Új HORIZONT
XXX. évfolyam, 2002., 5. szám

Kégl Tamás

Tankkal a kocsmába

Három szovjet katonatiszt - egy százados, egy főhadnagy és egy alhadnagy - baktat Gy. községben, a posta utcáján a kocsma felé.

Az időpont felejthetetlen, l986. június l6. R. J. 36 éves karbantartó kőműves életének utolsó napja.

Kicsivel múlt el dél. A nap zavartalanul ontja melegét, szellő sem mozdítja a forróságot. A tisztek lépteit a hőség lassítja, szomjúságuk meg szaporázza. A százados kezében viszi a sapkáját, az alhadnagy kigombolta zubbonyát. Csak a főhadnagy öltözéke szabályos, katonás.

A közeli lőtérről jönnek. Harckocsizó egységük ott gyakorlatozik. A napokban érkeztek az ország más vidékéről. Helyismeretük nincs, de a kocsma helyét könnyű rárajzolni a katonai térképre.

A falu szélén állították le a tankot, onnan gyalogolnak. A harckocsi a szélső háztól alig kijjebb, a réten áll. Vezetője, fiatal sorkatona kikászálódik belőle. Neki is melege van, ő is szomjas. Beköszön a szélső házba és kér egy pohár friss vizet. Aztán még egyet.

Szomjúságát csillapítva visszamegy a tankhoz. A réten virágot lát. Mint otthon. Tudja, hogy parancsnokai hamarosan nem jönnek vissza.

A tisztek szomjúságát nem lehet olyan hamar csillapítani, mint a sorkatonáét.
Van hát ideje virágot szedni, s a tank melletti árnyékban koszorút kezd el fonni. Mint otthon. Kinek szánja? Édesanyjának? Kis húgának? Kedvesének? Ki tudja?

*

A kocsma előtt egy árok van. Keskeny híd vezeti be a vendéget. A három tiszt is vendégként érkezett. Nem gondoltak arra, hogy egyikük gyilkosként távozik.

A hídon kialakult libasorban, rang szerint lépnek be a kellemesen hűvös ivóba. Elől a százados, szőke, nagy darab, csupa izom atléta. Utána a főhadnagy, magas, sportos, sötéthajú harmincas, majd a köpcös, bikaerős kinézetű alhadnagy.
- Szto gramma vodka, ogyin pivo - kezdi a százados a pulthoz lépve.
A magyarul jól beszélő főhadnagy ugyanezt, de érthetőbben rendeli:
- Egy deci vodka, egy korsó sör !
Az alhadnagy ujjával mutatja, hogy ugyanezt. Először, még a pultnál állva a vodkát hajtják fel, s utána nyomban a sört. S rögtön kérik a folytatást. Leülnek az asztalokhoz, ahol csak egy-két vendég időzik. Így szokott ez lenni kora délután. Majd úgy öt óra körül népesül be a kocsma. Ekkor érkezik meg a téesz autóbusza. Addig alig van esemény a kocsmában. Legfeljebb annyi, hogy a szovjet tisztek folyamatosan rendelnek : egy vodka, egy sör.

Bírják az italt, erős legények ezek - állapítják meg a helybéliek elismerően addig, amíg az ember erősebb, mint a szesz.

Úgy öt óra körül kezd az alkohol felülkerekedni. A százados erejét fitogtatva szkanderezésre hívja ki a helyieket. Sorra jönnek a jelentkezők. Mindenkit legyőz, különös erőlködés nélkül.
- Szar magyar - minősíti legyőzött ellenfeleit a százados, s ezzel a megjegyzéssel a "békegalamb kiszállt" a nyitott kocsmaajtón.

