SG.hu·
Nem csak a szerencséről szólnak a szerencsejátékok
Vannak lottójátékosok, akik fohászkodnak a szerencséért, és vannak, akik megcsinálják saját szerencséjüket. Az Egyesült Államokban az utóbbi időben megnőtt "lottó-hacker" leleplezések is bizonyítják, nincs szükség high-tech kütyükre, csupán észre kell venni a játékokban rejlő sémákat és a kiskapukat.
Vegyük csak Mohan Srivastava, a kanadai statisztikus esetét. Januárban a Wired magazin hasábjain magyarázta el, hogyan dolgozta ki 2003-ban azt a módszert, amivel sikerült megjósolnia az Ontario Lottó nyerő kaparós sorsjegyeit. Minden kártyán található nyolc háromszor három mezőből álló terület, amin 1 és 39 között helyeztek el számokat, illetve a kaparós rész, ami alatt ugyancsak a fenti számtartományból kikerült számok találhatók. Ha a kaparós rész alatti számok kiadják valamelyik egymás mellett elhelyezkedő számok sorozatát (tic-tac-toe) máris nyert a sorsjegy valamilyen összeget.
Srivastava gyanította, hogy a nyertes kártyákat nem véletlenszerűen készítették el, hanem egy szoftverrel, a szerencsejáték társaságnak ugyanis kontrollálnia kell valahogy, mennyi nyerő kártyát dob piacra, ha profitot akar termelni. A szoftveres véletlenszám-generátorok (RNG) matematikai algoritmusok felhasználásával alkotnak véletlenszerű számokat, egy „mag” kezdőértéket megadva az algoritmusnak, mely érték a számítógép bizonyos ismétlődő folyamatából származtatható, mint például a billentyű leütések, a futó folyamatok, a számítógép órája vagy az egér mozgása. Ebben az esetben a magértéken alapuló számok sorozata teljesen kiszámítható, mivel a létrehozásuk egy szoftveres algoritmussal történt. Ha a magérték teljesen véletlenszerű is, az RNG által előállított számok megjósolhatók, amennyiben valaki megfejti a létrehozáshoz használt algoritmust, vagyis a szoftveres RNG-k által generált számok nem teljesen véletlenszerűek, hanem pszeudó-véletlenszerűek.
Srivastava sejtése beigazolódott, a kártyák titka az volt, hogy csak az nyert, amin a látható területen három olyan egymás melletti szám van, amik csupán egyszer szerepeltek a sorsjegyen. Srivastava először megörült a könnyű nyereménynek, azonban amikor utánaszámolt, hogy a viszonylag kis összegeket hozó kaparós sorsjegyekkel mennyit kereshet egy nap alatt, beleszámítva a beszerzést, a számolgatást és a kapargatást, rájött, hogy ezt biztos munkahelyén, az általa szeretett munkájával is bőven eléri, ezért úgy döntött inkább értesíti az Ontario Lottó és Szerencsejáték Társaságot a hibáról. Beküldött kétszer 10 lekaparatlan sorsjegyet, egyik felét nyerőként, másik felét vesztesként jelölve meg. Hamarosan felkeresték a társaságtól és közölték vele, hogy a 20-ból 19 esetben helyesen azonosította a sorsjegyeket. Egy nappal később beszüntették a játékot.
A pszeudo-véletlenszerűséget persze jobban is ki lehet aknázni, a Harpers magazin nem rég számolt be egy matematikusról, aki négyszer nyerte meg a texasi lottót, összesen 20 millió dollárt kasszírozva, nagy valószínűséggel az algoritmusok „kiszámíthatóságát” használva ki.
A valódi véletlenszerű szekvenciákat létrehozó technikák, mint amikor a lottószámokat egy gömbből kézzel húzzák ki, vagy például hardver-generáltak, amik a természetesen fellépő zaj digitalizált pillanatképei, kizárják a kiszámíthatóságokat, a szerencsejáték társaságok azonban a fentebb említett okból kerülik ezeket. "Az a feladatuk, hogy egy alternatív bevételi forrást biztosítsanak a kormánynak" – tette hozzá Srivastava, ami azt jelenti, hogy a statisztikailag leleményesek besöpörhetik a nyereményeket, a társaságoknak így is meglesz a profitjuk, sőt akár még jól is jöhet, ha az emberek azt hiszik, hogy játékaik kiszámíthatók. "A hibák feltárása csak fokozza az emberek játék utáni étvágyát. Kijönnek a munkahelyükről, és azt mondják: 'Ezt én is meg tudom csinálni! Én is meg tudom találni a sémát!" – mondta Srivastava.
Majorie és Gerald Selbee esetéhez azonban semmi köze a pszeudo-véletlenszerűségnek. A pár stratégiailag játszotta ki Massachusetts állam Cash WinFall játékát, az idén közel 1 millió dollárt nyerve. Ebben a játékban a nyerőszámok valódi véletlenszerűségen alapulnak. A pár azt a gyenge pontot lovagolta meg, ami nyertes hiányában több heti jackpot halmozódás esetén alakul ki, amikor a pénztöbblet elkezd a kisebb nyereményekbe áramlani. A pár rájött, hogy egy-egy ilyen héten, ha legalább 100.000 dollárért vásárolnak szelvényeket, akkor garantált a profit. A lottótársaság válaszlépésként megpróbálja korlátozni a nagy mennyiségű szelvényvásárlást, ami nem egyszerű feladat, bár elmondásuk szerint éves szinten így is 11,8 millió dolláros hasznot generál nekik a szóban forgó játék, ami mellett számos másik is fut.
