Elmagányosodás

Mindenki csak elzárkózik és falakat épít maga köré, így nem jut elõrébb a világ.
Nyitni kell és vállalni az esetleges csalódást, illetve maradni a csigaházban, de akkor hagyjuk a sírást. A panaszkodás nem old meg semmit.
Az jó, ha az okokkal tisztában vagyunk, de ezen rágódni és nyafogni kár... továbblépni.
:)

érdekes, én úgy gyerekkoromban abszolút elsiklottam minden körülöttem lévõ családi veszekedés felett, afelett is a féltesóm mennyire rossz volt és bûnõzõ életmódot élt nem törõdtem vele, akkoriban mindenki szeretett foglalkoztak velem és boldog voltam úgymond, nem érdekelt az sem, hogy a szüleim ölték egymást kb, több családtag élt, akik mára meghaltak és meghatározott szeretet volt feléjük, és ahogy meghalt mindegyikõjük azon nyomban egyre üresebb lettem. Szüleim közt nem akartam sose választani köztük (ebbõl késõbb volt is lelki terror felém és befolyásolás, ide-oda ráncigáltak kinél éljek, na ezt a részt pl nehezebben tûrtem) Fater meghalt kisebb trauma volt, talán 2 napig, sírás nuku a temetésen is fapofa semmi. Nagymamám egy szintén közelálló személy volt, õ 2 éve halt meg durván az õ elveszte jobban megviselt, feküdtem csak 2 napig és agyaltam, pedig lehetett rá készülni, de ilyen helyzetekre nehéz felkészülni... a kamaszkor abból állt nálam, hogy tanultam és gépeztem, lényegében otthon ültem az unalmas csepeli panel telepen és a muter még sehova se engedett el, 1-etlen gyerekkori haverom volt akkoriban, akiben ráadásul 10 év barátság után csalódtam (õ Kispesten lakott és 2 hetente találkoztam vele), aztán a középsuliig haverom se volt semmi se, általános suliban mindig azzal szekáltak h jó gyerek vagyok, ezzel támadtak nem beszéltem csúnyán, nem ittam, nem cigiztem és nem csapódtam senkihez. Ennek ellenére jól álltam a sarat pedig még megvédeni sem tudtam magam, annyira kuka voltam, viszont az idegrendszerem kompenzált (bár mai napig van bennem harag az Á. I osztálytársaim felé), ezeken túlléptem. Alapvetõen ugyanolyan tán még rosszabb volt a helyzet kapcsolatok és ismerkedés terén, mint nálad bár ezt nem tudhatom veled mi volt akkoriban. Szóval úgy 18 éves koromig úgymond vasfegyelem volt otthon az is gáz volt, ha egyedül elmentem bárhová így maradt a sok bezártság. Akkoriban kezdtem el agyalni és filozofálni minden hülyeségen, elkezdtem jó ideje nosztalgiázni, hogy mi lett a családból, a szeretteim mennyire hiányoznak és h mennyire leszarnak, aránylag micsoda jó gyerekkor volt, és most milyen szar a helyzet és az érdeklõdésem mennyire csökkent az emberek felé és, hogy mennyire máshogy viszonyulnak hozzám, mint akkoriban. Én ugyebár mindenkihez mindig kedves és közvetlen voltam, sosem adtam arra okot, hogy megutáljanak emberek, nem álltam be sosem birkák közé régebben az a csendes típus voltam, aki semmibe nem szólt bele. 18 év után valamivel kijjebb nyíltam mondhatni beszédesebb szókimondóbb lettem, több programot csináltam, középsuliba volt legalább 2 haverom (akik mai napig is és aztán egyre több ismerettség lett) [csepelen be voltam szorulva ugyebár az egy sziget és nem volt szükségem bejárni a városba, de a középsulival igen és így új területek, lehetõségek nyíltak meg nekem) elfogadtam, hogy az élet nem lehet tökéletes (ugyanis lurkó koromban maximalista voltam, a suliban minden dogámat 100%-sra szerettem volna teljesíteni buzgó értelmiségi voltam, és totálisan a mûveltségre gyúrtam, és azt gondoltam minden sikerülhet tökéletesen ez már megváltozott valahogy most minden efféle dolgot elhanyagolok és nagyjából leszarok mindent, utolsó pillanatra csinálom meg a dolgaim:D) A jó memóriámra mindig hivatkozok ez talán még mindig megvan, nagyon sok kép beugrik még a 2-3 éves koromról, sajnos érzem az is kopik. kamaszkorom további, sõt úgymond még mai napig is vannak depresszív, passzív idõszakaim, sokat vagyok egyedül, még mindig sokat gépezek, találkozom emberekkel, ha úgy akarom, nem vagyok bulizós alkat abszolút (kb ugyanúgy, mint te) szeretem a kötött, beszélgetõs programokat, a sportot (hisz kondizom is és, ha van kivel elmenni akkor bárkivel szívesen ûzök bármit, pl Margitszigeti futás) ha éppen van kivel, mert úgymond a mai világban mindenki elfoglalt, mindenki klikkekbe verõdik, dolgozik, suli, nincs kedvük találkozni, másoknál ott a FB, ami nem annyira közvetlen és nekem nincs is:S:S szóval ez más világ nem olyan, mint amilyen a szüleink korában volt valahogy nem annyira egységes, mint akkoriban.

