MTI
Egyre aggasztóbb az űrszemét mennyisége
Ráférne már egy tavaszi nagytakarítás a világűrre is. Hogy milyen sok benne a szemét, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy a közelmúltban kettő is a földre pottyant: tavaly egy használaton kívüli amerikai műhold, az idén pedig egy meghibásodott orosz űrszonda. Az esélye annak, hogy az űrből leeső tárgyak bárkit eltalálnak, nagyon csekély, de annak a lehetősége, hogy az űrszemét összeütközik egy működő műholddal vagy a Nemzetközi Űrállomással, egyre nő.
Az Országos Kutatási Tanács nevű amerikai szervezet, amely tudományos kérdésekben tanácsadással foglalkozik, egy friss tanulmánya szerint arra a megállapításra jutott, hogy az űrben mára túl nagy lett a rendetlenség. Akkora, hogy ha nem tesznek ellene valamit, akkor a föld körüli alacsony keringési pályákat használhatatlanná teszik az egymást követő ütközések.
"A NASA nagyon komolyan veszi a problémát" - nyilatkozta a The New York Timesnak Mason A. Peck, az amerikai űrkutatási ügynökség főtechnológusa.
A megoldás: meg kell szabadulni az űrszeméttől, különösen a nagy daraboktól, még mielőtt összeütköznének és kisebb darabokra törnének. Kutatóknak több kreatív ötletük is van, például az, hogy hálókkal fogjanak el az űrben kóborgó tárgyakat, és húzzák be őket a légkörbe, ahol károkozás nélkül elégnek, vagy ballonok segítségével irányítsák az atmoszférába a szemetet. Egy további elképzelés: lézerekkel lőni az űrben lévő tárgyakat, de nem azért, hogy széttörjenek, mert az csak még nagyobb szennyezettséget okozna, hanem hogy az így kapott lökéstől biztonságosabb pályára vagy a légkörbe kerüljenek.
Február elején egy vezető svájci egyetem, a lausanne-i Szövetségi Műszaki Egyetem kutatói bejelentették, hogy már tervezik a CleanSpace One nevű, mintegy 11 millió dollárba kerülő berendezést. Az egyfajta égi porszívónak is tekinthető szerkezet képes lesz úgy megközelíteni egy műholdat, hogy nagy karmával megragadja, majd bezuhanjon vele a légkörbe, ahol együtt megsemmisülnek. Svájcnak csak két kis műholdja kering a föld körül, de szakemberei egy ideje törik a fejüket azon, hogy mit kezdjenek velük, ha pár év múlva beszüntetik a működésüket. "Ki akarunk takarítani magunk után. Ez jellemző a svájciakra, nem?" - jegyezte meg Anton Ivanov, az egyetem munkatársa.
A nagyobb űrszemét darabok eloszlása. Két fő pálya figyelhető meg, az egyik a geoszinkron gyűrű, a másik a bolygóhoz nagyon közel lévő területen
Az űrszemét problémája olyan régi és olyan széles körben ismert, hogy külön nevet is kapott: Kessler-szindróma. 1978-ban Donald J. Kessler, aki a NASA űrszeméttel foglalkozó részlegét vezette, elsőként jelezte, hogy ha az űrben keringő maradványok elkezdenek ütközni, a jelenség egyre tömegesebbé, zuhatagszerűvé válik. Kessler ma már nyugdíjban van, de még mindig foglalkozik a kérdéssel. "Minél hamarabb megteszik, annál olcsóbb lesz, és minél tovább várnak vele, annál több munkát kell elvégezni" - szögezte le a takarításról.
Mivel nagyon sok tárgy kering óránként 27 ezer kilométeres sebességgel a Föld körül, és törik szét ütközéskor kisebb darabokra, a műholdakra leselkedő veszély jelentősen megnőtt. Három évvel ezelőtt egy használaton kívüli orosz műhold csapódott bele egy Irídium kommunikációs műholdba, és az ütközéstől mindkettő több tízezer apróbb elemre tört. Az amerikai légierő jelenleg húszezer darab, az űrben keringő szemétre vadászik, egyebek mellett régi rakéták darabjaira és működésképtelenné vált műholdakra.
