Az ipar is romokban hevert, az áru- és személyszállítás meg a kereskedelem gyakorlatilag megszűnt, miközben az élőhalottak folyamatosan ostromolták a védvonalat, és persze a biztonsági zónán belül is gyakran felbukkantak. Újra talpra kellett állítanunk a népünket; ruhát, ételt, hajlékot és munkát kellett adnunk nekik, hogy ez a biztonságosnak vélt zóna ne csak az elkerülhetetlen vég elodázására legyen jó. ...

A nehézipar korszaka már véget ért, a gazdaságunk leginkább a szolgáltatásokra épült, és minden dolgozónak megvolt a maga szűkre szabott feladatköre – mindenki csakis ezen belül tevékenykedett. Ha látta volna, hogy az első nyilvántartásba vételnél miféle posztokat találtunk… Mindenki „igazgató” meg „menedzser” volt, vagy „elemző”, „tanácsadó” vagy ilyen-olyan „szakértő”. Értelemszerűen a háború előtti viszonyokra voltak felkészítve, csakhogy ebben a helyzetben semmi hasznukat nem vettük. Ácsokra, kőművesekre, gépkezelőkre, puskaművesekre volt szükségünk. Félreértés ne essék, volt nálunk mindegyikből, csak közel sem annyi, amennyi kellett volna. Az első felmérésünk világosan kimutatta, hogy a civil dolgozók 65 százaléka nem rendelkezik semmilyen értékelhető szaktudással...

Komplett iparágat építettünk fel; százezernél is többen dolgoztak az üzemekben, ahol három műszakban, hétvégén is folyamatosan ment a munka; az alkatrészeket és egyéb nyersanyagokat be kellett gyűjteni, aztán jött a szétszerelés, osztályozás, raktározás, végül a szállítás a partvidéki gyárakba. Néha előfordultak kisebb akadályok, akárcsak a marhatenyésztőknél – az emberek nem szívesen adták át a Hummerjüket vagy a kapuzárási pánik közepette vásárolt olasz csodajárgányukat...

Tulajdonképpen nem is volt rossz a helyválasztás. A város egyik fele egy kis völgyben volt, nyugati dombjai mögött meg ott folyt a Hudson. A Saw Mill River sétány keresztezte a fő védvonalunkat, és a többség éppen ezen az úton menekült a környékről, a holtak meg persze jöttek utánuk, tehát itt a környék adottságai miatt összeszűkült az útvonal. Jó ötlet volt odarakni minket… csak hát aznap ez volt az utolsó jó ötlet.
[Todd elővesz egy szál „Q” márkájú, itthon gyártott cigarettát, amely negyedelt[28] dohánytartalmáról kapta a nevét.]

Csak azt nem értem, miért nem a tetőre raktak minket. Volt ott egy csomó üzlet, parkolóház, lapos tetejű magas épület. A szupermarket tetejére jó néhány embert felpakolhattak volna, onnan belátni az egész völgyet, és ott megtámadni se bírták volna a csapatot. Vagy ott volt az a kábé húszemeletes lakóház, aminek minden szintjéről pazarul rá lehetett látni az útra. Akár minden ablakába tehettek volna egy mesterlövészt.
És ugye hova tettek minket? Hát persze, hogy a földre, homokzsákok mögé meg a lövészárokba. Egy csomó időt elcsesztünk ezeknek a pompás lőállásoknak a kialakításával. Azt mondták, kell a fedezék. De minek? A fedezék ugye a kisebb lőfegyverek, a tüzérségi fegyverek és a légitámadás ellen véd. Csakhogy az ellenségünk rohadtul nem élt ilyen eszközökkel! Valaki azt képzelte, hogy Zack majd jól lebombáz minket, netán puskával fog lődözni ránk? És ha az a célunk, hogy Zack megtaláljon, megint csak nem kell a fedezék, mert elbújni se akarunk! Baromság volt az egész, de egy az egyben!
Biztosra veszem, hogy ezt csak valamelyik Fuldai Faszfej találhatta ki. Tudja, az egyik olyan tábornok, akit annak idején arra képeztek ki, hogy megvédje Nyugat-Németországot Ivántól. Vaskalapos, beszari alakok… frusztrálta őket az az évekig tartó, csendes bohóckodás. Biztos, hogy FF volt a rohadék, mert bármit csináltunk, sütött róla a hidegháborús védelmi taktika. Tudtad, hogy még a tankoknak is gödröt csináltunk? Az utászok a szupermarket parkolójában robbantottak krátereket.
Voltak tankok is?

