Jonny Santos új bandája végre megérkezett, hogy meglovagolja az aktuális metalcore hullámot. Emlékeztek még a srác előző bandájára, a samplerekkel bőven megvadított numetált játszó Spineshankra, ahonnan Jonny állítólag azért lépett ki, mert nem akar kemény metálzenét játszani? Na, hiszi a piszi... Az ex-Machine Head gitáros, Logan Mader producelte debutáló lemeznek egy tétele keményebb, mint az egész SS-munkásság együtt.

A korong betétele után (már akinél, ugye) a már-már elmaradhatatlan és ezúttal kissé unalmasra sikerült intro után (amit szerintem bőven megvághattak volna…) beindul a lemez a nyitó Funeral-al, ami egyből földbe döngöl. Már az első másodpercek mutatják, hogy a lemez hangzásilag hibátlan! Nagyon jól össze lett rakva, dícséretes.

Jonny jobban énekel, mint eddig bármikor tette és ezentúl sokkal dühösebb az egész anyag, aminek köszönhetően egy igen erőteljes anyagot kapunk. A szövegei rengeteg témát érintenek, a politikától kezdve (Lies In The House Of Shame) a magánéletig . A dolgokhoz való pozitív hozzáállást sugallják, habár ezt a jóságot igen kemény köntösben prezentálják nekünk.

Viszont ne csak dícsérjünk, ez nem egy promóciós oldal. A lemez egyik hibája, hogy nagyon meg akar felelni a metálkór általános elvárásainak, nem igazán mernek újítani, pedig az anyagon hallatszik, hogy van sütnivalójuk. Ezt többek közt a címadó számban hallhatjuk, amihez klip is készült (videó eleji kissrác for president!), vagy akár a csöppet dallamosabb Better Pill-ben. De mondjuk ha egy szám erejéig Jonny befogná, akkor simán azt hihetnénk, hogy valami Killswitch Engage anyagot hallunk. Az utolsó szám alaptémája (Live Again) viszont egy baromi nagy S.o.a.d. nyúlás, azért nem lett volna nehéz egy kicsit módosítani rajta, nemde?

A los angelesi csapat tényleg tehetséges, habár szerény véleményem szerint a lemez első fele valamivel pergősebb, energikusabb, mint a - valljuk be - unalmas és néhol túl egyhangú második, mintha kissé kifulladnának a srácok. A másik, hogy a szólókkal és az instrumentális részekkel kicsit csínján kellett volna bánni, mert van olyan, hogy 6 percig hallgatod a számot és csak a végén jössz rá hogy „ejnye, még mindig csak itt tartunk?” Illetve még kissé visszafogtam volna a mű-koncert részeket, amiben a mű-közönség mű-ordításait hallhatjuk a mű-anyag művön.

Viszont a lemez így is üt, érdemes végighallgatni. Metálkór, metálkór és egy csipetnyi metálkór megspékelve Jonny Santos hangjával amit már a Grammyra is jelölt (ám azóta megboldogult sorsú) Spineshankban is megszerettünk. A Silent Civilian nevével ellentétben nem kussol, hanem keményen a fülünkbe ordítva tudatja velünk, hogy itt van és egy darabig itt is marad. Ha egy kicsit több eredetiséget visznek a zenébe, ahogy azt a Spineshank esetén tették, akkor sikerülni is fog nekik.