Ilovszkoje, 1943. január
Kitörés a gyűrűből

Csukás Kálmán vezérkari alezredes hősi halála

Sőregi Zoltán


„Az alez. úr a vérzés ellenére elég szilárd léptekkel nyugodt lépésben ment hátra, ezt látva, különösen arra, hogy a harckocsik most minket kezdtek erősen ágyúzni, és nagy veszteséget okoztak, és az oroszok tüzének élénksége is fokozódott, teljes erővel kiáltottam, hogy: „Alez. úr, nincs vége a háborúnak! Tessék szökellni vagy meglapulni, amíg tovább jutunk!” Ő visszafordult és azt mondta, hogy: »ne törődj velem, csak előre!« […] Ezek voltak az utolsó szavak, amiket tőle hallottam.”
Bevezető

1943. január 12-étől kezdve a magyar királyi 2. honvéd hadsereg a Vörös Hadsereg Osztrogozsszk-rosszoski támadó hadműveletével szemben súlyos veszteségeket szenvedve vívta harcát. A több, mint 200 km-es Don menti arcvonal közepe és déli szárnya néhány nap alatt összeroppant, az északi szárnyon harcoló III. hadtestet pedig végképp elvágta a magyar hadsereg többi részétől a szovjet támadás. A 2. repülődandár egységei azonban szilárdan kézben tartották az ilovszkojei repülőteret és a falun átvezető utak kereszteződését. A gyűrűben rekedt alakulatok parancsnoka Csukás Kálmán vk. alezredes volt, aki előzőleg az 1. vadászrepülő osztály parancsnokaként teljesített hadiszolgálatot. A terepen a térdig, néhol derékig érő hóban a közlekedés szinte lehetetlen volt, így visszavonuló német-magyar erők számára létfontosságúvá vált a repülők által biztosított útvonal. Az ilovszkojei helyőrség január 17-éig nyitva tudta tartani a nyugat felé vezető utat, meleg étellel ellátva irányította hátra a katonákat, átvette és ellátta a közel ezer sebesültet és a fegyvertelenek tömegét. Eközben pedig szakadatlanul harcolt a magyar és a német csapatokat követő szovjet gyalogsággal és páncélosokkal.

Csukás Kálmán
(Forrás) CC

Január 17-én Ilovszkojén mintegy a 750-800 repülő mellett több ezer visszavonuló, zömében fegyvertelen katona - köztük sebesültek és fagysérültek - gyűlt össze. Az élelem, az egészségügyi anyag és gyógyszer, valamint a tüzelőanyag is fogytán volt; megszorításokat kellett alkalmazni. A repülőteret minden irányból veszélyeztették a Vörös Hadsereg egységei. Kora délután a nyugati irányban fekvő Podszerednyét is elfoglalták az oroszok, ezzel tehát Ilovszkojét körülzárták. Másnap a reggeli órákban az ellenséges nyomás alatt fel kellett adni a repülőteret. Amikor már abban a körzetben további visszavonuló magyar erőkkel nem lehetett számolni, a repülőtéren maradt néhány repülőgépet megsemmisítették, majd a 2. hadsereg parancsnokának a parancsára megkísérelték a kitörést a bekerítésből. Az ennek során történtekről olvashatunk egy résztvevő, Darvas László főhadnagy (később százados) tollából, aki harcjelentésében a saját nézőpontjából foglalta össze a kitörés körülményeit.

A doni visszavonulásról sokan, sokféleképpen írtak már. A forrásból megismerhetjük, hogy látta egy beosztott hivatásos tiszt - aki egész addigi életében katonaként szolgált és ez érezhetően meghatározta gondolkodását - a visszavonulás legnehezebb napjaiban vívott nehéz harcokat. A szerző megemlíti, hogy a támadás során saját katonái közül is fel kellett koncolni egyeseket. Ez nem volt egyedi eset, különösen a 2. hadsereg visszavonulása során a terjedő pánik és tömeghisztéria megakadályozására, az egységek cselekvőképességének fenntartására számos tiszt élt ezzel az eszközzel.