A "szar magyar" kijelentést alátámasztva a tisztek feltépték a néhány napos érzékeny sebet, a mexikói labdarúgó világbajnokságon a magyarokra mért 6:0-ás szovjet győzelem felemlegetésével. Hangoskodás, viták közepette a többieknél józanabb főhadnagy figyelmeztette a helyieket:

- Ezekkel ne vitázzatok, ezek afganisztáni hősök, kiképzett kommandósok, mindenkit legyőznek!

Az alhadnagyot közben az alkohol győzte le, mert az atlétatrikóra vetkőzött köpcös "izompacsirta" megtántorodván az asztalba kapaszkodva lesöpörte a poharakat a betonra. A cserepeket sepregető kocsmáros kiküldte a szovjet különítményt az udvarra, ott murvás a placc. Ám az udvari levegő sem hatott józanítólag, így hát a kocsmáros kijelentette: szeszes itallal nem szolgálja ki a tiszteket, mert részegek. Erre a kocsmába "berepült a viharmadár"!

A szovjet tisztek továbbra is rendeltek, nyújtogatták a l00 forintost, s amikor nem kaptak érte italt, megköpködték a papírpénzt, majd földre dobva megtaposták. És ekkor a százados eltűnt. A helyiek nem is vették észre, s aki észlelte se gondolta, hogy még visszajön. A másik két tiszt hajthatatlanul italhoz próbált jutni. Az alhadnagy volt az agresszívabb. Mikor ismételten nem kapott pénzért, hát kivette a kifizetett sört egy magyar kezéből és megitta.

A kocsmáros végképp megelégelte a rendbontást és azt hajtogatva, hogy "ittatok eleget, részegek vagytok, menjetek haza", elkezdte a két tisztet a kijárat felé tuszkolni. A helyiek segítettek neki. Ezt a vendégek zokon vették és az ajtón kívül visszafordultak. S ekkor tört ki a verekedés. A főhadnagy és ellenfele egy kis hempergés és adok-kapok után hamar befejezték. Az alhadnagy azonban részegen is életveszélyes ellenfélnek bizonyult. Elkapta a szintén erős testi felépítésű K. I. nyakát, leteperte és fojtogatta.

A tragédia már ekkor bekövetkezhetett volna, hiszen már lilult a magyar feje, fuldoklott, amikor E. F. az utolsó pillanatban munkatársa segítségére sietett és "telirüszttel" vesén rúgta az alhadnagyot. Ő erre elengedte alélt ellenfelét, akin a fojtogatás nyomai még egy hétig árulkodtak a történtekről.

A verekedés és a rúgás tanúja volt a helyi önkéntes rendőr, aki E. F.- nek megjegyezte: "Sokba kerül még neked ez a rúgás!" (Másnap a rendőrségen, a kihallgatást végző szovjet tiszt más szellemben vélekedett: "Rúgtad volna meg úgy, hogy döglött volna bele !")

Az aggódó önkéntes rendőr telefonálni ment. Felhívta a feletteseit.
- Ütik a szovjet katonákat - jelentette.
Nem várt választ kapott:
- Akit ütnek, megérdemli - és nem jött ki senki a helyszínre.
Ekkor még...
Ekkor még sokan azt hitték, hogy elült a vihar... Pedig valójában ez a néhány "békésebb" perc a félelmetes vihar előtti csend volt.

*

Elmúlt 5 óra, amire R. J. 36 éves karbantartó kőműves a munkából haza érkezett. Megmosakodott, felvett egy tiszta inget, evett és elindult a kocsmába.

Mint máskor. Nem az ital, inkább a társak, barátok kedvéért ment egy kicsit beszélgetni. Közelgett a hétvége. Ilyenkor szokták egyeztetni a szombat-vasárnapi munkát. Mert R. J. akkor is dolgozott. Kellett a pénz.

Ott a két gyerek, a 9 éves fiú, meg a 6 éves kislány ... Nemrég fejezte be a családiház-építést, törleszteni kell az adósságokat is... Odaért a kocsmához. Még mindig nagyon meleg volt. Az épület árnyékot vetett a hídra. Ráült a korlátra. Kényelmes ülés volt rajta. Megkért valakit, hogy hozzon ki neki egy korsó sört. Éppen csapolás volt. Várni kellett rá...