Röviden így ennyi, sok mindent írhatnék, ami befolyásoló tényezõ lehet, nekem ezek a meglátásaim, változásaim voltak. Persze volt több is, de most fáradt vagyok mindent leírni a fogalmazási hibákért bocs

Nem mondom egyáltalán azt hogy mindenkinél az elutasító-hideg anya-gyermek kapcsolat okoz visszahúzódó személyiséget,nekem voltak ilyen tapasztalataim ezért én erre vezetem vissza.(bár manapság a pszichológia talán túl nagy szerepet szán ennek a vonatkozásnak)
Nincs arra recept miért olyan egy személyiség amilyen,a tapasztalat/nevelés mellett biztos genetikai okai is vannak többek közt.Mindenki érzi milyen volt szüleivel a kapcsolata,nekem 4 éves korom óta vannak errõl felemás emlékeim.Mindemellett sok gyerek az enyémnél 1000X rosszabb körülmények közt nõ fel,mégis normális úgyhogy ez idegrendszer kérdése is.Mindenkiben másképpen hagynak nyomot a rossz és jó tapasztalatok.Én a rosszakon valószínûleg nehezebben teszem túl magam mint a többség.

nevelt is***, ugyanakkor én is mindig azt gondoltam h szerettem, de azért tartottam is tõle mindig is, és csak az õ utasításait követtem, sõt gyakorlatilag mai napig is

ha tényleg pszichikai alapon mûködik ezen marha nehéz választani és ez az, amiben engem senki nem értett meg sose...nem olyan egyszerû változni, ha az ember alapjáraton olyan, amilyen. Berögzõdések nagyon nehezen törlõdnek, és ez, amiket leírtál ismét hátborzongató abból a szempontból, hogy ezekszerint nekem az anyámmal nagyon hideg volt a kapcsolatom mindig is, holott mindig azt hangoztatta mennyire szeret, megadott mindent, nevet is, csak éppen lelki tanácsokat sosem adott...Fateromtól elköltöztünk nagyon korán, meg halt szegény keveset láttam, tehát nekem még az apai képem is kevéske. Érdekes dolog ez, sajnos a családi háttér, a körülményeken alapuló környezeti tényezõk rendkívül sokat befolyásolnak egy egy ember késõbbi kialakuló jellemében...

A magány ellen társaságot kell keresni,csak ha kiesett az ember minden korábbi társaságából-ahogy én pl. akkor 30 körül már nem könnyû újat találni.Legtöbben munkahelyi kollegákkal szoktak összeverõdni és úgy eljárni bulizni.Nálam ez nem mûködne mert más korosztályba tartozok mint a többség,aki meg korombeli azoknak eleve kialakult köreik vannak,nem szeretném senkire rátukmálni magam és egyébként sem hiszem hogy az õ bulijuk nekem is buli lenne.Alapból sosem voltam igazán mulatós típus,még részegen is általában visszafogott és szemlélõdõ vagyok.A tánc sosem töltött el örömmel inkább kötelezõ formaságnak éreztem ami csupán az ismerkedés egyik-szinte kötelezõ és megkerülhetetlen-kelléke.Múltkor megtaláltam a 6 éves kori védõnõi jellemzésemet,hát már abban is olyat írtak hogy visszahúzódó,nehezen barátkozó de az iskolát már várja és vannak új barátai.Én a gyakori magányosságomat sajátos pszichikai alkatomnak tudom be amin úgysem tudnék változtatni.Introvertált kudarckerülõ személyiség vagyok,a jelek szerint gyerekkorom óta.Õszintén szólva azt hiszem a hideg anya-gyermek kapcsolat adta meg gyerekkorban a kezdõ lökést egy-talán amúgy sem kellõen erõs idegrendszer számára.

Csövesként is lehet élni csak nem biztos hogy érdemes.
Nem agonizálni akarok én itt, hanem rájönni a megoldásra, mert nem hiszem hogy így kéne bárkinek leélnie az életét. Egyfajta helykeresés zajlik.

Akkor kurvázzál. Mittomén. Nem igaz, hogy egyesek mit sírnak a magány miatt. Én sem játok nagy társaságba, egy haveri köröm van, de velük sem vagyok gyakran. Röpi cimborák, de én meg 1 éve sérült vagyok...

Nem erõszak a disznótor. Ha nem akarsz nõzni és nem megy, akkor ne tedd. Én is sokszor estem pofára én nem vagyok egy Don Juan. Így is lehet élni...

én is szeretnék csatlakozni a klubhoz :)

Hetesi nézõpontját én is ismerem és sok dologban valószínûleg igaza lesz, de biztosra semmit nem lehet tudni, majd kiderül.

nekem van barátnõm, ennyivel elõbbre vagyok, de évek óta van bennem valami üresség, ami az utóbbi hónapokban egyre erõsebb. megfejteni nem tudom, hogy mi az, inkább megpróbálok vele együtt élni.

szeretnénk külföldre költözni, eddig ez nagyon éltetett, csak a szülõk folyamatosan fúrják a tervet és ez igen rosszul esik, nem tudok felszabadultan a költözésre koncentrálni, úgy érzem két ló között a földre fogok esni.

barátos dolgokon én is átestem, pedig nekünk egy komolyabb társaságunk volt, de aztán kezdtek durvulni a bulik és én úgy döntöttem, hogy kilépek, még akkor is ha egy kicsit talán ma is bánom, de azért tudom, hogy hosszabb távon jól döntöttem.

Persze hogy lehet de lányoknál szerintem ritkább hogy eddig várnak.Igaz jobban belegondolva a fiúismerõseim közt sincs sok olyan aki 30 felett még ne lenne családos.

és az nem lehet, hogy csak egyszerûen nem jött be neki egy fiú sem eddig, vagy csak egészen egyszerûen nem akar megházasodni?

Ismerek olyan lányt is aki annyi idõs mint én és még jól is néz ki,mégsem házasodott meg.Van állása is de nem maradt meg eddig egy férfi oldalán sem.Ebben több minden közrejátszhat pl. szülõ elvesztése gyerekkorban stb.Szóval néha lányok is vannak ilyen helyzetben.

embertõl függ, nem attól, hogy fiú-e vagy lány az illetõ

Nem tudom lányokat mennyire érint ez a probléma. Az aktívabb, udvarlóbb fél hagyományos esetben a férfi kéne hogy legyen. Elõbb-utóbb a nõk úgyis beadják a derekukat valami jött-ment embernek, mert nem találnak magukhoz valót, onnantól meg már elég elszúrttá válik az életük (vagy épp rátalálnak a nagy Õre véletlenül).

kéne ide pár lány, hogy õk mit gondolnak errõl.