A harctudósítás szerzőjéről:

Darvas László századost (Abony, 1909. 10. 17. - Vallenar, Chile, 1981. 07. 06.) 1932. augusztus 20-án avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. 1936-ban határőr főhadnagyként a 7. határőrkerület parancsnokhelyettes állományában szolgált. 1941-ben a 24. határvadász zászlóalj tisztje volt, majd 1942-ben a VIII. kerékpáros zászlóalj kötelékében frontszolgálatot teljesített, majd az év végétől a IV. hadtest sízászlóaljának parancsnokaként szolgált. Hazatérését követően a gyergyótölgyesi 21. határvadász zászlóalj 3. (borszéki) századának parancsnoka lett. 1944-ben részt vett az Erdély védelmét célzó harcokban, mint a 69. határvadász csoport tisztje, szeptember 23-án megsebesült. Felépülése után rendeleti úton a Waffen-SS kötelékébe helyezték Waffen-Hauptsturmführer (százados) rendfokozatban, 1945 márciusában az I. magyar SS-hegyivadász-zászlóalj parancsnoka volt. A hadifogságot sikerült elkerülnie, a fegyverletételt követően az ausztriai Leoben-ba ment, majd Dél-Amerikába távozott, Brazíliát és Argentínát követően 1948-ban Chilében telepedett le, Pailahueque városában. Később rövid időre újra Loeben-be költöztek, de 1956-ban visszatértek Chilébe, Vallenarban élt haláláig, az ottani temetőben nyugszik.

A fenti szöveg Darvas László hagyatékéban maradt fenn, a szerző ezúton köszöni unokájának, Eduardo Contreras Darvasnak, hogy rendelkezésre bocsátotta.



Darvas László honvéd százados visszaemlékezése az ilovszkojei kitörésre

Forrás



1943. október 7.



Nemes Zetényi Csukás Kálmán vk. alezredes úr

Hősi halála körülményeinek leírása.

1943. január 17-én a délutáni órákban érkeztem a IV. sízászlóalj töredékével Ilowskoje községbe. A község körvédelemre volt hevenyészetten berendezkedve. Igen nagy hideg volt. Éjjelezni szándékoztam, ezért rövid kérdezősködés után jelentkeztem a községben lévő erők parancsnokánál, nemes Zetényi Csukás Kálmán vk. alezredes úrnál. Jelentettem, hogy az ütközetekben és menetekben halálosan kimerült csapatomnak pihenésre van szüksége, egyébként a parancsnoksága alá helyezem magamat. Az alez. úr, aki a szintén hősi halált halt Lécz József vk. szds. kíséretében fogadott, az erőállapotot figyelembe véve elrendelte, hogy csapatomat a fürdőépületben szállásoljam el, ott a szolgálat és biztosítás megszervezése mellett éjjelezés és pihenő, szükség esetén, mint védőkörlettartalék kerül alkalmazásra. Étkeztetésről gondoskodott, engem törzsemmel együtt harcálláspontján tartott. Bér nagyon el volt foglalva, kikérdezett és tájékoztatott a helyzetről, valamint arról, hogy már Podsserednje községben nagyobb erejű orosz csapat van, így a visszavonulási út el van vágva. Még félálomban hallottam, amint a részletes felderítésre több intézkedést adott ki, és több telefonbeszélgetést is folytatott, és ezekből értesült arról, hogy már Nikolajewka-Alexejewka községbe is harckocsikkal megerősített orosz erők törtek be, és ott közelharc folyik. Ezután mélyen elaludtam. 18-án 6 h. tájban felébredve az alez. úrtól személyesen kaptam parancsot arra, hogy csapatommal, amelyet ez alkalomra megerősített, a községtől DNY-ra levő erdőben lévő orosz erők ellen, akik a körvédelmet állandóan nyugtalanították, támadást hajtva végre az erdőt tisztítsam meg, és ott a helyzetet részletesen derítsem fel. Lőszerkiegészítésről gondoskodott. Ugyancsak intézkedett arra, hogy a többi, szükségesnek mutatkozó irányokban más csapatrészek hasonló támadásokat és felderítő vállalkozásokat hajtsanak végre. Ezek bebizonyították azt, hogy a község teljesen körül van véve és az oroszok megsemmisítő támadáshoz gyülekeznek. Feladatom sikeres bevégzése után a besötétedéskor veszteség nélkül bevonulva a községben lévő saját erőket lázas készülődésben találtam. Jelentkezésem alkalmával az alez. úr közölte velem, hogy a rendelkezésére álló erőkkel az oroszok gyűrűjéből kitörést végrehajtva Volokonnowka-ig szándékozik előretörni. Jelentettem, hogy az igen nagy hidegben, egész nap étlen-szomjan, mély hóban, dombos-erdős terepen, rendkívül nehéz viszonyok között folytatott állandó harcok a legénységemet annyira kimerítették, hogy kételkedem abban, hogy még egy ütközet után messzire el tudnánk jutni, ezért úgy döntött, hogy az áttörésnél nem oszt be az élen küzdőkhöz, hanem mint tartalékot fog alkalmazni, addig is a helyzet kialakulásakor adandó parancsáig csapatommal pihenjek. Nagyon kimerült lévén már alig tudtam a figyelmemet összpontosítani, és már félálomban hallottam, hogy több telefonbeszélgetés után az alez. úr bizonyos német csapatrészekkel való együttműködés miatt a kitörés végrehajtását másnapra halasztotta és a már megindított, de még tért nem nyert támadást leállította. Pillanatnyilag mindez nem érdekelt és boldogan merültem álomba.

