64
Regressziós hipnózis
-
msstz #24 ha van, akkor* -
msstz #23 szerintem nincs reinkarnáció, mivel szvsz nincs mi elhagyja a testet. test és elme van, lélek nincs, ha akkor az elme alárendeltje. az elme pedig a test feature-je. ezért nem hiszem, hogy létezne olyasmi, hogy valaki több száz évvel ezelőttről kezd el beszélni, ha mégis, akkor az nem bizonyíték a reinkarnáció mellett.
mondjuk ez felveti a halál kérdését is - mi történik akkor. elég materialista vagyok: mikor álmodunk, bizonyos agyterületek deaktiválódnak. halálunkor az agy megszűnik működni. a kettő roppant hasonló és jön a közhely: a halál egy hosszú alvás - és tényleg. -
mod #22 Nagyon mást. -
#21
nah ez nagy valószínüséggel egy emlék valamelyik előző életedből.
vagyis remélem:D jöhetne pár ilyen sztori... -
HUmanEmber41st #20 Pompei? -
#19
nem egyszer esett már meg velem is... egy álmom van ami belevésődött az agyamba pedig 8 évesen álmodtam, amikor is egy vulkán tövében laktam és felmenekültem a padlásra a láva elől de annak a szintje csak egyre nőtt és nőtt és nem tudtam sehova se kijutni, majd felébredtem... na remélem ez nem lesz deja vu -
#18
Az álom egy üzenet a tudatalattidtól.
Ha jobban odafigyelsz rá akkor kiegyensúlyozottabb lesz az életed. -
#17
ilyen már velem is előferdült.
déja vu: hiba a mátrixban:D -
#16
lefekszek aludni? :D velem olyan dolgok történnek hogy álmodok valami és aztán azt látom valóságba és olyan dejavu érzésem van aztán jövök csak rá hogy ezt már álmodtam :D -
#15
Működhet egyedül is, de ahhoz egy bizonyos spirituális fejlettségi szint kell. -
#14
asszem úgy működik mint valami "freudi beszélgetés"
kényelembe helyezed magad, szem becsuk és az ilyen spiritiszta segít elérni egy olyan lelkiállapotot, hogy látomásaid lesznek, felelevenedik minden szóval gondolatban + agyban lejátszódnak újra az események. FPS nézet:D
de gondolom ehhez olyan meditatív állapot kell aminek eléréséhez nem elég egy egyszerű átlagember,tehát egyedül nemis hiszem hogy működne a dolog -
#13
Nem lehet, mert ahogy írtam az aki ért hozzá előbb elbeszélget veled, hogy miért akarod és kideríti, hogy készen állsz-e igazán.
Amúgy nem jóslás itt te tapasztalod meg és nem az mondja aki csinálja neked. -
#12
pedig ez igaz, létezik. pontosabban karmikus találkozásnak nevezik -
#11
de ennyire hiszel benne?..olyan nem lehet ,h valaki kiröhögi amiket monanak neki.? -
#10
Vannak emberek, akikkel elõször találkozva úgy érzi az ember, mintha mindig is ismerte volna, azonnal kialakul egyfajta kapcsolat, kölcsönös szimpátia. Sokkal közelebb van hozzám, mint az, akit rég ismerek. Ismerhettem már valahonnan? Tudat alatt fölismerem a régi kapcsolatokat?
----------------------------
Nah én iylet még sosem tapasztaltam senkivel kapcsolatban, habár jelenleg van egy barátom akihez nagyon ragaszkodom de ő ellenkező nemű ígyhát betudatjuk ilyenféle vonzódásnak. -
#9
Ha úgy mész oda, hogy csak kíváncsiságból akarod megcsináltatni akkor egy igazi mester se visz vissza, hiszen óriási traumákat okozhat, ha nem állsz rá készen. -
#8
majd ha elárulta a címet remélem megosztod velünk:) -
#7
igen, felettéb érdekes téma! főleg mivel ez a valóság...úh..kiráz a hideg ha belegondolok hogy láthatod az előző életeidet FPS nézetben:D
tesómnak volt egy ilyen könyve, amiben így próbálták meggyógyítani a betegeket...na ott aztán volt minden (pl. az egyik páciens vadnyugati élve megnyúzott indián volt, stb) szóval elég naturalista módon írt le mindent. majd megkérdezem tőle a könyv címét
repül is a kedvencek közé:) -
#6
Sört leagkább nem kell magyarázni,és könyebb kikérni a pultnál. -
#5
nah látod én is pont ezért nyitottam..mert elolvatam ezt a temérdek szöveget amit betettem alulra és érdekes. -
#4
hát én csak felvetettem a szavazó topicban az ötletét:D
de annyira nem értek hozzá
én örülnék ha lenne 1-2 konkrét élménybeszámoló is:) -
#3
Észrevételek..esetleges tapasztalatok jöhetnek ide. -
#1
A regressziós hipnózis felkapott témának számít. Van, aki „pártolja”, van, aki „ellenzi” – de mindkét táborra jellemző, hogy tisztázatlan fogalmakat használnak: e két szóból csupán a hipnózis és a regresszió fogalma az, ami pontosabb meghatározásra szorul ahhoz, hogy értelmes kijelentéseket lehessen tenni róla.