A kockázat tehát ma már valós, de kezelhető. A műholdak üzemeltetői ki tudják kerülni a nagyobb szemétdarabokat, és megfelelő védelemmel tudják ellátni eszközeiket a kisebbekkel való ütközés ellen. Ezzel együtt ha nem takarítják el, az alacsony pályán keringő szemét idővel emberre és műholdakra nézve is túl veszélyessé válik. "Nagy kockázattal jár majd egy űrhajós számára, hogy kilépjen a nyílt világűrbe" - közölte John L. Junkins, a texasi A&M Egyetem professzora. "Az Egyesült Államoknak mintegy 500 nagy méretű űrszemete van, Oroszországnak pedig körülbelül kétszer annyi. Félreértés ne essék, buszokhoz hasonló méretű tárgyakról beszélek."
Ha évente öt vagy hat nagyobb méretű objektumot sikerülne eltüntetni, azzal elejét lehetne venni a zuhataghatásnak, tíznek a megsemmisítése pedig megfordítaná a veszélyes irányba fejlődő trendet. A NASA kutatásokat pénzel, amelyek célja, hogy valamilyen megoldást találjanak. A Raytheon nevű programban például azt tanulmányozzák, vajon egy magasra szálló léggömb magával tudna-e vinni egy olyan berendezést, amely léglöketekkel venné célba a keringő űrszemetet, és kilódítaná pályájukról az egyes tárgyakat, hogy lezuhanjanak, a légkör sűrűbb rétegeibe érve pedig megsemmisüljenek. "Igazából nem kell sok hozzá, hogy sikerüljön" - magyarázta Peck.
Sok űrszemét egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy a légkörbe belépéskor elégjen. Ez egy 2001. januárjában a szaúdi sivatagba lezuhant PAM-D modul
A NASA 1,9 millió dollárt adott a Star Technology and Research nevű kis dél-carolinai cégnek arra, hogy kifejlessze és kipróbálja az Elektrodinamikus Szemételtüntető (ElectroDinamyc Debris Eliminator, Edde) nevű űreszközt. Energiáját az Edde egy hat mérföld hosszú, a Föld mágneses mezején keresztülhúzva energiát generáló vezetékről kapná, feladata pedig az lenne, hogy egy szemétdarabot megközelítve hálót dobjon rá, majd alacsonyabb keringési pályára vigye, ahonnan a légrezgés miatt még lejjebb süllyedne, be a légkörbe. Miután ez megtörtént, a pályáján maradó Edde új célpont után nézne. Jerome Pearson, a Star Technology elnöke szerint mindössze néhány év kell hozzá, hogy az Edde-k pár százmillió dollárba kerülő flottája megtisztítsa a Föld közvetlen környezetét. (Mások szerint ennél hosszabb időre lesz szükség, és a művelet többe fog kerülni.)
Nemcsak a technológiai problémák jelentenek azonban legyőzendő akadályt, a politika náluk is komolyabb gátló tényező lehet. Az űrszemét, még ha valóban csak szemét is, azé az országé, amelyik a világűrbe juttatta. Ezért aztán ha az Egyesült Államok megpróbálná befogni egy elhasznált orosz hordozórakéta egy részét, Oroszország nagy valószínűséggel tiltakozna. Minden bizonnyal sok ország gondolná azt, hogy egy műholdakat pályájukról kimozdító földi lézert fegyverként is fel lehet használni. Ráadásul az űrszemét problémáját mindaddig nem lehet megoldani, amíg mindazok az államok, amelyek rakétákat bocsátanak fel, abba nem hagyják gyarapításukat. Az Egyesült Államok lényegében ezt tette: az új műholdakhoz már a biztonságos megsemmisítésük terve is elkészül.
Januárban Hillary Rodham Clinton amerikai külügyminiszter űrviselkedési kódex megalkotását javasolta a világ országai számára, ami nyilván nem lesz könnyű. Az európai országok már rögzítettek maguknak bizonyos alapvető szabályokat, amelyeket viszont amerikai részről túlságosan korlátozó jellegűeknek ítéltek meg. Junkins professzor szerint az Egyesült Államoknak Svájc példáját követve szintén takarítania kellene maga után. "Az Egyesült Államok egymaga megállíthatná a szemét növekedését azzal, ha összeszedné azt a sok száz objektumot, amelyet mi küldtünk a világűrbe. Ez a mi kötelességünk, és ha eleget teszünk neki, azzal erkölcsi és műszaki szempontból is sokat nyerhetünk" - húzta alá az A&M Egyetem professzora.