Volt ott minden, apám. Tankok, harckocsik, Humveek felszerelve ötvenkaliberes nehézgéppuskákkal meg új Vasilek aknavetőkkel. Ezeknek legalább valami hasznát is vehettük. Volt Avengerünk, ami Stinger föld-levegő rakétákat lőtt ki. Hoztuk a csodás hídvető harckocsikat is – nagyon kellett ahhoz az öt centi mély csermelyhez, ami az út mentén csordogált. Jöttek az XM5-ös rádiókocsik, telepakolva radarral meg mindenféle zavarókkal… ja, és persze kaptunk egy komplett latrinát is oda, mindennek a közepébe. Máig nem értem, hogy miért. A környéken volt rendes víznyomás, minden házban le lehetett húzni a vécét. Odahordtunk egy rakás felesleges cuccot, ami csak dísznek volt jó, meg arra, hogy elállja az utat. Szinte biztos, hogy minden csak dísznek kellett.
Mert ott volt a média.

De még mennyire! Szerintem két-három egyenruhásra jutott egy tudósító.[29] Ki gyalog, ki közvetítőkocsival, a tévés helikoptereket meg se tudtam számolni… annyi volt belőlük, hogy párat simán elküldtem volna, mentsék inkább a népet Manhattanből… szóval, szerintem a médiának ment az egész felhajtás, hogy megmutassuk a nagy zöld gyilkológépeinket… na jó, nem volt mindegyik tökéletesen zöld… néhány járgányt előtte hoztak vissza a sivatagból, csak hát nem ártott volna újrafesteni őket. Minden a műsorról szólt – a járművek is meg mi is. Képzeld el, beöltöztettek minket MOPP-4-be[30] – gázálarc plusz tetőtől talpig sugár- és vegyvédelmi ruha.
Lehetséges, hogy a feletteseitek azt hitték, hogy a vírus levegőben is terjed?