Jó, hogy rátaláltam erre a topikra, mert magam is hasonló gondokkal küzdök.

Leírni kb fölösleges is, mert a "tünetek" kb ugyanazok mint nálatok. Kipróbáltam sok mindent.
Erõt vettem magamon és eljártam olyan közösségekbe ahová semmi kedvem nem volt -hát késõbb se lett :)Pedig nem az a fajta ihb-s társaság volt, de mivel mindenki hasonlóan mélabús volt, folyamatosan cserélõdtek az emberek, ráadásul a korkülönbségek is nagyok voltak- otthagytam az egészet.

Kipróbáltam -magamat megerõszakolva- hogy olyan lánnyal járjak aki nem is tetszett különösebben, mentségemre legyen mondva próbáltam megszeretni - de nem ment. A hozzám való lányok egyszerûen hidegen hagynak, átverni õket meg nem akarom, utálom a kétszínûséget.

Pénzt gyûjtögetni szerintem öregkorra fölösleges. Mit érne vele az ember? Ugyanolyan szarul érezné magát mint most szegényen. Nem a pénzen múlik. Amúgy is nagyon úgy tûnik hogy a világ, ahogy ma ismerjük, nem sokáig marad így (Hetesi Zsoltot ajánlom mindenkinek, õ nem köntörfalazik és látja mi lesz ennek a vége).

Szóval utolsó ötletem egy pszichológus lenne, hátha rájövök mi a franc bajom van.
Felidézni nem is tudnék olyan pontot az életembe amit máshogy csináltam volna (persze, rossz szakmaválasztás - de ötletem most se lenne), így az egész olyan sorsszerûnek tûnik.

Jó lenne egy-két ember akinek már sikerült ebbõl az ördögi körbõl kikerülni, hogy legalább lássam van kiút, mi az és mi az ára...

én ezt a cikket újra végigolvastam. A legátfogóbb, a legjobban megfogalmazott, leginkább igazságokat rejtõ olvasmány komolyan elgondolkodtam és mérlegeltem mindent, ebbõl, amiket leírtál...

totálisan egyetértek jó néhány dologban, amiket leírtál, sõt igazából ez a szomorú igazság, tán nem véletlen evezünk egy csónakban. Amúgy rád emlékszem, te sokat lógtál az önbizalomhiányos topikban és tudom h nem te szenvedtél abban, de sokat írtál oda:)

Magam is magányos vagyok de nem nagyon zavar.Immár pár éve barátnõm sincs,ez kicsit zavar de leginkább csak azért mert dugni jó lenne néha,meg egy gyerek,egy örökös sem ártana.Ezzel együtt válogatós vagyok,ha nem olyan a lány hogy külsõre tetszene akkor a továbbiakban már nem érdekel.Ha tudunk is kommunikálni nem nõként veszem számba csak egy emberként.Sajnos jó ideje úgy van hogy ha nekem tetszik egy lány az nem viszonos,és fordítva.30 múltam,már a nõsülést kéne tervezni de nem is érzek rá késztetést,nem értem miért esküdöznek az emberek,miért nem élnek csak simán együtt?A házasság "szentsége" stb nekem semmit nem jelent.A házasság nem ment meg a rossz gondolatoktól és tettektõl,nem pótolja a szerelmet,szeretet ha az elhalványul-akkor meg mire való? Olyan mint valami szerzõdés és ez nekem nem tetszik.
Egyébként tényleg úgy van nálam ahogy a címben olvasható:szétszéledt a régi közösség,távol laknak a barátok,igen ritkák az összejövetelek és immár idegenként élek kisvárosomban.A munkahelyi kollegákkal már sosem alakul ki olyan mélyebb barátság ami iskolás korban kialakulhatott.Marják-marjuk egymást "bent" a munkahelyen,sokan tartanak elbocsátásoktól,fontoskodóak és okoskodóak mind,meg kevés a korombeli és több az idõsebb.Annyi pozitívuma van e remete létnek hogy több pénzt tudok félretenni idõsebb koromra.Talán sikerül valamennyire bebiztosítani az amúgy elég sötétnek tûnõ jövõt.

"Majd lesz munkám, ha keresek" - másfél éve még én is így gondoltam, haha
Amúgy tényleg nehéz egy kapcsolatban benne lenni úgy, hogy az egyik fél nem keres (még ha nem is tartotok ott, hogy közös rezsifizetés vagy utazás, az még húzósabb)... egy kicsit jobb érzésû nõszemély nem hagyja és nem is szereti, hogy mindent a párja fizessen, és elég kínos tud lenni, ha képtelen bárhogy is kompenzálni, amit a másik rákölt. Szval ezt a "nem ismerkedek, amíg nincs pénzem" típusú hozzáállást is meg lehet valahol érteni.

kezdjük az elején. egy találkozó , egy séta. amúgy ja, nem véletlen, hogy fogyunk. most még röhögök , hogy nincs munkám, majd lesz ha keresek (optimizmus ftw) viszont mi lesz ha már 40-50 leszek és folyamatosan azon idegeskedek , hogy nincs nõ, nincs munka?

De a kettõ együtt nem megy. Kell a pénz, pláne egy bizonyos kor felett. (Ez elsõre paradoxon, de nem az.) Huszonéves korban már felmerül az igény az összeköltözésre, közös utazásra. Ezek nem luxus dolgok, de fizetés nélkül nem fog menni.

Aztán szeretnék még szakmát szerezni (én ebben látom a jövõmet, nem a diplomában, de ez nem jelenti azt, hogy késõbb sem fogok szerezni). És bizony a szakmák nem ocslóak.

egy buszjegyárát csak össze lehet szedni. most komolyan ha hónapokig nem talál munkát akkor addig nem is ismerkedik az ember? mi van ha több ideig ?
párt legalább olyan nehéz találni mint munkát.