Az Országos Kutatási Tanács nevű amerikai szervezet, amely tudományos kérdésekben tanácsadással foglalkozik, egy friss tanulmánya szerint arra a megállapításra jutott, hogy az űrben mára túl nagy lett a rendetlenség. Akkora, hogy ha nem tesznek ellene valamit, akkor a föld körüli alacsony keringési pályákat használhatatlanná teszik az egymást követő ütközések.
"A NASA nagyon komolyan veszi a problémát" - nyilatkozta a The New York Timesnak Mason A. Peck, az amerikai űrkutatási ügynökség főtechnológusa.
A megoldás: meg kell szabadulni az űrszeméttől, különösen a nagy daraboktól, még mielőtt összeütköznének és kisebb darabokra törnének. Kutatóknak több kreatív ötletük is van, például az, hogy hálókkal fogjanak el az űrben kóborgó tárgyakat, és húzzák be őket a légkörbe, ahol károkozás nélkül elégnek, vagy ballonok segítségével irányítsák az atmoszférába a szemetet. Egy további elképzelés: lézerekkel lőni az űrben lévő tárgyakat, de nem azért, hogy széttörjenek, mert az csak még nagyobb szennyezettséget okozna, hanem hogy az így kapott lökéstől biztonságosabb pályára vagy a légkörbe kerüljenek.
Február elején egy vezető svájci egyetem, a lausanne-i Szövetségi Műszaki Egyetem kutatói bejelentették, hogy már tervezik a CleanSpace One nevű, mintegy 11 millió dollárba kerülő berendezést. Az egyfajta égi porszívónak is tekinthető szerkezet képes lesz úgy megközelíteni egy műholdat, hogy nagy karmával megragadja, majd bezuhanjon vele a légkörbe, ahol együtt megsemmisülnek. Svájcnak csak két kis műholdja kering a föld körül, de szakemberei egy ideje törik a fejüket azon, hogy mit kezdjenek velük, ha pár év múlva beszüntetik a működésüket. "Ki akarunk takarítani magunk után. Ez jellemző a svájciakra, nem?" - jegyezte meg Anton Ivanov, az egyetem munkatársa.
A nagyobb űrszemét darabok eloszlása. Két fő pálya figyelhető meg, az egyik a geoszinkron gyűrű, a másik a bolygóhoz nagyon közel lévő területen
Az űrszemét problémája olyan régi és olyan széles körben ismert, hogy külön nevet is kapott: Kessler-szindróma. 1978-ban Donald J. Kessler, aki a NASA űrszeméttel foglalkozó részlegét vezette, elsőként jelezte, hogy ha az űrben keringő maradványok elkezdenek ütközni, a jelenség egyre tömegesebbé, zuhatagszerűvé válik. Kessler ma már nyugdíjban van, de még mindig foglalkozik a kérdéssel. "Minél hamarabb megteszik, annál olcsóbb lesz, és minél tovább várnak vele, annál több munkát kell elvégezni" - szögezte le a takarításról.
Mivel nagyon sok tárgy kering óránként 27 ezer kilométeres sebességgel a Föld körül, és törik szét ütközéskor kisebb darabokra, a műholdakra leselkedő veszély jelentősen megnőtt. Három évvel ezelőtt egy használaton kívüli orosz műhold csapódott bele egy Irídium kommunikációs műholdba, és az ütközéstől mindkettő több tízezer apróbb elemre tört. Az amerikai légierő jelenleg húszezer darab, az űrben keringő szemétre vadászik, egyebek mellett régi rakéták darabjaira és működésképtelenné vált műholdakra.