19-én 7h tájban személyesen kaptam az alez. úrtól azt a parancsot, hogy a kitörés végrehajtásához a megerősített csapatom részeivel a községtől NY-ra az erdő szegélyénél lévő útkanyarnál kössem le az elg-et, zömömmel pedig jussak el az erdő D-i szegélyére és ott biztosítva és felderítve várjam a további parancsot, ha pedig az nem érkezne meg, a támadás megindulásakor a többi támadókkal összhangban saját belátásom szerint törjek át Budennij község irányában. Az útkanyarnál elrendelt helyzet felvétele heves tűzharc után volt lehetséges, melyben nagy segítségemre voltak Kurucz György szds. derék gépágyúi, míg a zömnek az erdő D-i szegélyére való felvezetése, ami déltájban történt meg, ellenséges behatás nélkül sikerült annak ellenére, hogy kb. 1600 m-re tőlünk az oroszok lázasan dolgoztak a védőállás kiépítésén. Nem lévén működőképes tűzgépem, néhány erőteljes tűzcsapással kíséreltem meg az oroszok tevékenységét, különösen a jól kivehető lőszerszállításait megakadályozni. Ekkor a csapatommal én voltam a legközelebb az orosz állásokhoz. Közbevetve megjegyzem, hogy a kitörés végrehajtásához a községbe szorult, hozzávetőleges becslés szerint körülbelül 2000 főnyi, vagy még nagyobb embertömegnek csak alig harmadrésze volt szervezett, harckész, felfegyverzett, alkalmazható csapatrész, míg a zöme fegyverét, lőszerét elhányt bujkáló horda volt, amely a legerélyesebb intézkedések - több helyszíni felkoncolás - ellenére sem volt csapatba szervezhető, hanem bujkálva volta ki magát a harc alól, és várta a jószerencsét. Az én csapatom a feltöltéssel századot tett ki, gépek és vonat nélkül. A tűzharc hangjára azonnal megjelent az alez. úr az első vonalban. Jelentkeztem nála és tájékoztattam. Ő ekkor Lécz vk. szds. és egy repülődandárbeli tisztes kíséretében volt, a köpeny felett irhamellényt viselt, a fején prém hósapka és a vállán átvetve géppisztoly volt. Lécz szds. Mauser átalakított puskát viselt, míg a tisztesnél géppisztoly és kézigránátköteg volt. Részletes tájékozódás céljából kb. 150 m-re előrementünk és onnan hosszasan szemlélte álló helyzetben az oroszok tevékenységét, majd hozzám fordulva azt mondta, hogy minden percért kár, az oroszok csak erősödnek és építik ki állásaikat, a támadást haladéktalanul meg kell indítani, majd parancs formájában az irányt mutatva így szólt: támadás, irány az úton lévő fahíd, ott betörés és onnan az útra támaszkodva, jobbra és balra biztosítva Budennij irányában előre! Amíg én intézkedéseket tettem, addig ő állva az előbbi helyen maradva, hátrafordulva kiáltva biztatta a csapatot, hogy „Előre, magyarok, támadás!" Majd a támadás megindulásakor mind a négyen az élen haladva állandó előre kiáltásokkal buzdítottuk a csapatot. Kb. 100 m-t minden elg.-es behatás nélkül tettünk meg, amikor egyszerre orosz részről heves tüzérségi, géppuska és aknavető tűzcsapást kaptunk, amelynek hevessége fokozódott. Elrendeltem a fedezést és az előregyülekezést és a még mindig teljes alakot mutatva előnyomuló alez. úrra torkom szakadtából rákiáltottam: „Alezredes úr, feküdj!". Ő erre tovább is állva visszafordult és kérdezte: „Mi az, mit akarsz?" Én melléje ugorva és mellette levágódva kiáltottam neki, hogy így nem lehet mozogni, ennek nincs semmi értelme. Ő azt