Ettõl miért lenne sötét? Amikor munkanélküli voltam, én sem csajoztam. Mert sokba kerül és inkább magamra költöttem azt a keveset.

jah ami még érdekes lehet. próbálkoztam netes társkeresõvel. találtam is egy lányt. vonzó , neten beszélgetés közben sok baja nem derült ki viszont
kitalálta , hogy nem akar pasit mert nincs munkája 10forintja sincs.
azóta nem hallottam róla. esküszöm az emberek ilyen sötétek? ha rosszul megy akkor már párt se keresünk? pedig ha megfelelõ társra találsz sokat segíthet a dolog. (nem a pénz miatt)

nem vagy egyedül. a gondot nálam még az is tetézi, hogy a haverok is lemorzsolódtak. igaz én már 27 vagyok és 3/10es pasi. =)

Hmm. Nos részemrõl az elmagányosodás fõként nõkre vonatkozik, ill csajozásra. Leírnám ha nem gond. 21 éves férfi vagyok , igazából talán az átlagnál picivel jobb kinézettel, de sajna e miatt már levegõnek néznek. M1. A lényeg hogy most nincs barátnõm, és eléggé úgy fest hogy nem is lesz ha a helyzet marad: A pécsi Mûvkarra járok, kevesen vagyunk, a legtöbb csaj aki nekem bejön vagy foglalt, vagy levegõnek néz (egyébként sok más helyen is ez a helyzet:D). Más karok rendezvényeire kevé szabadidõ, kedv és pénz hiányában nem járok, vonaton kevésszer utazok egy hónapban, valamint az állandó arcok is v miníg mással, vagy nem is látom õket, esetleg lekopnak mire hazaérek (Szolnok, 7és fél óra:D)...Diszkó nem igazán az én világom, mrg nem hiszem h a legmegfelelõbb ha józan nem egyéjszakást keres az ember, ahova minden este járunk, az meg egy kúltúrált ugyan, de kocsdma, ráadásul ribancok tárháza akik 10 csaj-2fasz(i) összeállításban jönnek. Otthon nem ismerek már senkit, 2 nap múlva vissza pécsre...Szóval meg vagyok lõve. Új csajokat megimsernem vajmi kevés esélyem van, más lehetõség pedig nincs. Kb ennyi. Szerencsére haverokkal, barátokkal semmi gond, de azért egy nõ nem volna roszz...

ez van. Túl sok negatív dolgot tapasztalok, ami arra enged számomra következtetést, hogy racionalista, realista szemlélet módom van. Nem szeretem naivan benyelni azt, hogy a világ jó és tökéletes. Sajnos a gyerekkor elmúlt, mert akkor legalább még élvezhetõ dolgok kerültek terítékre, de a dolgok jócskán megváltoztak. Láttam, amit láttam. Egyébként jogos, amit mondasz, bizonyos szemszögbõl szeretek általánosítani, DE, ha megbizonyosodom az ellenkezõjérõl, (tehát tapasztalok pozitív dolgokat is, én azokat értékelem is egyúttal)

Értem, amit mondasz, de csak azt tudom mondani, hogy te tapasztalod egy nézõpontból a világot, én is egybõl, mások pedig más-más nézõpontból, ez nyilvánvaló.
Így aztán kivetíteni mindenkire azt, amit a közeli környezetedben látsz, nekem kicsit fura. Én mindenkinek adok esélyt. Közhelyes, de ne ítélj, hogy ne ítéltess.

Nézd, az hogy neked csak 1 igazi barátod van, nem jelenti, hogy nem is lehet több :)
Az egyszeri bulis haverok kategóriája nekem teljesen kiesik, nincs olyanom.

na javítom önmagam, tehát a senki helyett 1 személy volt, aki legalább meghallgatta és nem dobta ki a lakásból

külsõ tapasztalat a szüleim által, nekik többszörös baráti körük van, aztán mindegyiknek megvan a saját élete. Fater is amikor bajban volt, alkohollal küzködött a nagy barátok közül senki nem segített rajta, mindenki el volt foglalva az életével. Épp ezért mondtam 1 ember volt képes meghallgatni õt, aki próbált valamennyire segíteni neki, egyetlen egy azt pedig amikor bulizott és 30 éves baráti kapcsolatokat alakított ki, akkor érdekes õ jófej volt. Akkor mutatkozik meg, ki az igaz barát, aki nem akkor van veled, amikor együtt szórakoztok, hanem amikor a másik bajban van és feltétel nélkül segít rajtad. Nekem ilyen személy nincs az életemben, van egy közeli haverom, aki oszt társam is volt, õ vele sok kalandunk volt már, és tényleg megbízunk egymásban DE: Mindketten, ha nem keressük egymást akkor abszolút nem foglalkozunk azzal mi van a másikkal, nem lógunk egymás nyakán, mert azt amúgy se tûrném...de a lényeg az, hogy az igazán nagy bajokat saját magának kell megoldani az embernek, ezért nem létezik tulajdonképpen a feltétel nélküli barátság...

azért ennyire nem kell sötéten felvázolni a dolgokat, nekem sincs sok barátom, valóban csak egy kettõ, akikben tényleg bízhatok, és közös nevezõn vagyunk,
de így általánosítani nem kell, még ha a többségrõl is beszélsz (sajnos)

barátokat, ugyan már. Az embernek maximum jó ha 1 igazán óriási bizalmasa van... barátok a legnagyobb ellenségek tudnak ám lenni...

amire te gondolhatsz maximum a buliban megismert ivó pajtások, akikre tuti nem számíthat a jövõben. Arról már ne is beszéljünk, hogy mennyire elfoglalt mindenki, mivel fontos embernek hiszik magukat...

Van-e olyan dolog amiért igazán lelkesedsz? Hobbi, valamilyen tevékenység, amit ha csinálsz és teljesen beleolvadsz, akkor megszûnik számodra a tér és idõ, amihez még akkor is kedved van, amikor amúgy teljesen elfáradtál nap végén? Ha vannak ilyenek, ezeket gondolatban írd össze magadnak, merülj el még jobban bennük, fejleszd egy magasabb szintre, légy a mesterük! Az osztályodat pedig kezeld olyan semlegesen, ahogy õk téged! Az már elúszott. Persze, maradj nyitott, hátha hoz valami nagy változást az utolsó év.

