MTI
London elengedte volna Rudolf Hesst, de Moszkva nem hagyta
Frissen nyilvánosságra hozott brit levéltári dokumentumok tanúsága szerint London már az 1960-as években szabadon engedte volna Rudolf Hesst, de a Szovjetunió nem járult hozzá a brit kezdeményezéshez.
Hess, aki birodalmi miniszteri rangban Adolf Hitler helyettese volt, 1941. május 10-én az általa vezetett repülőgéppel, egyedül Skóciába repült, azzal a céllal, hogy még a Szovjetunió elleni német hadjárat kezdete előtt megpróbáljon különbékét kieszközölni Londonnal. Hesst azonban skóciai leszállása után a brit hatóságok elfogták, bebörtönözték, majd a II. világháború után a nürnbergi nemzetközi ítélőszék életfogytiglani börtönre ítélte. Az egykori náci vezető a nyugat-berlini Spandau börtönében töltötte egész hátralévő életét, 1987 augusztusában, 93 évesen elkövetett öngyilkosságáig.
A brit nemzeti levéltár ma nyilvánosságra hozott dokumentumaiból kitűnik, hogy a brit kormányok évtizedeken át próbálták elérni Hess szabadon engedését, emberiességi megfontolásokból. Több egymást követő brit kormány külügyminiszterei - köztük Alec Douglas-Home, James Callaghan, Douglas Hurd és Lord Carrington - is rendszeres petíciókkal fordultak ennek érdekében a Szovjetunióhoz. Carrington 1979-ben különösen erőteljes hangvételű felhívást intézett Andrej Gromiko szovjet külügyminiszterhez, "embertelennek és értelmetlennek" nevezve, hogy "ezt az öregembert hagyjuk a börtönben meghalni".
Margaret Thatcher miniszterelnök is írt egy hivatalos kérvényt 1982-ben Leonyid Brezsnyevnek a Spandauban akkor már több mint másfél évtizede egyedüli fogolyként raboskodó Hess szabadon bocsátása végett. Moszkva azonban minden alkalommal elvetette a brit kéréseket, azzal az érvvel, hogy nehéz lenne megértetni a háborúban súlyos szenvedéseket átélt szovjet néppel egy ilyen magas rangú egykori náci vezető szabadlábra helyezését.
A spandaui börtön igazgatása a négy győztes szövetséges nagyhatalom - a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország - közös felelősségi körébe tartozott, és a foglyok sorsáról szóló döntésekhez is konszenzusra volt szükség. Spandauban Hess mellett több más náci vezető is raboskodott - köztük Karl Dönitz, aki a náci rezsim összeomlásáig rövid időn át Hitler utódja volt -, de valamennyien évtizedekkel Hess halála előtt szabadultak. Rudolf Hess halála után a nyugat-berlini börtönépületet lebontották, és helyén bevásárlóközpont épült.
Hess, aki birodalmi miniszteri rangban Adolf Hitler helyettese volt, 1941. május 10-én az általa vezetett repülőgéppel, egyedül Skóciába repült, azzal a céllal, hogy még a Szovjetunió elleni német hadjárat kezdete előtt megpróbáljon különbékét kieszközölni Londonnal. Hesst azonban skóciai leszállása után a brit hatóságok elfogták, bebörtönözték, majd a II. világháború után a nürnbergi nemzetközi ítélőszék életfogytiglani börtönre ítélte. Az egykori náci vezető a nyugat-berlini Spandau börtönében töltötte egész hátralévő életét, 1987 augusztusában, 93 évesen elkövetett öngyilkosságáig.
A brit nemzeti levéltár ma nyilvánosságra hozott dokumentumaiból kitűnik, hogy a brit kormányok évtizedeken át próbálták elérni Hess szabadon engedését, emberiességi megfontolásokból. Több egymást követő brit kormány külügyminiszterei - köztük Alec Douglas-Home, James Callaghan, Douglas Hurd és Lord Carrington - is rendszeres petíciókkal fordultak ennek érdekében a Szovjetunióhoz. Carrington 1979-ben különösen erőteljes hangvételű felhívást intézett Andrej Gromiko szovjet külügyminiszterhez, "embertelennek és értelmetlennek" nevezve, hogy "ezt az öregembert hagyjuk a börtönben meghalni".
Margaret Thatcher miniszterelnök is írt egy hivatalos kérvényt 1982-ben Leonyid Brezsnyevnek a Spandauban akkor már több mint másfél évtizede egyedüli fogolyként raboskodó Hess szabadon bocsátása végett. Moszkva azonban minden alkalommal elvetette a brit kéréseket, azzal az érvvel, hogy nehéz lenne megértetni a háborúban súlyos szenvedéseket átélt szovjet néppel egy ilyen magas rangú egykori náci vezető szabadlábra helyezését.
A spandaui börtön igazgatása a négy győztes szövetséges nagyhatalom - a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország - közös felelősségi körébe tartozott, és a foglyok sorsáról szóló döntésekhez is konszenzusra volt szükség. Spandauban Hess mellett több más náci vezető is raboskodott - köztük Karl Dönitz, aki a náci rezsim összeomlásáig rövid időn át Hitler utódja volt -, de valamennyien évtizedekkel Hess halála előtt szabadultak. Rudolf Hess halála után a nyugat-berlini börtönépületet lebontották, és helyén bevásárlóközpont épült.