Az önkéntes rendőrtől megtudta, hogy szovjet katonák összeverekedtek a helyiekkel. A "félhivatalos" ember kért tőle két forintot, hogy ismét felhívja a rendőrséget, rosszat sejtett...

A kocsmai helyszínt elhagyó százados ekkorra tért vissza a tankhoz. A kiskatona már a harmadik virágkoszorúval készült el. (Gondolatban jutott belőle mindenkinek.) A százados láttán vigyázzba állt és várta a parancsot. Megrettent, mert látta, hogy a parancsnoka részeg. Talán pénzért jött vissza?

Az illuminált tiszt a tankért jött vissza. Bemászott, indított, s a tank vezetőjét hátrahagyva behajtott a faluba. A kiskatona - kezében egy virágkoszorúval - egy darabig még futott utána, aztán a kanyarban eltűnt szeme elől a robogó páncélos, ami rémületet keltve berontott a csendes falusi alkonyatba. A posta sarkán elvitte a kerítést, majd hajszál híján a telefonfülkét önkéntes rendőröstől és hirtelen megállt a kocsma előtt. A korláton R. J. ült békésen, várta a sörét. Valaki odakiáltott neki:

- Gyere onnan...
Bent a kocsmában hallották, amint a tank motorja felhördült, azt azonban nem látták, amint az útról, szinte álló helyzetből derékszögben ráfordult a kocsmára. Hallották még az éktelen robajt, csattanást, s közben megjelent szemük előtt a tank csövének a vége, átütve a felső ajtótokot, s megállt B. I. és a kocsmáros orra előtt. A tank tovább nem tudott menni, mert leszakadt alatta a híd, az orra belehuppant az árokba, s lefulladt a motor.

Aki tudott, menekült a tank elől. Volt aki oldalra, volt aki a nyitott kocsmaajtón át befelé ugrott, s voltak, akik a tank alá kerültek. A szerencsések a két lánctalp között, a tank csapott orra alatt életben maradtak. Volt akit úgy rántottak ki, N. S. négykézláb mászott be a kocsmába. H. J.-nek csak a papucsa maradt a tank alatt, a lábát sikerült kirántani belőle... A kocsmárosnak nem esett bántódása, pedig a százados haragja ellene irányult. Újra próbálta indítani a lefulladt tankmotort, hosszan "köszörült", hasztalan. Közben az emberek a hátulsó udvaron keresztül ("körben") kifutottak az utcára, a kocsma elé. Először csak azt látták, hogy az alhadnagy és a hadnagy igyekeznek felugrani a tankra. A köpcös útjába az éppen húsz éves V. A. került, akit egy vízszintes, gyomorra irányuló karate-rúgással akart eltakarítani az útból. V.A. gyors válaszként kirúgta a tiszt támaszkodó lábát, aki így beleesett az árokba. V.A. ráugrott, meglovagolta és ököllel megsorozta a fejét. (Néhány nap elteltével, mikor a rendőrségen elétették a szovjet tisztek fényképét - kérdezvén, ki vezette a tankot - megelégedéssel látta, hogy több ütésének nyoma maradt.)

A tank vezetője közben egyfolytában önindítózott. A nyitott "kiemelt" vezetői résen keresztül többen is látták az indulatos arcát. Amikor végre beindult a motor, a két tisztnek sikerült felugrania a harckocsira. A főhadnagynak azonban nem volt szerencséje: B. I. utánanyúlt és lehúzta az induló páncélosról. S amint a harckocsi kihátrált a kocsmaárokból, döbbentek rá a jelenlévők: R. J.-t halálra zúzta.

Az elmenekülő harckocsin véres testfoszlányok lebegtek...