Mi van erről a témáról a köztudatban? Röviden a következő: a hipnotizőr képes visszavinni az alanyt korábbi emlékeihez, és gyakran előfordul, hogy amint mennek vissza az időben, a mély hipnózisban lévő alany egyszer csak elkezd beszámolni arról, hogy ő valaki más: adott esetben több évszázaddal korábbi helyzetben van, más a neme, a nemzetisége, a társadalmi helyzete stb. Bámulatosan pontos leírást mond olyan helyekről és körülményekről, amelyeket „ébren” nem ismerhet. A „pártoló tábor” azt mondja: ez a jelenség kétségbevonhatatlan érv a reinkarnáció mellett. És hogy nagyon hasznos dolog ilyen „utazásokat” tenni, mert az ember az előző életeinek feltárásával jobban megismerheti saját magát, saját jelen helyzetét, tanulhat belőle, s ezáltal jobb, teljesebb életet élhet. Az „ellentábor” (többnyire fundamentalista keresztény elkötelezettséggel) viszont azt mondja, hogy mivel nem létezik lélekvánorlás, vagy maga az ezt állítólagosan alátámasztó jelenség sem létezik, vagy ha létezik, akkor annál rosszabb: gonosz szellemi erők (démonok) csapják be ilyenkor mind az alanyt, mind – alkalmasint – a hipnotizőrt. Első esetben azért nem szabad ilyen kísérletekben részt venni, mert csalás (és időrablás) az egész, ami csak összezavarja az ember lelkivilágát. A második magyarázat szerint a „regressziós hipnózis” kifejezetten veszélyes üzem: a sátán ezen az úton végső eltévelyedésbe vezetheti az embert, hogy megszerezze magának, és örök kárhozatba taszítsa.
És mik a tények? Vagy eggyel szerényebben: mi az én véleményem erről a témáról? – Úgy gondolom, a két megfogalmazás erősen korrelál egymással: a véleményem ugyanis olyan személyek tanításán alapul, akik meglehetős otthonossággal mozognak a hipnózis témájában: Bányai Éva hatalmas tárgyi tudással rendelkező kísérleti pszichológus, a Magyar Hipnózis Egyesület egyik alapítója és örökös tiszteletbeli elnöke (aki tudtommal nem hisz a reinkarnációban); Daubner Béla óriási, több évtizedes rutinnal rendelkező terapeuta, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület egyik alapítója és elnöke (akiről tudom, hogy hisz a reinkarnációban). Amit a témáról tudok, azt (az olvasmányaimat leszámítva) tőlük tudom – és ebben a kérdésben történetesen mindketten ugyanazt mondják, legalábbis lényegében.
Először is feltűnhet, hogy a címben a „regressziós hipnózis” kifejezést idézőjelben használom. Mégpedig azért, mert véleményem szerint ez a szókapcsolat inkább illik a bulvársajtó szóhasználatába, mint a tudományos beszédbe. Nem azért, mintha nem létezne hipnózis vagy nem létezne a hipnózisban regresszió. Hanem azért, mert maga a kifejezés egy redundáns, tautologikus pleonazmus :P – ráadásul még szóhalmozás is. Mint a jobboldali sajtóban időnként előforduló „homoszexuális buzi” kifejezés. A hipnózis ugyanis eo ipso regressziós jelenség. A regresszió szó visszalépést jelent. A hipnózis pedig olyan módosult tudatállapot, amelyben a hipnotizált „visszalép”, regrediál arra a fejlődési szintre, amelyben a főszerep nem a nyelvé és a tudatos, racionális gondolkodásé, hanem a képeké és szimbólumoké, amelyekre költőien szokás azt mondani, hogy „a tudattalan nyelve”.
Persze amikor éber tudati állapotban vagyunk, akkor sem maga a valóság az, ami a fejünkben van, hanem szimbólumok: olyan képek és fogalmak, amelyeket a saját előzetes tapasztalataink (személyiségünk, meglévő megismerési sémáink stb.) és a valóság alapján kialakítottunk. Kiskoromban soha nem értettem, hogy tudunk elképzeli egy elefántot: hogy férhet be az elefánt (ami nagy) a fejembe (ami kicsi). Hát így. A fejemben nem az elefánt van, hanem az elefánt szimbóluma. És ha piros elefántot képzelek el, aki körben táncol, akkor összekapcsolom a pirosságról, az elefántról, a táncról és a körről kialakított szimbólumaimat. Amikor azt mondom: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik” (vagy épp Abody Béla zseniális parafrázisát, miszerint „Érdek az, ami szépség nélkül tetszik”), akkor e definíció megalkotásával vagy megértésével absztrakt fogalmakat fűzök össze, amelyek ugyancsak a valóságnak (valamilyen leképezés útján keletkezett) szimbólumai.