Ha igen, akkor miért nem terelték el onnan a tudósítókat? És ezek a „felettesek” miért nem bújtak MOPP-4-be? És akik közvetlenül a védvonal mögött voltak? Ők nem izzadtak a sima gyakorlóban, mi viszont majd megdöglöttünk a gumi- és aktívszén-réteg alatt, hogy a vastag, nehéz testpáncélt már ne is említsem. Egyáltalán melyik zseninek jutott eszébe testpáncélt adni ránk? Csak nem azért kellett, mert a sajtó szóvá tette, hogy az előző háborúban nem jutott mindenkinek? Mi a bánatnak kell sisak, amikor az élőhalottakkal viaskodunk? Nekik kell, nem nekünk! Aztán ott volt a netes marháskodás, a Land Warrior integrált rendszere. Egy rakás kütyüvel kapcsolatba léphettünk egymással és a parancsnokokkal. A sisakba épített számítógépre letölthettünk térképeket, GPS-adatokat és valós idejű műholdképet is, ami aztán a sisakképernyőn jelent meg. Így meg tudtuk határozni, éppen hol vagyunk a csatatéren, és merre bóklásznak a bajtársak vagy akár az ellenség… a gépkarabélyunkon volt egy kis kamera, és akár egymás fegyverének az adásába is belenézhettünk, hogy tudjuk, mi van a sarkon vagy mondjuk a sövényen túl. A Land Warriorral minden katona osztozott az irányítók információin, és ezeket a katonákat egy egységként lehetett vezényelni. „Netközpontú” – a képernyő előtt üldögélő tisztek folyton ezt a szót hajtogatták. „Netközpontú” és „hiperháború”. Mindkettő szépen hangzik, de szart se ér, amikor MOPP-4-ben, testpáncélban, teljes felszereléssel, a fejeden a Land Warriorral lövészárkot ásol a modernkori történelem egyik legmelegebb nyarának legmelegebb napján. Szinte hihetetlen, hogy nem estem össze, mielőtt Zack végre felbukkant.
Először csak szállingóztak, egy-kettőt láttunk dülöngélni az úton hagyott kocsik között. Legalább az utasokat sikerült kimenekítenünk. Na jó, ez a másik, amit jól megszerveztek. Kijelöltek egy hasonló csomópontot, és összeszedték a civileket, hurrá. De ezenkívül…
Zack belépett az első zónába, ami a rakéta-sorozatvetőknek volt kitalálva. A védőruha eléggé megfogta a zajt, úgyhogy nem hallottam a kilövéseket, viszont jól láttam a célpont felé süvítő rakétákat. Lefelé íveltek, aztán elhagyták a hüvelyüket; ekkor már látni lehetett a műanyag farkú kis bombákat. Nagyjából akkorák, mint a kézigránát, főleg gyalogos katonák ellen vetik be őket, de a gyengébb páncélzatú járműveket is megrongálják. Szóval odahullottak a rémek közé és fel is robbantak, amint földet értek vagy eltaláltak egy autót. A benzintartályok minivulkánként robbantak, a repeszekhez tehát törmelékes lángoszlopok is társultak. Őszintén szólva már ettől megőrültünk, a többiekkel együtt én is boldogan kurjongattam a mikrofonba, amikor láttam, hogy a rémek megborulnak. Azon a hét-nyolcszáz méteres útszakaszon harminc, negyven, talán ötven zombit láttunk; a repeszbombákkal ezeknek nagyjából a háromnegyedét sikerült leterítenünk.
Szóval csak a háromnegyedét.

[Todd láthatóan ideges; egy slukkra végigszívja, ami a cigarettájából maradt, aztán már nyúl is a következőért.]

Igen, és jó lett volna ezen rögtön elgondolkodnunk. A repeszek kivétel nélkül mindegyiket eltalálták, széttépték a belső szerveiket, úgyhogy mindenfelé belek meg húscafatok hevertek, némelyik séta közben hagyta el az alkatrészeit… de a fejlövés… mert ugye az agyat kell elpusztítani, nem a testet, úgyhogy amíg van mivel gondolkodniuk és marad egy-két végtagjuk… Szóval többen is tovább ballagtak felénk, akik meg nem bírtak állni, azok csúsztak-másztak. Hogyne, már ekkor aggódnunk kellett volna, csak hát nem értünk rá ilyesmire.
Ezután egyre többen jöttek, tucatszámra bukkantak fel az égő autóroncsok között. Vicces, hogy Zackről mindig azt gondoltuk, hogy majd a legjobb ünneplő gúnyájában mutatkozik előttünk. A média így ábrázolta őket, főleg az elején… öltönyös és kiskosztümös rémek… mint valami keresztmetszet az amerikai társadalomról, csak ugye hullákkal. De egyáltalán nem így néztek ki. A többség az első hullámban fertőződött meg, szóval őket kórházi kezelés alatt vagy az otthonukban érte a halál, vagyis kórházi köntösben, pizsamában meg hálóingben bóklásztak. Melegítős és alsógatyás zombit is láttunk, de meztelenek is voltak bőven. Láttuk a sebeiket, a beszáradt harapásnyomokat, és rögtön a hideg futkosott a hátunkon még abban a dögmeleg hacukában is.
A második rakétatámadásnak fele olyan hatása se volt, mint az elsőnek. A benzintankok már mind felrobbantak, meg aztán a sűrűbb tömegben érkező rémek teste felfogta a repeszeket a többiek elől, úgyhogy a fejüket is megvédték. Ekkor még nem voltam beszarva. Persze már nem is voltam annyira magabiztos, de tudtam, hogy amint Zack lőtávolba kerül, simán végzünk vele.
Az önjáró tarackok lövéseiről megint lemaradtam, mert nagyon felmásztak a dombra, de a lövedékek becsapódását már láttam is, hallottam is. A HE-155-ösök hüvelye ugyanúgy levált, de belül nem repeszgránát, hanem erős robbanótöltet volt. Csakhogy ezek még annyit se ártottak nekik, mint a repeszek!
De miért?

