélni, mert annyira visszafogta a lélegzetét, és sürgős utánpótlásra szorul az életfunkciók fenntartásának érdekében.
A színészgárda minden egyes tagját megilleti a dicséret, de különösképpen magát a rendezőt és a castinggal foglalkozókat, mert összeszedték Európából azokat az embereket, akik az ismeretlenségből előtörve képesek új színt vinni a Basterds-be: Mélaine Laurent gyönyörű szemeivel és visszafogott, tetszetős játékával már most nagy kedvencemmé avanzsált, és Christoph Waltz Oscar díjában is reménykedem. Nem tudok gyenge pontot említeni, talán csak Brad Pitt karaktere lehetett volna erőteljesebb, de így is kacagtatóan karikatúraszerű figura a tenessee-i akcentussal rendelkező Lt. Aldo Raine.
A hagyományosan erős Tarantino-féle sountrack most is jelen van, de leginkább a film jeleneteibe illesztve ütnek a számok, mintsem önnön magukba. Morricone Rabbia E Tarantillaja a stáblista alatt telitalálat, de Bowie 'Putting out the Fire-ja a legnagyobb dobás zenei téren.
Talán nem mondok nagyot azzal, hogy ha kijelentem: sokan féltettük Tarantino-t, (mi, fanatikusok) hogy nem válik-e nevetségessé az általa képviselt irányvonal egy második világháborús filmben. Emberünk azonban úgy gondolta, hogy nem ő igazodik a háborúhoz, hanem az igazodjon hozzá, a végeredmény meg egy igazi, hamisíthatatlan Tarantino mozi lett, amelyet vétek lenne kihagyni.
Szóval, bírom QT-t illetve a stílusát, de ez szerintem még tőle is szokatlan volt egy kicsit. Meg két és fél órás filmen ritkán szórakozom ilyen jól.