Élet az esemény horizonton túl

Bár elég minimálisnak tűnik az esély, hogy valaha is egy földi űrhajó eljut egy fekete lyukig, de tételezzük fel, hogy ott vagyunk, űrhajónk átcsúszott az esemény horizonton, ahonnan semmi, még a fény sem szabadulhat a lyuk gigantikus gravitációjának köszönhetően. Itt már csak egy dolgon gondolkozhatunk, hogyan nyújtsuk a lehető leghosszabbra hátralévő időnket?

Az általános fizikai nézet szerint a legjobb amit tehetünk, ha nem próbálunk meg kitörni a fekete lyuk fogságából. Olyan ez a közeg mint egy futóhomok, minél jobban küzdünk, annál kritikusabbá válik a helyzetünk. Az ausztrál Sydney Egyetem kutatói, Geraint Lewis és Julia Kwan szerint mindez csupán tévhit. A problémáról készült elemzésük azt bizonyítja, hogy bizonyos körülmények között mégsem olyan buta dolog, ha az ember begyújtja a rakétákat: a kijutás így is reménytelen, de meghosszabbítható a benti létünk.

Különös dolog beleesni egy fekete lyukba. Mivel gravitációja eltorzítja a téridőt, egy távoli szemlélő számára úgy tűnne, mintha az esemény horizonton áthaladó objektum lassulna. Ha egy órát dobunk egy fekete lyukba, akkor kintről nézve az óra járása lassulni kezd, a horizonton pedig megáll az idő, az objektum dermedten áll ott az világegyetem életének végéig.

A bekerült tárgy szemszögéből azonban ez korántsem így néz ki. Valójában ha egy nagy tömegű fekete lyukat sodort az utunkba a sors, semmi feltűnő nem történik az esemény horizonton való áthaladáskor, a bent ülők észre sem vennék, hogy beléptek. Természetesen ha már besodródtunk, akkor semmi sem ment meg attól, hogy előbb vagy utóbb össze ne roppantson a fekete lyuk gravitációja. Valószínűleg az űrhajósok az "utóbbra" szavaznának, és egy olyan hatalmas fekete lyuk esetében, mint amit galaxisunk közepén feltételeznek, az életben maradás órákban mérhető. A józan ész azt diktálná, hogy az űrhajó rakétáit begyújtva megpróbáljunk kifelé haladni, elkerülve a lyuk végzetes szingularitását, ami a középpontban található.

Egyes források szerint azonban ez mégsem túl jó ötlet. A Berkeley Egyetem kozmológiai weboldalán megjelent írás szerint "minél nagyobb teljesítményre sarkaljuk a rakétákat, annál előbb érjük el a szingularitást. A legjobb ha hátradőlünk és 'élvezzük' az utazást".

Lewis és Kwan szerint téves az amerikai elv, mert az elemzésekben az esemény horizonton áthaladó személy vagy tárgy nyugalmi állapotban van. Ebben az esetben valóban igaz, hogy minél nagyobb tempóban próbálunk szabadulni a szingularitástól, annál hamarabb ér véget az utazás, a leghosszabb ideig pedig úgy maradhatunk életben, ha a szabad esést választjuk. A fekete lyukon belül ugyanis minden út a szingularitás felé vezet, ha gyorsabban haladunk - legyen az bármelyik irány - azzal csak siettetjük elérését.

Viszont egy áthaladó űrhajó nem nulla sebességgel indul az esemény horizontról és így már más a helyzet, valójában sokkal rosszabb. A rakéták rövid időre történő begyújtása azonban visszatérítheti az űrhajót a jobbik esethez, a szabadesés pályára. "Egy hosszú út létezik" - magyarázta Lewis a Nature magazinban megjelent publikációjukban. "Ha valamelyik rövidebb úton haladtunk át az esemény horizonton, akkor a rakétákkal még átállhatunk a hosszabbra".

A rakétákra azonban oda kell figyelni, ha túl sokáig égnek átlendíthetik az űrhajót a hosszú úton és egy újabb röviden találja magát a legénység. Ha tudják milyen sebességgel haladtak át az eseményhorizonton, akkor viszonylag könnyen kiszámítható a legkedvezőbb útra való eljutáshoz szükséges idő. Minél nagyobb a rakéta teljesítménye, annál hamarabb lehet ráállni a szabadeséses pályára.

Az ausztrálok elemzésében nincs semmi meglepő, viszont a fekete lyuk szakértők szerint a téves értelmezés leleplezése oktatási értékekkel bírhat, a Wikipédia fekete lyukakról szóló bejegyzésén ugyanis jelentős vitát váltott ki ez a téma.