válaszolta, hogy: „Igazad van!", és lefeküdve fedezte magát, a továbbiakban szökellve nyomult előre és többször tüzelt a géppisztolyával. Én állandóan hangtávolságra a közelben voltam, de a harccselekmények miatt nem tudtam állandóan figyelemmel kísérni. Magam is tüzeltem az oroszra, figyelmem megoszlott az elg. és a saját csapat között, több ember megőrült és zavart csinált, és sajnos néhány saját embert fel kellett koncolnom. Kb. 13h tájban a tűz igen heves volt és sok veszteséget okozott és elvesztettem szem elől az alez. urat, mire a mellettem lévő legényemtől kérdeztem, hogy nem látta-e az alez. urat. Ő azt válaszolta, hogy itt van tőlem balra tíz lépésre. Kiáltottam neki, hogy mi van, nincs baj, alez. úr? Ó azt mondta, hogy nincs semmi. Lécz is élt még és a közelében volt. Ekkor a betörési pontunktól jól balra az orosz vonal mögött megjelent három harckocsi, sem az alakját, sem a nemzetiségét nem tudtam felismerni annak ellenére, hogy feszülten figyeltem távcsővel. Amikor is az addig szemmel láthatóan tétovázó harckocsik előbbre jöttek és géppuskával tűz alá vették az oroszok első vonalát. Ezt látva tőlem telhető legerősebb hangon kiáltottam, hogy „Saját harckocsi, utánam, magyarok!", és előre rohantam. Az alez. úr, aki ezt nem vette észre, kiáltva azt kérdezte, hogy: „Honnan tudod, hogy saját?" Kiáltottam neki, hogy lövi erősen az oroszt, és a soraikban már zavar van. Erre felugorva előre rohant, és futás közben megállott, és a karjához kapva felém kiáltotta: „Megsebesültem a bal karomon, hátramegyek beköttetni. Látom, hogy a támadás tért nyer, csak folytassátok, előre!". A küldönc melléje lépett és karjánál fogva támogatta. Az alez. úr a vérzés ellenére elég szilárd léptekkel nyugodt lépésben ment hátra, ezt látva, különösen arra, hogy a harckocsik most minket kezdtek erősen ágyúzni, és nagy veszteséget okoztak, és az oroszok tüzének élénksége is fokozódott, teljes erővel kiáltottam, hogy: „Alez. úr, nincs vége a háborúnak! Tessék szökellni vagy meglapulni, amíg tovább jutunk!"Ő visszafordult és azt mondta, hogy: „ne törődj velem, csak előre!". Nyugodt lépésben ment hátra az erdő felé, mit sem törődve a heves tűzzel. Pillanatnyilag nem lehetett előrejutni, figyelemmel kísértem, míg csak az erdő fái között el nem tűnt. Ezek voltak az utolsó szavak, amiket tőle hallottam. A továbbiakban igen nehezen nyomulva előre, sikerült néhányad magammal betörni az orosz állásba, majd ott hosszú közelharc után mindannyian megsebesültünk, de sikerült átvágni magunkat és Budennij-be eljutni. Ott másnap találkoztam több emberrel, akik szintén a résen átvágták magukat, köztük Kurucz György tüzér századossal, akik elmondták, hogy az alez. úr, miután sebét beköttette, gépkocsiba ült, és a már megtisztított műúton a csapatok élére állott. Nem tudta, hogy az oroszok ellentámadása ismét betömte a hézagot, és a gépkocsijával egyenesen belehajtott az orosz vonalba, és a gépkocsiban ülve kapta a halálos mellövést, amely egy hazaszeretettől izzó, halált megvető bátorsággal harcoló, kiváló, értékes tiszt és melegszívű bajtárs nemes életét oltotta ki.

Dicsőséges hősi halála szolgáljon mindnyájunknak példával és legyen Magyarország szebb jövőjének záloga.

Gyergyótölgyes, 1943. évi október hó 7-én