Vegyük csak Mohan Srivastava, a kanadai statisztikus esetét. Januárban a Wired magazin hasábjain magyarázta el, hogyan dolgozta ki 2003-ban azt a módszert, amivel sikerült megjósolnia az Ontario Lottó nyerő kaparós sorsjegyeit. Minden kártyán található nyolc háromszor három mezőből álló terület, amin 1 és 39 között helyeztek el számokat, illetve a kaparós rész, ami alatt ugyancsak a fenti számtartományból kikerült számok találhatók. Ha a kaparós rész alatti számok kiadják valamelyik egymás mellett elhelyezkedő számok sorozatát (tic-tac-toe) máris nyert a sorsjegy valamilyen összeget.
Srivastava gyanította, hogy a nyertes kártyákat nem véletlenszerűen készítették el, hanem egy szoftverrel, a szerencsejáték társaságnak ugyanis kontrollálnia kell valahogy, mennyi nyerő kártyát dob piacra, ha profitot akar termelni. A szoftveres véletlenszám-generátorok (RNG) matematikai algoritmusok felhasználásával alkotnak véletlenszerű számokat, egy „mag” kezdőértéket megadva az algoritmusnak, mely érték a számítógép bizonyos ismétlődő folyamatából származtatható, mint például a billentyű leütések, a futó folyamatok, a számítógép órája vagy az egér mozgása. Ebben az esetben a magértéken alapuló számok sorozata teljesen kiszámítható, mivel a létrehozásuk egy szoftveres algoritmussal történt. Ha a magérték teljesen véletlenszerű is, az RNG által előállított számok megjósolhatók, amennyiben valaki megfejti a létrehozáshoz használt algoritmust, vagyis a szoftveres RNG-k által generált számok nem teljesen véletlenszerűek, hanem pszeudó-véletlenszerűek.
Srivastava sejtése beigazolódott, a kártyák titka az volt, hogy csak az nyert, amin a látható területen három olyan egymás melletti szám van, amik csupán egyszer szerepeltek a sorsjegyen. Srivastava először megörült a könnyű nyereménynek, azonban amikor utánaszámolt, hogy a viszonylag kis összegeket hozó kaparós sorsjegyekkel mennyit kereshet egy nap alatt, beleszámítva a beszerzést, a számolgatást és a kapargatást, rájött, hogy ezt biztos munkahelyén, az általa szeretett munkájával is bőven eléri, ezért úgy döntött inkább értesíti az Ontario Lottó és Szerencsejáték Társaságot a hibáról. Beküldött kétszer 10 lekaparatlan sorsjegyet, egyik felét nyerőként, másik felét vesztesként jelölve meg. Hamarosan felkeresték a társaságtól és közölték vele, hogy a 20-ból 19 esetben helyesen azonosította a sorsjegyeket. Egy nappal később beszüntették a játékot.
A pszeudo-véletlenszerűséget persze jobban is ki lehet aknázni, a Harpers magazin nem rég számolt be egy matematikusról, aki négyszer nyerte meg a texasi lottót, összesen 20 millió dollárt kasszírozva, nagy valószínűséggel az algoritmusok „kiszámíthatóságát” használva ki.
A valódi véletlenszerű szekvenciákat létrehozó technikák, mint amikor a lottószámokat egy gömbből kézzel húzzák ki, vagy például hardver-generáltak, amik a természetesen fellépő zaj digitalizált pillanatképei, kizárják a kiszámíthatóságokat, a szerencsejáték társaságok azonban a fentebb említett okból kerülik ezeket. "Az a feladatuk, hogy egy alternatív bevételi forrást biztosítsanak a kormánynak" – tette hozzá Srivastava, ami azt jelenti, hogy a statisztikailag leleményesek besöpörhetik a nyereményeket, a társaságoknak így is meglesz a profitjuk, sőt akár még jól is jöhet, ha az emberek azt hiszik, hogy játékaik kiszámíthatók. "A hibák feltárása csak fokozza az emberek játék utáni étvágyát. Kijönnek a munkahelyükről, és azt mondják: 'Ezt én is meg tudom csinálni! Én is meg tudom találni a sémát!" – mondta Srivastava.
Majorie és Gerald Selbee esetéhez azonban semmi köze a pszeudo-véletlenszerűségnek. A pár stratégiailag játszotta ki Massachusetts állam Cash WinFall játékát, az idén közel 1 millió dollárt nyerve. Ebben a játékban a nyerőszámok valódi véletlenszerűségen alapulnak. A pár azt a gyenge pontot lovagolta meg, ami nyertes hiányában több heti jackpot halmozódás esetén alakul ki, amikor a pénztöbblet elkezd a kisebb nyereményekbe áramlani. A pár rájött, hogy egy-egy ilyen héten, ha legalább 100.000 dollárért vásárolnak szelvényeket, akkor garantált a profit. A lottótársaság válaszlépésként megpróbálja korlátozni a nagy mennyiségű szelvényvásárlást, ami nem egyszerű feladat, bár elmondásuk szerint éves szinten így is 11,8 millió dolláros hasznot generál nekik a szóban forgó játék, ami mellett számos másik is fut.