*

A tank elment. A kocsma előtt a döbbenet, egy ember széttiport teteme és a lefogott főhadnagy maradt. A szörnyű hír futótűzként terjedt. Minden irányból rohantak az emberek a kocsma felé.

Látták, hogy a főhadnagyot egy közlekedési táblához vonszolja B. I. és egy munkásőr ruhás férfi, majd oda is kötözték az oszlophoz, munkásőr derékszíjjal.
- A nyakára tedd!
- Fojtsátok meg!
- Akasszátok fel!
A lincshangulat közepette néhány ember józan maradt, az önkéntes rendőr, aki ismét telefonált a rendőrségre, a főhadnagyot kikötöző két férfi, akik nem mozdultak halálra rémült fogjuk mellől, s megvédték a népharagtól.

Elsőnek a rendőrség érkezett a helyszínre, majd egy mentőautó, s végül a szovjet katonai rendészek. Kiszabadították a főhadnagyot. R. J. teteméhez senki nem nyúlt. Később lemérték: 76 cm maradt belőle emberi formában...

Percek alatt rendőrkordon vette körül a helyszínt. Több száz fős zúgó tömeg gyűlt össze a kocsma körül, majd magas rangú szovjet tisztek érkeztek a körzeti parancsnokságról. B. M. l2 piroscsíkos nadrágos főtisztet számolt meg. A tömeg torkaszakadtából kiabált: "Pasli damoj!" "Ruszkik haza"! Majd elkezdtek köpködni. A rendőrkordonon keresztül a szovjet főtiszteket vették célba. B. M. szerint "a tisztek zokszó nélkül tűrték a turhát".

R. J. családjához többen vitték a szörnyű hírt. A döbbenet percei után a fájdalom órái következtek. Az özveggyé vált feleség gyermekeit magához ölelve görcsösen kapaszkodott abba, ami férjéből számára megmaradt.

A helyszínen megkezdődött a jegyzőkönyvezés. Verekedésbe keveredett helybelieket, szemtanúkat kerestek. B. I. elé - meghallgatása után - egy oroszul írott jegyzőkönyvet tettek. Nem írta alá. Kérte, írják le magyarul. Nem írták. Soha többet nem kérdezték.

Még aznap este kézbesítették az idézéseket a másnapi rendőrségi kihallgatásra. E. F.-et már otthon találták. A gyalázat láttán a helyszínen elfogta a hányinger. Hazáig hányt...

A falu csak éjfél után csendesedett el. R. J. családja még akkor sem. Az összeroskadt özvegyhez orvost kellett hívni. A fájdalomtól meggyötört gyerekek apjuk után anyjukért imádkoztak.És újra, meg újra kérdezték: az ő szelíd apjuk kinek volt útjában és miért tették ezt vele? Miért?! Miért?!

*

Az emberi szenvedések felállíthatatlan sorrendjében a temetés átélése nagyon elől van. Fájdalmainkat nem csak elviselni kell, hanem ki kell vele állnunk az emberek elé. Leplezni kell érzéseinket, mert elvárják tőlünk, hogy viselkedjünk.

R. J. temetésén a hatalom várta el, hogy viselkedjen a család, a pap, a gyászoló falu. Az égbekiáltó bűnt elkövették, de beszélni róla, utalni rá már tilos volt. Csak a Szabad Európa Rádió adta hírül a gyalázatot. A hatalom a gyilkosságból közúti balesetet kreált, "halált okozó közúti veszélyeztetés" címen.

A temetéshez a Gy.-i Katonai Ügyészség engedélyére volt szükség. Ezt már másnap, június l7-én kiadták. A katonai ügyész a holttest elhamvasztásához nem járult hozzá. Ez beszédes kitétel volt...

A temetésre l986. június l9-én délután 3 órától került sor. Rokonok, barátok, ismerősök ásták ki a sírgödröt. A temetés időpontját szájról-szájra adták az emberek.

