SG.hu·
Megingatták a Titanic vesztét okozó tényezők elméletét
A Titanic katasztrófájára adott magyarázatok egyik legfőbb tézise a szokatlanul nagy jégmozgás volt, ezt a tényezőt azonban megingatja egy új tanulmány.
Az óceánjáró 102 éve, az első útján süllyedt el, több mint 1500 áldozatot követelve. Az új elemzés szerint valóban magasabb volt a jéghegyek kockázata 1912-ben, de nem volt kiugróan magas, ahogy azt korábban felételezték. A Sheffield Egyetem csapata a Weather szaklapban publikálta munkáját. A Titanic-ot elsüllyesztő jéghegyet 1912. április 14-én, nem sokkal éjfél előtt pillantották meg, körülbelül 500 méteres távolságra. A hajó lassítására és kitérítésére tett gyors intézkedések ellenére a katasztrófa bekövetkezett. A hajótest közel 100 méteren vetemedett el a vízszint alatt, az utasszállító pedig két és fél óra alatt elsüllyedt.
Az Atlanti-óceán északi területének szokatlanul súlyos jéghelyzetéről szóló jelentések nem sokkal a katasztrófa után láttak napvilágot. Akkoriban az amerikai hatóságok képviselői azon a véleményen voltak, hogy a meleg tél "elképesztően nagy jéghegy hozamot" eredményezett. A végzetes éjszaka előtti napokban uralkodó szelek és hőmérsékletek, valamint az óceáni áramlatok több jéghegyet és jégtáblát juttattak el a délebbi vizekre, mint az az év azon szakában megszokottnak számított.
Ezek a tényezők juttatták el a kutatókat oda, hogy egy feltételezett óriási jégcsoportosulásban keressék a magyarázatot. Egy amerikai csoport szerint egy szokatlanul kis Hold-Föld távolság abnormálisan magas árapályt okozott 1912 telén, ami a szokottnál nagyobb mennyiségű jeget bontott le a grönlandi gleccserekről. A legfrissebb tanulmányban Grant Bigg és David Wilton, a Sheffield Egyetem földrajzi karának tanárai az amerikai parti őrség adatait elemezték, egészen 1900-ig visszatekintve.
Bár az észlelési technikák változtak az évek során, nehezítve az összehasonlítást, a kutatók úgy vélik, a 48. északi és a 40. déli szélesség közötti területen áthaladó jéghegyek száma jó mérce. Az elemzésekből kitűnik, hogy az adatok évről évre igen nagy eltéréseket mutatnak, és bár a grönlandi jéghegy áramlás 1912-ben valóban magas volt a maga 1038 jéghegyével, ez a szám valójában nem nevezhető sem szokatlannak, sem példátlannak.
A környező évtizedekben 1901 és 1920 között 5 évben is 700 fölött volt a 48. északi fokon áthaladó jegyhegyek száma, 1909 pedig 1912-nél is aktívabb évnek számított. Bigg professzor szerint az áramlás magas volt ugyan, de "nem kiugróan nagy" a 20. század első 60-70 évéhez mérten.
A parti őrség feljegyzései és más adatok alapján a kutatók kidolgoztak egy számítógépes szimulációt is az 1912-es jéghegyek valószínűsíthető pályájának vizsgálatára. Ennek a modellnek az alkalmazásával meg tudták állapítani a Titanic vesztét okozó jéghegy valószínűsíthető eredetét. A modellezés szerint az objektum 1911 kora őszén szakadt le Grönland dél-nyugati gleccsereinek egyikéről. Az elszabadult darab körülbelül 500 méter hosszú lehetett, ami 300 méteres mélységig nyúlt a víz alá. A számítógépes modell által jósolt tömege 1912 áprilisának a közepére megegyezni látszik annak a jéghegyével, amit William Squares DeCarteret, a túlélők utáni kutatásban részt vett Minia kapitánya fényképezett le és egy vörös festékcsík éktelenkedett.
Az óceánjáró 102 éve, az első útján süllyedt el, több mint 1500 áldozatot követelve. Az új elemzés szerint valóban magasabb volt a jéghegyek kockázata 1912-ben, de nem volt kiugróan magas, ahogy azt korábban felételezték. A Sheffield Egyetem csapata a Weather szaklapban publikálta munkáját. A Titanic-ot elsüllyesztő jéghegyet 1912. április 14-én, nem sokkal éjfél előtt pillantották meg, körülbelül 500 méteres távolságra. A hajó lassítására és kitérítésére tett gyors intézkedések ellenére a katasztrófa bekövetkezett. A hajótest közel 100 méteren vetemedett el a vízszint alatt, az utasszállító pedig két és fél óra alatt elsüllyedt.
Az Atlanti-óceán északi területének szokatlanul súlyos jéghelyzetéről szóló jelentések nem sokkal a katasztrófa után láttak napvilágot. Akkoriban az amerikai hatóságok képviselői azon a véleményen voltak, hogy a meleg tél "elképesztően nagy jéghegy hozamot" eredményezett. A végzetes éjszaka előtti napokban uralkodó szelek és hőmérsékletek, valamint az óceáni áramlatok több jéghegyet és jégtáblát juttattak el a délebbi vizekre, mint az az év azon szakában megszokottnak számított.
Ezek a tényezők juttatták el a kutatókat oda, hogy egy feltételezett óriási jégcsoportosulásban keressék a magyarázatot. Egy amerikai csoport szerint egy szokatlanul kis Hold-Föld távolság abnormálisan magas árapályt okozott 1912 telén, ami a szokottnál nagyobb mennyiségű jeget bontott le a grönlandi gleccserekről. A legfrissebb tanulmányban Grant Bigg és David Wilton, a Sheffield Egyetem földrajzi karának tanárai az amerikai parti őrség adatait elemezték, egészen 1900-ig visszatekintve.
Bár az észlelési technikák változtak az évek során, nehezítve az összehasonlítást, a kutatók úgy vélik, a 48. északi és a 40. déli szélesség közötti területen áthaladó jéghegyek száma jó mérce. Az elemzésekből kitűnik, hogy az adatok évről évre igen nagy eltéréseket mutatnak, és bár a grönlandi jéghegy áramlás 1912-ben valóban magas volt a maga 1038 jéghegyével, ez a szám valójában nem nevezhető sem szokatlannak, sem példátlannak.
A környező évtizedekben 1901 és 1920 között 5 évben is 700 fölött volt a 48. északi fokon áthaladó jegyhegyek száma, 1909 pedig 1912-nél is aktívabb évnek számított. Bigg professzor szerint az áramlás magas volt ugyan, de "nem kiugróan nagy" a 20. század első 60-70 évéhez mérten.
A parti őrség feljegyzései és más adatok alapján a kutatók kidolgoztak egy számítógépes szimulációt is az 1912-es jéghegyek valószínűsíthető pályájának vizsgálatára. Ennek a modellnek az alkalmazásával meg tudták állapítani a Titanic vesztét okozó jéghegy valószínűsíthető eredetét. A modellezés szerint az objektum 1911 kora őszén szakadt le Grönland dél-nyugati gleccsereinek egyikéről. Az elszabadult darab körülbelül 500 méter hosszú lehetett, ami 300 méteres mélységig nyúlt a víz alá. A számítógépes modell által jósolt tömege 1912 áprilisának a közepére megegyezni látszik annak a jéghegyével, amit William Squares DeCarteret, a túlélők utáni kutatásban részt vett Minia kapitánya fényképezett le és egy vörös festékcsík éktelenkedett.