Például azért, mert nincs léggömb effektus. Amikor az ember közelében felrobban egy bomba, a nyomástól a testében lévő folyadék is szétdurran, mint egy léggömb. Zacknél nem történik ilyen, mert eleve kevesebb folyadék van benne, és az is sűrű, zselészerű. Nem tudom, az a lényeg, hogy nem működött, ahogy a HIS-effektus sem.
Mi az a HIS?

Hirtelen idegsokk, azt hiszem, így hívják. Ez a közelben robbanó töltet másik hatása, ami néha olyan erős, hogy a belső szervek, az agy, sőt akár az egész berendezés leállhat, mintha Isten lekattintaná a főkapcsolót. Talán elektromos impulzus éri a testet vagy mi. Faszom se tudja, nem vagyok én orvos.
Tehát ez a hatás is elmaradt.

Abszolúte. Szóval… ne érts félre… nem azt mondom, hogy Zack egy karcolás nélkül megúszta az egész tűzijátékot. Láttunk levegőbe repülő, szétszakadó, szarrá robbanó testeket, még fejeket is – mozgott a szemük meg az állkapcsuk, pedig úgy szálltak a magasba, mint a pezsgősdugó… hát ezeket is leszedtük, csak éppen nem annyit és nem olyan gyorsan, ahogy kellett volna!
A zombiáradat most már inkább valami hömpölygő folyóra hasonlított. Megcsonkított, hörgő hullák kúsztak-másztak át a széttrancsírozott társaikon – olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel, de egyértelműen felénk nyomultak.
A következő zónában már a tankok 120-as nehézgéppuskái meg a Bradley-k golyószórói és tankelhárító rakétái támadták őket. A Humveek aknavetővel és Mark-19-es fegyverrel szálltak be, ami olyan, mint a géppisztoly, csak éppen gránátokat lő. A Comanche helik szerintem centikkel húztak el a fejünk felett, aztán golyószóróval, Hellfire páncéltörővel és lézervezérlésű Hydra rakétákkal aprították a népet.
Húsdaráló volt az egész, vágóhíd, szecskázógép… a horda fölött úgy röpködtek a testrészek, mint a forgács.
Azt gondoltam, hogy ezt egyszerűen nem lehet túlélni, és egy ideig úgy is tűnt, hogy igazam van… aztán elhalt az össztűz.
Hogyhogy elhalt?

Kifulladt, alábbhagyott…
[Elhallgat, a tekintete is elkalandozik, aztán indulatosan folytatja.]