A hatalom is készült. A szovjet katonai alakulatok, járművek, csellengő katonák elkerülték a falut, a szőlőhegyet. A faluban rendőrök járőröztek. Illetékesek felkeresték a temetési szertartást celebráló katolikus papot. Nyomatékosan meghagyták neki, hogy röviden, csak a szertartás szerinti szöveget mondhatja. A halál körülményeire még csak nem is utalhat.

A hatalom félelme indokolt volt. A falu valóssággal forrongott! A népharag főként a szovjet katonai alakulatok ellen irányult. Nem is képviseltették magukat a temetésen.

A helyi temetőben soha nem látott tömeg gyülekezett csendesen. Mindenki feketébe öltözött, s kezükben volt egy-két szál virág. A helybéliek jó ötszázan lehettek.

A gyászoló sokaság közé civil ruhás rendőrök keveredtek, Cs. J. szerint legalább ötvenen. Egyforma öltözékük elárulta őket. És az ő kezükben nem volt virág... Lestek, füleltek, éberek voltak.

- Ezek mitőlünk féltik a ruszkikat, ahelyett, hogy minket védenének meg őtőlük - volt az általános vélekedés.

A szertartás rövid volt. A pap visszafogottan beszélt. A koporsó sírba helyezése után elindultak a helyiek a sírhoz. Vitték virágjaikat. Puhán ráejtették a koporsóra, hogy ne fájjon... A virágokkal majd megtelt a sír.

R. J. gyilkosa és a szovjet katonai parancsnokság nem küldött koszorút. Az utóbbi kifizette a temetés költségét, 5.195 forint l0 fillért.

*

A tragédia megtörténte után nyomban megkezdődött a vizsgálat, ki volt a gyilkos? - illetve ahogy feltették a kérdést: ki vezette a tankot? A szovjet katonai ügyészség a V.-i rendőrség segítségével nyomozott, s hallgatták ki a tucatnyi tanút. Volt akit ötször-hatszor vagy még többször is berendeltek.

Mindenki ugyanazt vallotta: a százados vezette a tankot! Hisz látták, meg más nem is vezethette: a tank sorkatona vezetőjét a százados a falu végén hagyta, az alhadnagy és a főhadnagy a szörnyűség pillanatában a kocsma előtt tartózkodott. Látni lehetett a százados arcát a vezetői résen keresztül, amikor lefulladt a tank, s farkasszemet nézett sokakkal, így a százados arcára határozottan emlékező (t)R. J.-vel is. Minden helyszínen lévő ember tudta: a százados a gyilkos!

A vizsgálatot végzőknek azonban más volt az elképzelésük. Ezért megpróbáltak hát oroszul felvett jegyzőkönyvet magyar tanúkkal "látatlanban" aláíratni. Nem sikerült. Senki nem írta alá.

Ekkor módszert váltottak: megpróbálták a tanúkat rábeszélni arra, hogy a sorkatona vezette a tankot. A tanúk elé tették a harckocsi személyzetének fényképeit, 3-3 felvételt, egyet-egyet szemből, jobbról, balról. A kérdések így következtek:
- Ki vezette a tankot, a kiskatona?
- Nem?
- Biztos benne?
- Akkor melyik vezette?
A válasz minden esetben ugyanaz volt: a tankot a szőke, bajuszos százados vezette.
Egy hét múlva újra behívták a tanút:
- Kezdjük az elején. A sorkatona vezette a tankot? Neem?! Biztos benne?
V. A.-t legalább hatszor hívták a rendőrségre. Még két hónap elteltével is kapott idézést, a közben katonai szolgálatra bevonult honvéd. A kérdések nem változtak:
- Ki vezette a tankot? A sorkatona? Neem?! Biztos benne?...