Amit meg ezután akarok írni, azt már elmondta az elõttem szóló.

good work, keep it up! :)

Nekem is szarul megy új társaságba beilleszkedni, fõleg ha kis idõn belül sem találok közös témát..., akkor legtöbbször hagyom is a fenébe.
Kell keresni valamit, ami érdekel, és közösségben is lehet csinálni, belépni valamilyen sport klubba (amatõr szinten is akár), vagy csak eljárkálni múzeumokba, rendezvényekre, koncertekre, meg ezekhez hasonlók, amik érdekelnek, így legalább az érdeklõdési kör egy kis hányada már közös téma lehet, és tovább...

Persze mondani könnyû :), tudom. De idõvel menni fog.

A bunkózást már régen levetkõztem, azzal nincs probléma :)

Elsõ lépésben nyitni kell az emberek felé és a bunkózást levetkõzni.
Így hogy végzõs vagy, valszeg érdemben nem sok minden fog változni, suliban elég erõs klikkek tudnak kialakulni, ezzel tisztában vagyok. :)
De ha most elkezdesz gyakorolni, akkor késõbb talán egyszerûbb lesz egy új közösségbe beilleszkedni és barátokat szerezni.
Ha egyetemre mész majd, akkor feltétlenül.

Rossz dolog a magány és rosszabb ha megtanultad elviselni,
meglehet tûrni és elviselni is de amikor észre veszel egy személyt -abban a tömegben amibe te is mozogsz-, aki felett eddig elsiklott a figyelmed de most meg megakarod ismerni a mert tetszik, érdekel, vonz akkor rosszabb. Rosszabb amikor tudod hogy az osztálytársaid akik klikkben vannak ismerik õt, velük lógnak és ráeszmélsz, hogy a beletartoznál a kis baráti közösségükbe akkor az egy fajta ugró deszkaként szolgálna a felé, hogy könnyen megismerd azt a bizonyost. Persze nélkülük is meglehet teremteni a lehetõséget a nyitásra, ismerkedésre de sokkal nehezebb, fõleg úgy, hogy a magányosan töltött percek elfelejtetik veled a dolgok mivoltját, mûködését, egyre inkább eltüntetik az önbizalmadat hiába is volt az eget rengetõ...

általánosságba véve igen.

Egyébként mindig mondják az ember társas lény, és bezony, ha sokáig monoton módon egyedül él mondjuk elszigetelt körülmények között akkor begolyózhat.

Tömegben a legkönnyebb egyedül lenni.

nem gáz, ha nem bízol meg az emberekben, mert rendkívül számító és rosszindulatú a legtöbbjük. Viszont a magány ellen max annyit tehetsz, egyrészt vagy eltûröd, vagy pedig más társaságokat keresel. A magány csillapításához néha nem is kell több ember, olykor bõven elég, hacsak 1 olyan ember van, akiben megbízik egy picit már rögtön nem érzed annyira egyedül magad. Egyébként a legtöbb ember elégedetlen és egyedül érzi magát még akkor is, ha mindenki ott van körülötte.

Heló.
Leírok valamit ide ha nem gond, legalább valakiknek elmondhatom a problémám úgyis ha nem ismernek és Én se õket.Na szóval végzõs vagyok egy gimiben és a saját elzárkózásom és félénkségem (inkább beszariság) és a bunkóságom ( ami egy fajta védekezés volt számomra velük szemben, tudom bután hangzok de féltem, nem csak tõlük hanem minden embertõl ) miatt alakultak ki nélkülem a klikkek bár annyi szerencsém volt, hogy 3 embert már korábbról ismertem így nem szeparálódtam el teljesen az osztály közösségtõl. Most kb. azon a szintem vagyok, hogy vannak a klikkek (bár szinte az egész osztály olyan mint egy nagy klikkesedés, mindenki jóban van mindenkivel) Én meg szinte mindegyikhez épp annyira tartozok, hogy sulin kívül még épp nem tartják velem a kapcsolatot, sajnos. Akiket régebbrõl ismerek azok sem :( és magányos vagyok... sajnos már kialakult egy kis kép a fejükben amiben Én nem tartozom és amibe nagyon nehéz lenne bele kerülni hiába fejlõdött a személyiségem jó irányba.
És mostan jött el az a pillanat bennem,hogy ez már nem egyedüllét hanem magány.

van folytatás

Végül is az említett lánnyal elkezdtem beszélni, és minden szeretetemmel azon voltam, hogy boldoggá tegyem. Alig vártuk a találkozást, még aznap összejöttünk, ahogy elõször találkoztunk. Az érintésébe beleborzongtam, ölelése minden eddig fontosnak vélt dolgot felülmúlt. Aztán még egy csodás napot töltöttünk együtt, minden gondolatát megosztotta velem, minden csókja örökké belém égett.
Az égnek hálát adtam, hogy ilyen angyalt küldött értem.
Két nappal utána, viszont megijedt és azt mondta nem érdemel meg engem. Bár tudom sok csalódás érte õt az életben, reméltem nem fog kétségek közé esni, és nem enged el. De megtörtént, és nem tudtam mit tenni, kizárt a döntésbõl, pedig kiterítettem a lapjaimat elé, az egész lényem csak azt kívánta, hogy maradjon velem. Ugyanakkor nem félek, hogy egyedül marad, bár annál inkább félek attól, hogy én igen.
Az élet nem úgy tûnik, hogy a jó tetteket jutalmazná. Szeretetet pedig már lassan nem remélek a világtól, csak megvetést.