Merthogy erre senki se gondolt, senki az égadta világon! Ne is gyere nekem a költségvetési megszorításokkal meg az akadozó utánpótlással! Egy dolog hiányzott, bazmeg: a józan ész! A West Pointon diplomázott, csillagokkal teletűzdelt, plecsniktől roskadozó vén szarzsákok közül egyik se mondta, hogy „hé, van egy csomó csilivili fegyverünk, de vajon van hozzájuk elég skuló is?”. Senkinek eszébe nem jutott utánaszámolni, hogy a tüzérségnek mennyi lőszerre van szüksége a hadművelethez, hány rakéta kell a sorozatvetőkbe, hány srapnellövedék a tankokba… alapvetően olyan a cucc, mint egy óriási sörétes puska. Van benne vagy ezer wolframgolyó… persze nem érdemes minden rémre száz golyót elszórni, de akkor is ér valamit! És mindegyik Abramsben volt három ilyen lövedék! Három, érted? A negyvenes tárban! A többi meg páncéltörő rakéta, HEAT és SABOT. Ez az uránmagvas „ezüstgolyó” átüti a tankpáncélt, de tudod, mire jó az élőhalottak ellen? Nagy büdös semmire! És tudod, milyen érzés látni, mikor a hatvantonnás tank belelő a tömegbe, de nulla az eredménye? Három srapnel, úristen! És mi van az acélnyilas golyókkal? Manapság sokat hallani róluk. Bármilyen puskából sörétest csinálnak, de nagyon durván. Azt gondolhatnánk, hogy új találmány, pedig már Koreában is használtuk. A Hydrák és a Mark-19-esek ilyenekkel voltak megtöltve. Most képzeld el, hogy a 19-es percenként háromszázötvenet lő, és mindegyik golyóban van mondjuk száz ilyen nyíl! Persze nem fordította volna meg az állást, de az istenit, legalább lett volna belőle elég!
Szóval a tűz alábbhagyott, de Zack csak jött… és féltünk, mindannyian féltünk, a rajparancsnokok is félve kommandíroztak, a bajtársak félve mozogtak… a belső hang folyamatosan sivította, hogy „úristen, úristen!”.
Mi voltunk az utolsó védelmi vonal, elhanyagolható tűzerővel. Nekünk kellett volna lepuffantanunk azt az egy-két szerencsés rémet, akinek valamilyen csoda folytán sikerült túlélnie a nagyobb pofonokat. Szerintem úgy számoltak, hogy hármunk közül talán egynek kell lőnie, és az is elég, ha tíz lövésből egy talál.
De ezek ezrével jöttek, átvergődtek a szalagkorláton, elözönlötték a mellékutcákat meg a házakat… annyian voltak, hogy a hörgésüktől még a védőruhában is majd' megsüketültünk.
Kibiztosítottuk a fegyverünket, bemértük a célpontot, aztán jött a tűzparancs… nekem csak könnyűgéppuskám volt, azzal meg rövid, célzott sorozatokat adunk le – egy ilyen nagyjából addig tart, amíg kimondom, hogy „kurvaanyáddögöljmeg”. Az első sorozat aláment, az egyik rémnek a mellkasát találtam el. Hátrazuhant, rá az aszfaltra, aztán felkelt, mintha mi sem történt volna. És ezt látni…
[A cigaretta beégett az ujjai közé, de észre sem veszi, csak ledobja és eltapossa a csikket.]

Igyekeztem minél pontosabban lőni, de közben a záróizmaimra is figyeltem. „Csak a fejét”, mondogattam magamban. „Ne essél szét, csak a fejét lőjed.” A puskám közben megállás nélkül ugatta, hogy „kurvaanyáddögöljmeg”.
Megállíthattuk volna őket, ez volt a feladat, ott a puska a kézben, más nem is kell, igaz? Hivatásos katonák és képzett mesterlövészek között vajon hogyan jutottak át a rémek? A bírálóink és a hobbitábornokok még most is ezt kérdezgetik, pedig ott se voltak. Csak nem kéne azt hinni, hogy az olyan egyszerű. Te például azt hiszed, hogy miután egész katonai pályád alatt arra tanítottak, hogy a test közepére célozz, egy csettintéssel a fejlövés bajnokává válhatsz? Vagy azt gondolod, hogy abban a kényszerzubbonyban meg a gázmaszkban olyan egyszerű tárat cserélni vagy kitisztítani a beragadt fegyvert? Azt hiszed, hogy miután a modern hadviselés minden csodája a szemed láttára mond csődöt, és miután három hónapja élsz a Nagy Pánikban, és közben mindazt, amit valódinak hittél, elevenen felfalja egy ellenség, aminek a létezése szinte nonszensz, szóval azt hiszed, hogy akkor tud az ember józan fejjel gondolkodni, és közben nem remeg az ujja a ravaszon, bazeg?
[És megbök a jobb mutatóujjával.]