Senki sem vallott az ártatlan kiskatonára, aki virágkoszorút kötött, miközben részeg parancsnoka kitervelte a "megtorlást". A magyar tanúk az életét védték meg, amit honfitársai szívesen dobtak volna oda, elégtétel gyanánt, hogy védjék a szovjet tisztek becsületét. A korábbi évek gyakorlatából ugyanis ismert volt, hogy a halálos balesetet okozó szovjet közkatonát könyörtelenül kivégezték, de egy százados, egy afganisztáni hős, egy különlegesen kiképzett kommandós más elbírálás alá esett.

Sakknyelven szólva: tisztért szívesen áldoztak volna gyalogot. Rideg, könyörtelen játszma. Hála a tanúknak: a helybeliek igazolták a kiskatonát...

Hónapok elteltével pártberkekből azt lehetett hallani, hogy a százados 8 évet kapott, a közkatona 6-ot, a többiek 4-et. Egy másik verzió szerint a kiskatonát felmentették. Azt is beszélték, hogy a büntetés végrehajtását felfüggesztették és "vezekelni" visszavitték az "afganisztáni hősöket" az afganisztáni szovjet csapatokhoz, harcolni. Nem tudni, mi az igazság. Csak remélni lehet, hogy a kiskatona otthon újra font virágból csodát, szeretteinek. S talán a századosnak (őrnagynak? alezredesnek?) hazatérvén Afganisztánból megszólalt gyötrő lelkiismerete.

*

Lehet-e egy családot kártalanítani a családfő elvesztéséért? Képtelenség. A Polgári Törvénykönyv - anyagi értelemben - ad rá lehetőséget. R. J. özvegye kártérítési keresetet nyújtott be a Magyar-Szovjet Vegyes Bizottsághoz 1986.07.09-én. Ennek pontos eredményét alig néhányan ismerik. Azt azonban sokan tudni vélik a faluban, hogy R. J. özvegye és gyermekei olyan bőséges kártalanítást kaptak, ami mellett anyagi gondjaik nem lehettek. Igaz ez? Annyi igaz belőle, hogy teljes anyagi kártalanítás járt volna nekik, a Ptk. 345. §. (1) bekezdése értelmében, ugyanis a szovjet fél teljes kártérítési felelőssége megállapítást nyert, ami a Ptk. 359. §. (1) bekezdése szerint "a bíróság a károkozásért felelős személyt olyan összegű általános kártérítés megfizetésére kötelezheti, amely a károsult teljes anyagi kárpótlására alkalmas."

Mit jelent ez valójában a "teljes anyagi kárpótlás"?

A Magyar-Szovjet Vegyes Bizottság 1989. november 23-án kelt, 470/1986-50. számú határozata egyértelműen rendelkezik: az özvegy részére 29.000 forint dologi kár megtérítését rendeli el sírkőállítás (17.000) és örökösödési illeték (12.000) költsége címén. Az özvegyet megilleti még 1.008 forint utazási költség. A két kiskorú gyermeknek apjuk havi 6.560 forint nettó keresete alapján összesen l00.000.- Ft "nem vagyoni kártérítést" ítélnek meg.

Mivel R. J. hétvégeken alkalmi munkát is vállalt, s az ebből származó mintegy havi 6-7.000 forint jövedelemről az elhunyt írásos feljegyzéseit fel tudták mutatni, így a gyermekeknek 16 éves korukig (illetve az igazolt továbbtanulás végéig) még havi 1.000-1.000 forint "általános kártérítést" állapítanak meg. Majd két évvel később, az inflációra való tekintettel a gyermekek havi 1.000 forintos kártérítését 2.000 forintra emelték. A "határozat" arról is rendelkezik, hogy a család részére korábban kiutalt 85.000.- forint előleg a kártérítésbe beszámít. A "határozat" záró passzusa kiemeli, hogy ellene fellebbezésnek helye nincs! Hát ennyi a "teljes anyagi kárpótlás".

