Tisztán megfogalmazott cikk egy anya tollából:
Csak egy részletét osztom meg, mert a teljes cikkben olyan dolgok is elhangzanak amivel én személy szerint nem értek egyet.
De valahol itt tartunk most.
És ez szomorú,nagyon szomorú...

Publicisztika

Sokáig gondolkodtam, mit is írjak, hogyan fogalmazzam meg, amit szeretnék. Szerintem mindannyian ugyanazt érezzük. Ugyanúgy ökölbe szorul a kezünk, mikor a buszon mellettünk ülő cigányok arról beszélnek, mikor jön a segély, mire költenek, mennyi gyereket fognak még szülni, a meglévőkkel mit csinálnak, hova mennek. Én meg csak azon rágódom, hogyan tovább... Csekkek kavarognak a fejemben, a munkát próbálom kiverni a fejemből. Kavarognak képek és nem értem a dolgokat. Mi lett a világgal? Az öregek a kórházban halnak meg, nem látogatják őket, nem foglalkoznak velük. Csak jönnek a „hozzátartozók” és lökik az orvosnak a pénzt. Csak még nyugdíjig bírja ki a mama, kell a pénz. Közben a szobatársak fogják a haldokló kezét, adnak neki inni, ha szomjas és a nővér nem ér oda. Velünk mi lesz? De még ennél is jobban érdekel, mi lesz az én szeretteimmel? Talán én is így fogok viselkedni? Még csak állatoknak sem nevezném őket, mert a haldoklókat és betegeket ők is tisztelik, vigyázzák... Vajon meddig bírja ezt egy ember nézni, átélni? Meddig van meg bennünk, segítőkben a szívből jövő tenni akarás? Mikor fásulunk bele? Mindig feladjuk egy kicsit, mikor megjön a fizetési papír és rajta az összeg, ami az évek múlásával sem nő.

Meglökik a könyököm, nézem a cigánygyereket, amint elmegy mellettem a buszon. Érzem a szagot... Arra gondolok, vajon még egy gyereket fel tudnánk-e nevelni..? Nagyon jó lenne nem egy, nem kettő.... De nem akarok rosszat senkinek. A nő legszentebb hivatása az anyaság. Gyönyörű szavak. De vajon mikor és hogy tudnám megoldani? Egy átlagos nap hajnali negyed négykori keléssel indul, irány a munka, délután kettőig. Mire a bölcsödéhez érek, már fél négy. A gyermek persze erőtől duzzad, irány 3-4 játszótér. Ülök a padon és fogadkozok. Ma türelmes leszek... Aztán fél hatkor már zakatol a fejem. Otthon a rengeteg munka: főzni kellene, mosni, vasalni... És megpróbálom hazarángatni a gyermeket, hol erővel, hol fagylalttal. Van, amikor sikerül vita nélkül hazaérni. Aztán otthon végre leülök. A posta már nem is érdekel: számla-számla. Majd egyszer, talán... Mire vége a napnak, már csak ágyba szeretnék kerülni. Talán most tízre sikerül. A gyermek már alszik és csak nézem. Köszönöm Uram, hogy Ő van nekem. Összekuporodik, olyan, mint egy kis angyal. Nagyon szeretnék még egy pár angyalt... De a legfontosabbat nem tudom megadni nekik, ami pótolhatatlan és felbecsülhetetlen: az időt. Lássam lépteiket, a mosolyt álmukban. Azt, amikor elesnek, mikor az apjuk hátán lovagolnak.... Nem akarom, hogy később csak arra emlékezzen, hogy az anyja egy idegbeteg nő volt, aki csak megbántani tudta. Aztán én is egy intézetben kötök ki, soha nem látogatnak....



Azt hiszem kicsit bővebben ki kell fejtenem az álláspontom,mert ez nem csak szomorú hanem megdöbbentő is.




Emancipáció: A maga nemében csodálatos kezdeményezés volt,és azokban az időkben tényleg szükség is volt rá. A probléma akkor kezdődött amikor a vezetők felismerték ennek a dolognak a jelentőségét és meglátták benne az óriási üzleti lehetőséget. El is kezdték szépen a maguk ízlése szerint átformálni és ideologizálni. Alapesetben arról szólt,hogy a nőknek mindenben ugyanolyan jogokat kell biztosítani mint a férfiaknak.(Ez teljesen jogos messzemenöleg egyet is értünk ezzel---a férfiak---.) Aztán ezt a szép eszmét elkezdték egy olyan formába önteni ami már teljesen másról szólt,elhitették az emberekkel,hogy a sikeres nő gyermeket nevel,háztartást vezet,állandóan úgy néz ki,mint aki most lépett ki egy divatlapból,és mellette még kurva sok pénzt is keres... Azért ezt végiggondolva kicsit sem gondolhatjuk komolyan... Egyszerűen nincs rá idő. Viszont kitünően kiiktatták a rendszerből az anyák nevelését a gyermekek tanulási folyamataiból,ez generációs kérdés: Generációnként látszik a hanyatlás a fiatalok körében. Szüleink (én 30 éves vagyok) Még stabil erkölcsi normákat, becsületességet,emberséget tanultak nagyszüleinktől. Az én korosztályom még szerencsésnek vallhatja magát mert a mi szüleink még tudtak azért időt fordítani ránk,és nagyszüleinktől is kaptunk elég figyelmet és tanítást,de már korántsem elegendőt. Ez a hisztéria a 80 as évek közepétől már elérte azt a szintet ,hogy egy nőnek már nem joga volt dolgozni,hanem dolgoznia kellet(!!!) ha megélhetést akart biztosítani családjának. (Régebben egy család meg tudott élni egy ember fizetéséből.) De éppen ez volt a cél,az eredményét a mai tizenéveseken láthatjuk.
Erkölcsi normák teljes hiánya,önmagukból kifordult fiatalok akiknek fogalmuk sincs arról mi folyik körülöttük,csak azt tudják ,hogy az emberi értékeket pénzben mérik,és ők teljesen magukévá teszik ezt a fajta gondolkodásmódot,mert mindenhonnan ez ömlik rájuk,hiszen szüleiknek már nincs ideje foglalkozni velük és megmutatni nekik a világ igaz természetét... Ma már a fiatalok körében teljesen elfogadott és elismert erény(!!!!) ha valaki törvénybe ütköző dolgot csinál,sőt egyenesen felnéznek azokra akik nem becsületes munkával gazdagodnak. És ne higgye kedves szülő ,hogy az ön kislánya \kisfia különb...(persze tisztelet a kivételnek) Őszintén tegye fel a kérdést magának: mit tud gyermeke életéről? Mert ha különb is és még normális értékrendek szerint gondolkodik nagyon hamar magányossá válik az a gyermek aki nem egy irányba halad a kis birkanyájjal...
És ez a szomorú... Azt már meg sem említem,hogy sokunknak fogalma sincs mekkora erőfeszítéseket tettek anyáink akik 8 óra(sokszor több) kemény munka után Még találtak energiát magukban arra ,hogy minket igaz emberré neveljenek,És igen ma könnyes szemekkel csókoljuk meg azt a kezet ami annak idején a pofonokat osztotta és néha gyűlöltük ezért... De vajon a mai anyáknak lesz-e van-e erejük igaz embereket nevelni a gyerekeikből?

Ha van azok között tanár aki e sorokat olvassa, megkérem csináljon egy rövid tesztet az osztályában,mit tennél ha találnál egy teli pénztárcát kérdéssel.Név nélküli válaszadással


Ezt még régebben írtam de egyre aktuálisabb...