Hát jól hiszed! Mert mi akkor is elvégeztük a feladatunkat, úgyhogy Zack nagy árat fizetett minden szaros centiért! Talán ha több emberünk és több muníciónk lett volna, talán ha rendesen odafigyelhettünk volna a dolgunkra…
[Az ujját már elvette, most ökölbe szorítja a kezét.]

A Land Warrior, az a nagyon drága, nagyon modern, nagyon szétmagasztalt, nagyon netközpontú Land Warrior ott rohadjon meg, ahol van. Bőven elég volt, amit a saját szemünkkel láttunk, de a sisakképernyőn a horda teljes méretét is megcsodálhattuk. Előttünk ezrek tolongtak, de mögöttük milliók jöttek! Mert ne feledjük, hogy a New York-i járvány áldozataival kellett leszámolnunk! Amit magunktól is láthattunk, az csak az élőhalott kígyó feje volt, de a farka a Times Square-en tekergőzött, bassza meg! Ezt kár is volt látnunk, én biztos nem akartam tudni, hogy így állunk. Az a kis belső hang meg egyre erősödött: „úristen, úristen!” Aztán már nem is fejemben szólt, hanem a rádió üvöltötte. Valahányszor egy beszari faszkalap elnyávogta magát, a Land Warrior mindenfelé szétkürtölte. „Túl sokan vannak!” „Húzzunk innen a picsába!” Egy másik szakaszból valaki benyögte, hogy: „Fejbe lőttem, de nem halt meg! Ezek a fejlövéstől se halnak meg!” Nyilván nem találta el az agyát, mert ez is előfordul, amikor a golyó belülről végigszántja a koponyát… ha a marhája esetleg lenyugodott volna és használja a saját agyát, akkor talán rájön, hogy ő hibázott. A pánik jobban fertőz, mint a zombijárvány, és a csodás Land Warriornak köszönhetően ez a vírus akadály nélkül terjedt a levegőben. „Mi van?” „Tényleg nem halnak meg?” „Ki mondta?” „Tényleg fejbe lőtted?” „Aztakurva! Halhatatlanok!” Úgyhogy mindannyian hallottuk, ahogy az információs szupersztrádán többen is lefossák a bokájukat.
„Mindenkinek kuss van!” – kiáltotta valaki. „Védvonalat tartani! Netről leszakadni!” – szólt egy idősebb hang, de aztán elnyomta az üvöltés, miközben a sisakképernyőnkön kitört fogú, erősen vérző száj jelent meg. A kép az egyik bajtársunktól érkezett, aki a védvonal mögött egy ház udvarára tévedt. A lakók biztosan bezártak néhány feltámadt családtagot, akik most kiszabadultak. Lehet, hogy a robbanások megrongálták az ajtót, mert a rémek hirtelen kirontottak a házból, egyenesen rá a nyomorultra. A puskáján lévő kamera mutatta az egészet, pont úgy esett a földre. Öten voltak: egy férfi, egy nő meg három gyerek. A földhöz szegezték; a fickó a mellkasára ugrott, a kölykök a karját fogták, próbálták átharapni a védőruhát. A nő letépte róla a gázmaszkot, és ekkor láttuk a rémülettől eltorzult képét. Soha nem felejtem el, hogy üvöltött, amikor a nő leharapta az állát meg az alsó ajkát. „Mögöttünk vannak!” – kiabálta valaki. „Jönnek kifelé a házakból! Felbomlik a védvonal! Mindenhol ott vannak!” Aztán elsötétült a képernyő, mert központilag lekapcsolták, és megint megszólalt az az idősebb hang: „netről leszakadni!” Hallottuk rajta, hogy ő is nehezen uralkodik magán, és aztán le is halt a rendszer.