Hipnózisban nagyobb eséllyel fogok körtáncot járó piros elefántokról beszélni, mint a szépség, az érdek és a tetszés elvont fogalmairól – pontosan azért, amit fentebb írtam: hipnózisban a törzsfejlődés viszonylag új képződményének, a tudatnak használatáról visszatérünk (regrediálunk) a sokkal ősibb entitás, a tudattalan használatára – már amennyire a „használat” szó helytálló, a tudattalant ugyanis sokkal inkább passzívan megtapasztalja az ember, sem mint aktívan használja.
Gyakori jelenség hipnózisban, hogy (spontán módon vagy a hipnotizőr irányítására) fellép az életkor-regresszió jelensége. Ilyenkor (fiktív példával élve) az ötven év körüli alany elmondja, hogy épp iskolában van, másodikos, ott ül az osztályban, kint süt a májusi nap (miközben a hipnózisra tél közepén kerül sor), a tanító néni rákiabál, és intőt kap stb. Kérdésre elmondja, hogy a tanító nénit Margit néninek hívják, kontyba tűzve viseli a haját, piros-kék csíkos kardigánt visel, a nyakában vékony aranyláncon egy négylevelű lóherét ábrázoló függő lóg, a bal szeme alatt pedig van egy érdekes alakú anyajegy. E bámulatosan részletes beszámolókról utóbb bebizonyosodhat, hogy megfelelnek a tényeknek, noha alanyunk ébren, ha bottal verik, se tudta volna felidézni egykori tanítónője külsejét. Ráadásul elképzelhető, hogy hipnózisban megszólal egy olyan nyelven, amelyet valaha tökéletesen beszélt, de azóta tökéletesen elfelejtett.
Az ilyen jelenségek adnak alapot arra, hogy a hipnózist megpróbálják alkalmazni az igazságszolgáltatásban: mekkora csodafegyver volna, ha az egymásnak gyakran (leginkább mindig) ellentmondó tanúk hipnózisban pontosan fel tudnák idézni az események részleteit! Apró nehézség azonban, hogy ezek a múltra vonatkozó beszámolók nem teljesen megbízhatóak. Fiktív példánkban (mondjuk egy régi fénykép alapján) kiderülhet, hogy a tanító néni leírása pontosan megfelelt a valóságnak, azonban amikor előkeveredik valahonnan az ellenőrző könyv, kiderül, hogy az a bizonyos intő nem májusi, hanem októberi, a tanító nénit pedig nem Margitnak, hanem Jolánnak hívták. Na most akkor mi van?
Az, hogy az emberi emlékezet nem dokumentációs központ a valóságról, a hipnotikus életkor-regresszió pedig nem mechanikus visszajátszása az eseményeknek. Amiről az ember hipnózisban beszámol, az – csakúgy, mint a nem hipnózisban való minden egyes megnyilvánulása! – nem a valóság, hanem a saját valósága. A külső valóságnak az a szűrleménye, amely a saját személyiségének, történetének, észlelésének és felejtésének szitáján fennmaradt – és nem mellesleg egymásra íródott egyéb (korábbi és későbbi) valóság-megtapasztalásaival. Ebből az aspektusból pedig (ha nem bírósági, hanem pszichoterápiás keretek között vagyunk) teljesen lényegtelen, hogy a tanító néninek mi volt a neve valójában. Ha az alany úgy számol be róla, hogy „Margit néni”, akkor az úgy van jól. Akkor az ő valóságában ez így igaz, így alkot történetet, így magyarázza a múltját és jelenét. Lehet, hogy valaki mást hívtak Margitnak, aki gontos volt az életében. Lehet, hogy egy meghatározó olvasmányélményében csupán olvasott egy Margitról, akinek a személyisége és története valamiért alkalmas volt arra, hogy szimbolikusan kifejezze egy ominózus iskolai élményét. Mi több, még az is előfordulhat, hogy utazott pár hete a villamoson, és hallotta, amint valamelyik utas „Szia, Margit!”-ot mond valaki másnak, amikor a villamos nagyot fékezett, és az ő ekkor megélt ijedelme a tudattalanjában összekapcsolódott azzal a félelemmel, amit akkor érzett, amikor a hadani tanító néni (akiről tök mindegy, hogy Jolán néni volt) intőt adott neki...