Érdemes a "határozat" dátumát is nézni: l989.11.23. Vagyis három és fél év után zárult le az ügy. Eddig húzta a Magyar-Szovjet Vegyes Bizottság. Pedig az özvegy és ügyvédje számos sürgető beadvánnyal élt. A Vegyes Bizottság kezdetben arra hivatkozott, hogy a Fővárosi Bíróság állásfoglalása hiányzik. Aztán eltelt két év, s a Vegyes Bizottság még mindig nem határozott.

Ekkor az özvegy levelet írt a Vegyes Bizottság titkárságvezető ezredesének és (Ő !) közölte vele, hogy a Fővárosi Bíróság már továbbította állásfoglalását a Vegyes Bizottsághoz, majd hozzátette: "Férjem halála óta eltelt két év. Mikor fog már egyszer végre lezárulni az ügy? Másban úgy sem tudnak rajtam segíteni. Legalább anyagilag támogassanak,... mivel sok a kiadásom és az árak is egyre mennek felfele... Minden problémát egyedül kell megoldanom..."

Az özvegy szívhez szóló levele sem rendítette meg a Vegyes Bizottságot, hiszen csak másfél évvel később, l989. november 23-án "határozott." - Ehhez azonban arra volt szükség, hogy pontosan egy hónappal korábban, l989. október 23-án kikiáltsák a Köztársaságot - vélekedik utólag ifj. R. J.

*

A Gy.-i alsó temetőben észrevétlenül húzódik meg R. J. sírja. A sírkövön ez áll: R. J. 1950-1986. S alatta a család fájdalmas vallomása: Míg éltél szerettünk, míg élünk el nem felejtünk.

Nem csak a család, a falu emlékezetéből is kitörölhetetlen R. J. emléke.

A tragikus napokat követően eltűntek Gy.-ből és a szőlőhegyből a gyakran sanda szándékkal csellengő szovjet katonák. Érintetlenek maradtak a pincék, húsfüstölők. Katonai járműveknek megtiltották a faluba történő behajtást. A gyakorlótérről a községbe vezető utak mellé őrséget állítottak. A falut és az azon átvezető főutat elkerülendő célból a gyakorlatozó egységek számára külön utat és aluljárót építettek. Létesítettek még egy külön telefonvonalat is, amin közvetlenül a szovjet laktanyába lehetett jelezni az esetleges rendbontást.

A nyílt szovjetellenes megnyilvánulások ellenére a faluban senkinek sem esett bántódása. Egyedül annak a munkásőrségi alkalmazottnak nem bocsátottak meg, aki közreműködött a főhadnagy helyben-marasztalásában, s akinek nadrágszíjával kikötötték a szovjet tisztet. Az eset után egy hónappal elbocsátották. (t) R. J. emlékezik az indoklásra is: "Egy szovjet tisztet kikötöttek, mint egy kutyát!"

Hát igen. Az egyik tiszt (terhelő tanú!) helyben-marasztalása konkréttá, eltussolhatatlanná tette az ügyet. Mert máskor is történtek atrocitások, lopások, betörések. Többször is felírták a helyszínről elmenekülő szovjet katonai járművek rendszámát. Soha nem mentek vele semmire. A válasz mindig ez volt: ilyen rendszám nincs is a szovjet hadseregben.

Most azonban - a főhadnagy lefogásának, B. I. lélekjelenlétének köszönhetően - el kellett ismerniük a történteket. A tragikus eset iratait titkosították. Hivatalos televízió, rádió nem beszélt, sajtó nem írt róla. A falu azonban kitörölhetetlenné tette történelméből R. J. emlékét: l99l. szeptember 29-én emlékművet avattak a második világháború áldozatainak emlékére. A kőoszlop oldalán szerepel azoknak a neve is, akik "A háború következtében haltak meg."

Köztük van R. J. is. 41 évvel a háború vége után.

Ha az elefántnak szorulása van címmel az Alpha-Vet Kft (Székesfehérvár) kiadásában megjelenő kötetből