Biztosan eltelt egy kis idő, miután kifújt a kommunikáció, én mégis úgy éreztem, hogy az F-35-ösök is pont akkor jelentek meg az égen. Nem láttam, hogy kioldották a bombákat, mert éppen a lövészárok mélyén lapulva átkoztam az egész hadsereget, a Jóistent és a két saját kezemet, amiért nem ástam mélyebbre. Megremegett a föld, elsötétült az ég. Törmelék hullott mindenfelé, föld, hamu és égő vackok garmadája röpködött a levegőben. Aztán egy nagy súly vágódott a lapockáim közé. Nehéz volt és puha. Hátrafordultam, és ekkor láttam, hogy egy szétégett, füstölgő, végtag nélküli test az, de még így is meg akart harapni! Elrúgtam magamtól és kimásztam az árokból, miután az utolsó siklóbomba is becsapódott.
A horda előbbi helyén fekete füstfelhő terjengett, éjféli sötétségbe burkolta az autóutat, a házakat, mindent. Halványan emlékszem, hogy a többiek is előmerészkedtek a lövészárkokból, kinyílt a tankok és Bradley-k ajtaja, és csak néztünk bele a nagy feketeségbe. Volt ebben valami csend és nyugalom – úgy éreztem, órákig tart.
És aztán kiléptek a füstfelhőből, mint valami kisgyerek rémálmában! Némelyik csak füstölgött, de olyat is láttam, aki még égett… volt, amelyik két lábon, mások a zsigereiken csúszva… húszból egy ha bírt mozogni… de akkor is maradtak… atyaisten… talán néhány ezren… És mögöttük ott nyomultak a megmaradt milliók, akiket teljesen elkerült a légicsapás!
Ekkor bomlott fel a védelmi vonal. Nem tudom egyben felidézni, hogy is történt. Emlékképek villannak be: emberek szaladnak, hörgés, morgás, tudósítók. Egy nagy bajszú riporter előkapta a mellényéből a Berettáját, de három lángoló rém azonnal leteperte. Egy másik ürge feltépte valami közvetítőkocsi ajtaját, beszállt, kihajított egy csinos szőke riporternőt, aztán megpróbált elhajtani, de egy tank mindkettejüket szétlapította. Két tévés helikopter összeütközött, úgyhogy mi is kaptunk a repeszekből. Az egyik Comanche-pilóta… mit mondjak, kurva bátor volt… úgy megdöntötte a gépét, hogy a rotorral le tudja kaszálni a támadó rémeket. A forgószárnyak szépen aprították is a tömeget, amíg bele nem ütköztek egy autóba, és a heli azzal a lendülettel bevágódott a szomszédos szupermarketbe. Lövöldöztek… de mint az őrültek… Kaptam egy golyót a szegycsontomba, vagyis a páncélom középső lemezébe. Mintha falnak mentem volna, pedig egy helyben álltam. Rögtön seggre is ültem, alig kaptam levegőt, és közben valamelyik barom odaívelt nekem egy fénygránátot.
Fehérben úszott a világ, csengett a fülem. Nem bírtam mozdulni… több kéz is megragadott, fogdosták a karomat. Ütöttem- rúgtam mindenfelé, és közben csendben bepisáltam. Üvöltöttem, mégse hallottam a saját hangomat. Szabadulni próbáltam, rúgkapáltam, káromkodtam, jajveszékeltem… aztán kaptam egyet a pofámba. Nem ütöttek ki, de rögtön megnyugodtam. A társaim vittek. Zack nem pofozkodik. Bevonszoltak az egyik Bradley-be. Éppen azelőtt tért vissza a látásom, hogy becsapták a hátsó ajtót.