Liane Berkowitz csak 19 éves volt, amikor a nácik kivégezték. 1942-ben tartóztatta le a Gestapo, miután rajtakapták, hogy a náci propaganda ellenes falragaszokat helyez el. Letartóztatásakor terhes volt, ez azonban csak elodázta a kivégzést, amit gyermeke megszületéséig elhalasztottak. Liane története nem ért véget a halálával, teste egyike volt annak a több ezernek, amit anatómiai vizsgálatok céljából felboncoltak és kísérleteknek vetettek alá.

Egy kutatócsoportnak köszönhetően most fény derülhet a hasonló sorsú áldozatok kilétére, akik az anatómusok boncasztalain végezték. Hermann Stieve professzor, a Berlini Egyetem akkori főanatómusa Liane mellett 181 ember testére tartott igényt. A főként nőket tartalmazó "Stieve listáján" található neveket a korabeli dokumentumok alapján dr. Sabine Hildebrandt, egy német születésű anatómus hozta nyilvánosságra, aki jelenleg az amerikai Michigan Egyetemen dolgozik. "A listát maga Stieve állította össze 1946-ban" - magyarázta Hildebrandt, aki egy évtizede vizsgálja a német anatómia történetét. "Ki akartam deríteni, kik voltak ezek az emberek, azt akartam, hogy megismerjék őket"

Stieve érdeklődése a reproduktív anatómia felé irányult, ez volt a fő ok, hogy áldozatai elsősorban nők voltak. "1933 előtt csak férfiak holttesteihez tudott hozzájutni, nőkéhez nem, Németország nem végzett ki nőket" - magyarázta Hildebrandt. "Azután hirtelen a Harmadik Birodalom alatt a nőket is elkezdték kivégezni"

Liane Berkowitz

A listán szereplő nők közel felét, köztük Liane Berkowitzot is hazaárulással vádolták, sokukat saját polgártársai árultak be a Gestapónak a náciellenes politika hirdetéséért. William Seidelman, a Toronto Egyetem egykori orvos professzora szintén éveket töltött a Harmadik Birodalom gyógyászati kutatások zászlaja alatt elkövetett emberöléseinek kibogozásával. 1999-es tanulmányában felfedte Stieve és a berlini börtön közötti szoros kapcsolat részleteit. "Amikor egy reproduktív korú nő kivégzésére kaptak utasítást, értesítették Stieve-t, majd utána döntöttek a kivégzés időpontjáról" - írta Seidelman professzor. "Stieve-t főként a stressz és a pszichológiai trauma menstruációs ciklusra gyakorolt hatásai érdekelték. A kivégzés után vizsgálatok céljából eltávolították a nők medencéhez tartozó szerveit. Stieve habozás, vagy mentegetőzés nélkül publikálta ezeken a tanulmányokon alapuló jelentéseit"

Stieve "anyagként" utalt az általa felhasznált szervekre, publikációi elsőként utaltak arra, hogy a stressz - a halálos ítélet - felborítja a nők menstruációs ciklusát. Az "anyag" mögött meghúzódó emberi életek bemutatása érdekében Hildebrandt áttanulmányozta Stieve áldozatainak személyi aktáit, amiket a berlini Német Ellenállási Emlékhelyen őriznek. Minden dokumentumot összevetett Stieve listájának másolatával, melyet a német Igazságügy Minisztériumban tartanak, azonosítva a listán szereplő személyeket. Az akták alapján Hildebrandt feljegyezte a 174 nő és 8 férfi nevét, születésük és haláluk pontos időpontját, nemzetiségüket, kivégzésük okát és a fellelhető egyéb biográfiai adataikat. Egyes akták személyes leveleket is tartalmaztak, melyekben többnyire az utolsó kívánságaikat írták le.

Hildebrandt elmondta, kutatása "fájdalmasan egyértelművé" tette, milyen kevéssé érdekelték a kor anatómusait az emberi sorsok, a borzalmak tudományává téve az anatómiát Németországban, melynek hatásai a mai napig érezhetők. A német egyetemek anatómiai karai 1933 és 1945 között kivétel nélkül kaptak holttesteket a megszállt területek kivégző kamráiból. A tény csupán az elmúlt két évtizedben kapott nyilvánosságot. Seidelman professzor visszaemlékezése szerint 1989-ben egy anatómiai előadó a Tübingeni Egyetemen orosz vagy lengyel munkatáborból származó metszeteket mutatott be. "A hallgatók megdöbbenéssel fogadták az előadást és magyarázatot követeltek" - nyilatkozott a BBC-nek.

Az egyetem hivatalos vizsgálatot rendelt el és minden anatómiai mintát, ami "gyanús vagy kétes eredetű" volt, 1990. július 8-án egy megemlékezés keretében eltemettek a tübingeni temető egy külön parcellájába. Számos más egyetem is vizsgálatot rendelt el az eset után, kiderült, hogy sok osztrák intézet, köztük a Bécsi Egyetem is érintett. "A Bécsi Egyetem egy speciális kocsival is rendelkezett, ami a területi bíróság kivégző kamrájából az anatómiai intézetbe szállította a holttesteket" - magyarázta Seidelman.

Eduard Pernkopf, az anatómiai kar akkori elnöke írásos emléket is hagyott tevékenységükről az azóta hírhedté vált, korábban viszont az orvostársadalom által előszeretettel forgatott lexikon, a Pernkopf-atlasz formájában, melyben az ábrázolt testek a náci terror áldozataié voltak. "Élettelen tárgyak voltak" - tette hozzá Seidelman. Pernkopf napi 18 órát töltött a holttestek felboncolásával, miközben egy művészekből álló csoport dolgozott a lexikon képein, ami két év alatt készült el. A nácik legalább 1.377 kivégzett személyt szállítottak át az egyetemre. Hildebrandt szerint annak ellenére, hogy a preparátorok bűneinek nagy része napvilágot látott, "a háború utáni német anatómia nagy részben az áldozatokra épül".

Paul Weindling történész szerint összességében közel 25000 áldozata volt a tudományos kísérleteknek, melyeknek különböző szakaszai voltak, az elsőbe tartozott az eugenetika és a sterilizáció. A második szakasz egybeesett a háború kirobbanásával. "Az orvosok elkezdtek kísérletezni a pszichiátriai intézetek betegein, majd szórványosan a koncentrációs táborokban, mint a Berlinhez közeli Sachsenhausen, valamint antropológiai megfigyeléseket végeztek Dachauban" - írja Weindling egy jelentésében.

A harmadik szakasz 1942-ben vette kezdetét, amikor az SS és a német hadsereg is részt vett a kísérletekben. Ekkor meredek emelkedés mutatkozott a kísérletek számában a halálos betegségek, köztük a malária és a tífusz terjedése miatt. A negyedik fázisban, 1944-45 között "a tudósok már tudták, hogy elvesztették a háborút, de folytatták kísérleteiket" - magyarázta Weindling.