:(

Gondok akadnak dögivel...

az elmagányosodással kapcsban szeretnék írni, részben kapcsolódik hozzá

Már régóta zajlik bennem a dolog, szeretnék párkapcsolatot, ám ahol élek elég gáz külsõ szemmel nézve (barátaim házához képest például), velünk él a bátyám aki már régen érett arra h elhagyja a fészket de nem teszi, és sajnos a szüleim sem a régiek már (egyre nagyobbak a gondok), néha feszült légkör és ennek nem szivesen tennék ki senkit, aki számomra sokat jelent. Éppen ezért tartózkodom a kapcsolatoktól egy ideje. Aminap pont lemondtam egy szép lányról emiatt, mert õ máshol lakik és az lenne jó neki ha ide tudna jönni alkalom adtán. Ahol tanulok és albérletben élek az a hely maga a tökély ám messze van, és ott nem adódnak lehetõségek egy szerelemre (már négy éve szinte semmi). Félek, hogy mire lediplomázok és a magam lábára állok, kiégek, beforgok, nem marad bennem semmi tartás, amúgy se tudok jól ismerkedni, ha magam vagyok csak.
Nem tudom, hogy csak én vagyok ennyire hülye vagy a sors tép állandóan, és kevés jó dolog mellett sok csalódás ér. Köszönöm hogy ezt kiírhattam magamból.

A lényeg hogy két érdek ütközik, Az egyéné és a társadalomé. Aki mindent odaad (erkölcsös), azt elnyomják, aki viszont mindent elvesz (erkölcstelen), az a közösséget veri szét, vagyis itt is kell egy egyensúly.

(A vallás meg erkölcsi gyûjtemény + a viszontagságok ellenére is jó érzést táplál a hívõkben, ami elõre is viszi azokat (értelmet ad mindenképpen a mindennapoknak) akik hisznek egy vallásban)


Erkölcs és evolúcióval kapcsolatban egyébként tanították:
1 erkölcstelen ember vs 1 erkölcsös ember - az erkölcstelen hasznot húz az erkölcstelenségébõl
1 erkölcstelen ember vs 1 erkölcsös csoport - nem tud érvényesülni az erkölcstelen, hogyha fény derül a tetteire, mert a csoport nem tûri
1 erkölcstelen csoport vs 1 erkölcsös csoport - itt az erkölcstelenek vannak nagyobb bajban, mert a csoporton belül is erkölcstelenek a maguk kárára

az erkölcsös csoport, társadalom stb. pedig erõsebb, mert sokkal erõsebb összetartó erejük van, így a tanulság az, hogy minél inkább le kell csökkenteni az erkölcstelenek számát, mert rombolja, hátraveti magát a társadalmat ami márpedig egy közösség, ami közösen megy elõre vagy hátra
De amint mondtam, például egy lakatlan szigeten meg 1v1 ember esetén az jut egyértelmû elõnyhöz, aki az erkölcstelen taktikát alkalmazza, mert akkor saját érdekét érvényesíti...

Alapvetõen elmondható, hogy a bulizáshoz, ivászathoz egy olyan lelkületet kell felvenni, ami nélkülöz minden mélységet. A felszínesség és a környezeted elfogadása/s a te elfogadottságod általuk az, ami biztosítja a szórakozó állapot létrejöttét egy tömeghelyen.
Milyen tulajdonságok azok, amik elmondhatók egy szórakozóhelyen: hanyagság, szertelenség/fesztelenség, utcán általában nem elfogadott öltözék viselése.
A szórakozóhelyen kívül pedig meg kell felelnünk az elvárásoknak, a munkahely felõl, az iskola felõl, a család felõl, és bárhonnan máshonnan.