A kockázat tehát ma már valós, de kezelhető. A műholdak üzemeltetői ki tudják kerülni a nagyobb szemétdarabokat, és megfelelő védelemmel tudják ellátni eszközeiket a kisebbekkel való ütközés ellen. Ezzel együtt ha nem takarítják el, az alacsony pályán keringő szemét idővel emberre és műholdakra nézve is túl veszélyessé válik. "Nagy kockázattal jár majd egy űrhajós számára, hogy kilépjen a nyílt világűrbe" - közölte John L. Junkins, a texasi A&M Egyetem professzora. "Az Egyesült Államoknak mintegy 500 nagy méretű űrszemete van, Oroszországnak pedig körülbelül kétszer annyi. Félreértés ne essék, buszokhoz hasonló méretű tárgyakról beszélek."
Ha évente öt vagy hat nagyobb méretű objektumot sikerülne eltüntetni, azzal elejét lehetne venni a zuhataghatásnak, tíznek a megsemmisítése pedig megfordítaná a veszélyes irányba fejlődő trendet. A NASA kutatásokat pénzel, amelyek célja, hogy valamilyen megoldást találjanak. A Raytheon nevű programban például azt tanulmányozzák, vajon egy magasra szálló léggömb magával tudna-e vinni egy olyan berendezést, amely léglöketekkel venné célba a keringő űrszemetet, és kilódítaná pályájukról az egyes tárgyakat, hogy lezuhanjanak, a légkör sűrűbb rétegeibe érve pedig megsemmisüljenek. "Igazából nem kell sok hozzá, hogy sikerüljön" - magyarázta Peck.
Sok űrszemét egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy a légkörbe belépéskor elégjen. Ez egy 2001. januárjában a szaúdi sivatagba lezuhant PAM-D modul
A NASA 1,9 millió dollárt adott a Star Technology and Research nevű kis dél-carolinai cégnek arra, hogy kifejlessze és kipróbálja az Elektrodinamikus Szemételtüntető (ElectroDinamyc Debris Eliminator, Edde) nevű űreszközt. Energiáját az Edde egy hat mérföld hosszú, a Föld mágneses mezején keresztülhúzva energiát generáló vezetékről kapná, feladata pedig az lenne, hogy egy szemétdarabot megközelítve hálót dobjon rá, majd alacsonyabb keringési pályára vigye, ahonnan a légrezgés miatt még lejjebb süllyedne, be a légkörbe. Miután ez megtörtént, a pályáján maradó Edde új célpont után nézne. Jerome Pearson, a Star Technology elnöke szerint mindössze néhány év kell hozzá, hogy az Edde-k pár százmillió dollárba kerülő flottája megtisztítsa a Föld közvetlen környezetét. (Mások szerint ennél hosszabb időre lesz szükség, és a művelet többe fog kerülni.)
Nemcsak a technológiai problémák jelentenek azonban legyőzendő akadályt, a politika náluk is komolyabb gátló tényező lehet. Az űrszemét, még ha valóban csak szemét is, azé az országé, amelyik a világűrbe juttatta. Ezért aztán ha az Egyesült Államok megpróbálná befogni egy elhasznált orosz hordozórakéta egy részét, Oroszország nagy valószínűséggel tiltakozna. Minden bizonnyal sok ország gondolná azt, hogy egy műholdakat pályájukról kimozdító földi lézert fegyverként is fel lehet használni. Ráadásul az űrszemét problémáját mindaddig nem lehet megoldani, amíg mindazok az államok, amelyek rakétákat bocsátanak fel, abba nem hagyják gyarapításukat. Az Egyesült Államok lényegében ezt tette: az új műholdakhoz már a biztonságos megsemmisítésük terve is elkészül.
Januárban Hillary Rodham Clinton amerikai külügyminiszter űrviselkedési kódex megalkotását javasolta a világ országai számára, ami nyilván nem lesz könnyű. Az európai országok már rögzítettek maguknak bizonyos alapvető szabályokat, amelyeket viszont amerikai részről túlságosan korlátozó jellegűeknek ítéltek meg. Junkins professzor szerint az Egyesült Államoknak Svájc példáját követve szintén takarítania kellene maga után. "Az Egyesült Államok egymaga megállíthatná a szemét növekedését azzal, ha összeszedné azt a sok száz objektumot, amelyet mi küldtünk a világűrbe. Ez a mi kötelességünk, és ha eleget teszünk neki, azzal erkölcsi és műszaki szempontból is sokat nyerhetünk" - húzta alá az A&M Egyetem professzora.