Tehát még egyszer: a hipnotizált személy által megélt és elmondott valóság tényleg valóság: az ő valósága. A terapeuta szakmai szempontból helyesen jár el, ha ezt a valóságot feltétel nélkül elfogadja, vagyis kísérőként együtt van páciensével az adott képben, élményben, mert ezzel magát a pácienst fogadja el. Szakmai szempontból azonban helytelenül jár el, ha ezt a valóságot tényként fogadja el. Egyrészt azért, amit az előbb írtam: az emlékképek nem az események objektív dokumentációi. Másrészt azért, mert a terapeuta dolga nem az, hogy kinyomozza a múltat, hanem hogy segítsen élhetőbbé tenni a jelent (és ezáltal a jövőt).
Mindez nemcsak akor igaz, amikor a páciens azt mondja: „az osztályban ülök, másodikos vagyok, és süt be a májusi nap, Margit néni rám kiabál, és intőt kapok”, hanem akkor is, amikor mondjuk így szól: „Egy felhőkre épült kristálypalota arany tróntermében vagyok, gyémánt szárnyaim vannak; gyönyörű zenét hallok, de tudom, hogy a palota alatt a pincében egy szörnyű sárkány rejtőzik, a trónterem falairól pedig vér csöpög.” Ez pontosan ugyanolyan valóság, mint Margit néni meg az intő: a páciens saját valósága. A terapeutának is pontosan ugyanaz a dolga: biztos támaszként jelen lenni, kísérni a pácienst a képben, és ezzel feltétel nélkül elfogadni őt. Továbbra is szimbólumokról van szó: szimbólum Margit néni is, az intő is, a májusi napsütés is, és szimbólum a sárkány is meg a kristálypalota a vérző falaival. És értelmetlen a kérdés, hogy „minek a szimbólumai” ezek. Nem minek, hanem kinek: a páciensnek a szimbólumai. Bennük van az egész élete, a teljes személyisége, méhen belüli lététől kezdve a jelen pillanatig, minden eseményével.
És mi van akkor, ha a (férfi) páciens azt mondja: „Egy nagy kőkastélyban vagyok cselédlány; kinézek az ablakon, és azt látom, hogy lovagi tornát vívnak a vitézek”? Vagy épp ezt: „Rómában vagyok, és mindjárt az oroszlánok elé vetnek az aránában”? Mi lenne? Semmi: a szobalányság, a kőkastély, Róma és az oroszlánok a lovagi torna ugyanúgy szimbólumok, mint Margit néni meg a sárkány. A valóságot fejezik ki: a páciens valóságát, nem pedig a megtörtént eseményeket. A terapeuta dolga továbbra is ugyanaz: jelen lenni, elfogadni, kísérni. Hogy honnan jön be a képbe a történelmi múltat idéző háttér? Ki lehetne deríteni, nyilván, de a gyógyulás szempontjából nincs jelentősége. Az ember belső világában teljesen mindegy, hogy (létező) tanító nénikkel, (hajdan létezett) oroszlánokkal vagy (soha nem létezett) hétfejű sárkányokkal kell megvívnia. A lényeg, hogy magát a megvívást hogyan éli meg: sikerként vagy kudarcként, győztesként vagy legyőzöttként stb. És ha a képben történetesen múltbeli kudarcról számol be, át lehet alakítani úgy a szubjektív múltat (szimbolikus eszközökkel), hogy az elveszítse a jelenre negatívan ható erejét, és vagy semelegesítődjön az emlék (függetlenül attól, hogy egyáltalán megtörtént-e ténylegesen), vagy akár pozitívvá váljék.
Mindez végtelenül izgalmas, nagyon kalandos, nagyon tanulságos eseménysorozat lehet, nemcsak a páciens, hanem a terapeuta számára is. A hipnózisban megélt korregressziók a lélek és a valóság, a tér és idő számos ágába-bogába burjánozhatnak el. Az egész folyamatnak azonban egyetlen dologhoz bizonyosan semmi köze sincs: a lélekvándorláshoz. A hipnózis nem alkalmas eszköz az előző életekhez való hozzáférésre. Egész egyszerűen nem úgy működik, nem arra való. Lehet persze reinkarnációval is magyarázni a regressziós jelenségeket, ha valakinek épp olyan a világ- és tudományképe, de az ilyen magyarázat jellegét tekintve nem különbözik attól, amikor az epilepsziás beteg tónusos-klónusos rohamát azzal magyarázzák, hogy az ördög rángatja belülről, vagy a villámlást azzal, hogy Isten haragszik.
Azzal persze, hogy ismerjük az epileptikus roham, a villámlás vagy a hipnózisban jelentkező múltbeli képek mitológiátlanított magyarázatát, semmit nem mondtunk arról, hogy van-e ördög, van-e Isten vagy van-e lélekvándorlás.