Vizsgáljuk meg erkölcsi, neveltetési szempontból: ki a jó és ki a rossz?
###
Aki teljesíti azon elvárásokat, amit a környezõ közegek megkérnek tõle, (legyen az a család utasítása, a vallásod utasítása, a fõnököd utasítása), tehát mások céljait részesíti elõnyben, akkor az a jó ember, a rossz ember pedig az, aki ezeket nem minden esetben teszi meg, vagy úgy tesz, mintha megtenné, és õ a saját céljait részesíti elõnyben. Képes alakítani a többiek véleményét.
###
Ami az egyik tényezõ számára rossz, a másik számára ugyanaz a dolog jó lehet. Tényezõ: olyan jelenség, ami lehet egy eszmerendszer, egy személy, bármi, ami hatást gyakorol egy ember életére.
Ha egy jó ember ellentmond a fõnökének, mert különben a családja vagy saját maga által felállított alapelveivel kellene szembemennie, és a fõnök ezért a beosztottakat is megbünteti, akkor õ egy nagyon rossz emberré válik nem csak a fõnök szemében, hanem a munkatársai szemében is. Míg azon elvek képviselõi szemében, amiket õ védett, õ bizony jó ember. Tegyük fel, ha valaki szórakozik, miközben a munkahelyen kellene lennie, akkor az egy rossz ember a munkahelye szempontjából. De ha más elvárását nem húzza keresztül ezzel, akkor egy jó ember, legalábbis már nem rossz ember. Ha a szórakozóhelyen hasonló stílusban öltözködik, mint a többi, akkor jó ember, ha eltérõ stílusban (pl hajléktalan ruhában), akkor rossz ember. Az ilyennel elõfordulhat, hogy be se engedik a szórakozóhelyre.
Tehát elmondható, hogy a külvilág szempontjából mindig minden tényezõ saját maga dönti el, ki a jó és rossz ember.
Ugyanígy: akik bejutottak szórakozni jó emberként, csupa olyan dolgot tesznek, ami a nem szórakozóhelyeken egyenesen rossznak minõsül, legyen az iskola, utca, vagy bármilyen más hely. Ugyanis az ivás, hangoskodás, és kirívó ruhák használata nem kívánatos ilyen helyeken. Na feltehetjük a kérdést: azok az emberek, akik jó emberként szórakoznak a szórakozóhelyen, vajon milyenek a külvilági életben? Mennyire szolgálatkészek a külsõ parancsokra? Nem indulhatok ki tapasztalt példákból, mert egyrészt nem is lenne teljes körû a vizsgálódás eredménye, másrészt nincs is elég anyagom ahhoz, hogy errõl megfelelõen nyilatkozni tudnék. De feltehetõ, hogy aki gyakran jár szórakozóhelyre, az az ott megélt tulajdonságait is átviszi a másik oldalra, a világrészek többi színhelyére. Átlépi a határt, ami jó emberként tartja õt a világ többi részében. Mert már esetleg túl hangosan fog beszélni, ahol nem kellene, olyan ruhát fog felvenni, amit nem kellene, s olyat mond, amit nem kellene, mert fesztelen, nem figyel arra, hogy érintheti õt és a másikat az, amit mond. Tehát nem tartja már be igazán a normákat, kiesik a jó ember szerepébõl. Az ilyen ember a külvilág szempontjából is rossz ember lett, ami bizony nagy hátrány (viszont a rossz ember képes hatást gyakorolni a külvilági tényezõk szabályaira).
Mondhatjuk ilyenkor, hogy "Dehát miért baj ez? egy csomó olyan dolgot teljesítünk, és akarnak ránk kényszeríteni, ami rossz! Nekik jó, míg nekünk nem jó, csak kihasználnak minket. Miért lennénk tehát jók? Úgyis a rossz emberek haladnak az életben!" Érdemes megvizsgálni tehát a rossz embereket. Õk valóban helytelen dolgokat tesznek meg olyan helyeken, ahol ezt nem szabad? "Igen, õk adót csalnak, gyilkolnak, verekednek, hátráltatják a többiek életét a maguk érdekében." De mégis: mi az, hogy szabad és nem szabad? A rossz ember (legyen az egy maffiózó) veri a feleségét és azt, aki nem tetszik neki, de kedves és szófogadó a fõnökével szemben. A fõnöke pedig ezért szintén rendes vele, és jól bánik vele, ahhoz képest, aki nem annyira elfogadó a fõnök felé. Adót csal. De van egy jó könyvelõje, aki szép arcot mutat az állam felé, és az állam ezért nem haragszik meg rá, mert a szép arcot látja. Gondoskodik arról, hogy megfeleljen a számára veszélyes, nagyobb tényezõknek. Az utcán megver valakit? De úgy csinálja, hogy ne lássa a térfigyelõ kamera, és ne legyen a közelben rendõr. És annyira se veri meg, hogy nyomozás induljon ellene. És így õ már nem is rossz ember a rendõrség szemében. Míg a szórakozóhelyen ostoba arcokat vág, és éjszaka hangoskodik, kedvére iszik, ugyanezt nem teszi meg az utcán vagy munkahelyén. A rossz ember, aki a megfelelõ idõben és helyen végzi a ténykedését, ravasz, és nem fogják megbüntetni.
A jó emberek közül sokan úgy érzik, hogy azért kapnak szemrehányást, azért rossz velük az élet, mert a világ eredendõen rossz, és a rosszaknak kedvez. A jó ember próbál megfelelni a környezetnek, úgy tenni, ahogy megfelel a vallásának, a szüleinek, a követelményeknek. De mégis csúnyán beszélnek vele, nem tisztelik, kevés a fizetése, és még csak nem is érzi jól magát. Közben sokat gondolkozik, mi lehet az ok, míg a rossz emberek olyan egyszerûek, nem is gondolkoznak annyit, és mégis sikeresek. Igen, valóban egyszerûek és nem gondolkoznak sokat. Viszont tudják, hogy csakis a megfelelõ helyen kell jónak lenni, a megfelelõ idõben és a megfelelõ módon. És ha nem megy a nagyobb tényezõk elvárásainak rovására, vagy legalábbis nem tudják meg, akkor szabadon garázdálkodhatnak a gyengébbekkel. A történelmi hadvezérek közül sokat felszabadítóként, jó emberként ítélnek meg. Holott mikor háborúba küldött embereket, ezreket és milliókat mészároltatott le és tett nyomorékká és családokat választott szét. Vagy politikusként olyan gazdasági intézkedéseket tett, amik milliók életét tették jóval kilátástalanabbá, csökkentve az életszínvonalat. Ahogy a katonák is felszabadítók, ha úgy fogják fel õket, pedig embereket öltek, épületeket robbantottak szét. De ezzel a nagyobb tényezõket szolgálták, amiért jutalmat kapnak. Belül pedig majd bajlódnak a lelkiismeretükkel, amikor látszik, hogy tettük szembe megy a többi tényezõvel, vallásuk, családjuk vagy akármi más tanításával, elvárásával.
A jó ember tehát azért szenved igazán, mert nem akar megfelelni a nagyobb tényezõknek, nem akar hozzá jó képet vágni, amit meg kell tenni, mert bizonyos más, tanult tényezõk látnák kárát. Amikor gazdag akar lenni, nem tud, mert úgy tanulta, hogy a tevének nehezebb átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak belépni a Paradicsomba. És hogy a tisztességes emberek a lakóhelyén mindig sokat dolgoztak, és nem éltek jobban, mint bárki más. De mi van, ha voltaképp a gazdagnak se nehéz bejutni a Paradicsomba, és ha a sarki boltosunk nem is volt olyan mint a többi ember, hanem sokkal gazdagabb volt? Mi van, ha más azért hitette el az alaphiteinket velünk, mert tetszelegni akart nekünk, mert úgy akart tûnni, hogy olyan mint mi, hogy ne látszódjon, hogy õ voltaképpen más, ami miatt mi irigyek lehettünk volna, és utálhattuk volna õt? Mi van, ha a gazdagokról és Paradicsomról szóló tanítás egy olyan emberé, aki nem akarta, hogy gazdagként kezeljék, és be kellett, hogy olvadjon a szegényebbek közé?
Nos tehát a jó ember nem akarja megtenni a magasabb tényezõnek azt, ami elõre vinné õt, mert a többi tényezõ gátolja ebben. Meg akarsz felelni nekik, mert jó ember, mert mindenkinek szeretne megfelelni. Mert sokat gondolkodsz, hogy mindenkinek jó legyen, és a sok gondolkodásban nem haladsz semerre, elhúznak melletted az egyszerû fajankók, akik jól érzik magukat és a sportkocsiból nevetnek ki rád.

Tehát a témához érve: a magányos ember túl sok mindenek akar megfelelni, túl sok mindenre gondol, jó akar lenni mindenkihez, nem akar más lenni a szórakozóhelyen, mint a külvilágban, hisz úgy érzi, a külvilág rossz szemmel nézné õt, amint ittasan ténfereg a többi ember közt. Az egyszerûbbek itt megint csak elõnyben vannak, mert látják, hogy a többi mit csinál, hát egyszerûen lemásolják õket, és abszolút nem gondolnak semmiféle tanítás megszegésére, nem gondolnak a családjukra és a lehetséges negatív következményekre, vagy legalábbis mindezt egy nagyon alacsony szinten teszik. Nem gondolnak rá, hogy ettõl majd csökkenhet az iskolai eredményük, hogy majd megverik a szülõk, miért maradt kint késõn. A rossz ember hazaérve, ha meglátja, hogy idegesek a szülõk, úgy adja elõ magát, hogy ne tûnhessen bûnösnek és törvényszegõnek. A családi törvények számára olyanok, mint a politikusnak az állami törvények: módosíthatók. Elfogadtatja a szülõvel az álláspontját, és a szülõk szépen más törvényt fognak hozni számára, olyat, ami legitimálja az esti szórakozásait. Egy jó ember ezzel szemben az elvárásokat akarja teljesíteni, meg se gondolná, hogy megváltoztassa a szülei elképzelését, hozzáállását. Ezért ha olyat tesz, ami nem megfelelõ a szülõ vagy bárki más számára, akkor megtorlást fog kapni, míg a rossz ember úgy alakítja õket, hogy számára megfeleljen az eredmény.
Tehát milyen is a rossz ember? Nem hagyománytisztelõ. Úgy mutatja magát, mint aki megfelel az elvárásoknak, de ha úgy akarja, a magasabb tényezõk elvárásait kedvére alakítja.
Elképzelésem szerint a jó ember sosem kerülne önszántából módosult tudatállapotba, és mindig a tanult elveknek megfelelõen tenné meg minden lépését, vigyázva arra, hogy felebarátainak semmiféle bántódása ne essék õ miatta. Betartják a közösségük hagyományait, nem fényezik magukat mások elõtt, "megadják a császárnak ami a császáré, és istennek, ami istené". Nos, az igazán jó emberek voltaképp ilyenek. Ha mosolygós, nevetgélõs embereket látunk, akkor rossz helyen vagyunk, ha a jó embereket keressük. a Jó emberek depressziósak, otthon ülnek, vagy valamelyik pszichiátriai intézetben kezelés alatt. Esetleg (megszegve azt a szabályt, hogy tovább szolgálja környezetét) öngyilkos is lett. A temetésen olyan emberek lesznek, akik nem is igazán ismerték õt, mint embert, csak mint szolgálót. Akit a többiek alakítottak ki, hogy mindenkinek megfeleljen. Majd csendben elvonulnak a temetésrõl, és folytatják életüket, ahogy eddig.

Egy Jó emberekre épülõ civilizáció vagy lakóközösség egyszerûen nem életképes. Minden településen ott van a kocsma, legalább egy. A vallások azért élnek még, és maga az emberiség is, mert egyszerûen az emberek nem tartják be szabályait, csak lavíroznak a jó és rossz között. Én mindig is próbáltam betartani õket, és csak a szenvedés jutott. Sok év tapasztalata az, amit leírtam. A jó ember alapfelfogása: a félelem a megtorlástól, a kishitûség, a jelentéktelenség érzése. Magukat jelentéktelennek érzõ, félelemtõl reszketõ, kishitû emberek pedig még sosem értek el nagy sikereket, nem igaz? Sosem éltek boldog és felszabadult életet.

Valóságunk, a környezetünk alakítása nem csak lehetõség, hanem alapvetõ feltétele a jólétnek. És ezzel bizony ellent kell, hogy mondjunk minden ezt hátráltató felfogásnak, minden ezzel szembemenõ tényezõ útmutatásának.

Kérdezte valaki, hogy milyen, mikor az embernek testvére van. Ez mindig egyénfüggõ. Esetemben, mindig féltem a bátyám megtorlásától, és próbáltam nem ellenkezni, és megtenni, amit mond. De ezzel az ember a saját életét teszi tönkre. Egy másik emberként él, aki voltaképp sose lenne, csak a félelem által lesz azzá. Egy másik teremtményt hoz magából létre, és az életét ennek a mû teremtménynek adja oda, mindezt félelembõl. Egy maszk-lénynek, aki úgy viselkedik, ahogy a külvilág elvárja, miközben õ maga egyébként nem szeretne úgy viselkedni. Minden olyan alkalommal, amikor olyan dolgokat cselekszünk, amirõl úgy érezzük, számunkra nagyon kellemetlen, egy ilyen lényt hozunk létre, amik már nem mi vagyunk, és ekkor nem a magunk életét éljük, hanem csak a fantomét. Ez a fantomlény körbezárja az embert, és nem enged magához másokat. Ekkortól leszünk magányosak.

Az örömteli élethez saját célok kellenek, és mindaddig nem találhatók meg, amíg mások utasításait követjük a magunk életének rovására. Aki ezt teszi, sose talál rá a saját céljaira, mert egyszerûen nem hagy azoknak lehetõséget a kibontakozásra.

Az ember élhet a testnek, a konkrétumoknak, vagy az elmének, léleknek. A kettõ nem mehet együtt.
Alapvetõen igyekszik az ember a világnak élni, szépen iskolába/munkába menni, enni, inni, nem gondolkodni.
De vannak mozzanatok, amik kizökkentenek ebbõl, engem egyre többször. Olyan dolgok, mint Prokofjev II. zongorakoncertjét meghallgatni és utána hazamenni. Valahogy nehezen talál vissza az ember a mindennapokba. Nem is mindig akar, mintha nem jó helyen lenne.
És ha nem talál az ember ilyen gondolkodásút, akkor bizony mondhatjuk, hogy kénytelen magányosnak lenni.