Már nincs szükségünk istenekre?

Minél érettebbé válik egy társadalom, annál kevésbé van szüksége egy spirituális természetfelettire, állítja Ara Norenzayan, a Brit-Kolumbia Egyetem szociálpszichológusa.

A kezdetekkor sok isten volt, a társadalmak palettáján elképesztő mennyiségben nyüzsögtek a természetfeletti lények. Volt, aki a mennyiekben, volt a ki a pokolban élt, vagy a Föld természeti erőit, élő vagy élettelen dolgait testesítette meg. Szertartásokkal, áldozatokkal békítették a haragvó isteneket, akik jóslatokkal vagy jövendölésekkel kommunikáltak, elképzelhetetlen erőt tulajdonítottak nekik, kényük-kedvük szerint jutalmaztak, vagy büntettek.

Hogyan lett ebből a panteonból néhány monoteista és politeista hit, melyek ma meghatározzák a vallási palettát? Norenzayan nézőpontja egyfajta teológiai túlélést tükröz, melyben a legerősebb marad fenn. Elmélete szerint az iszlám, a kereszténység és a többi még uralkodó vallás azért virágzanak, mert valamilyen téren versenyképesebbek riválisaiknál. Csak ezek adnak mindent tudó, intervencionista istenségeket, akik elítélik az erkölcstelen viselkedést, ami képes egymás számára ismeretlen emberek nagy csoportjait is megmozgatni. Ki lehet jelenteni, hogy ezek a vallások tették lehetővé a csoportok növekedését, ezáltal kikövezve az utat a modern civilizáció felé.

Norenzayan, aki tekintélyes mennyiségű kutatómunkát végzett az emberi szocializálódás gyökereinek és természetének illusztrálásához, jól ismeri azokat a kísérleteket, melyek megpróbálták egy darwini keretben, vagy az emberi észlelés egyfajta melléktermékeként magyarázni a vallást, melyekből ő maga is bőségesen merített munkájához. Mindemellett megtapasztalta az 1980-as évek Libanonjának erőszakos vallási küzdelmeit, ezért is merült fel benne a kérdés, "vajon miért fordul önmaga ellen és roppan össze egy egykor élénk, kozmopolita társadalom" az elvi különbségek és szemléletmódok kapcsán?

Egy másik kérdés az ateistákkal szembeni bizalmatlanságot feszegeti, a felmérések ugyanis azt tanúsítják, hogy egy hívő társadalomban az ateistákkal szemben bizalmatlanság uralkodik, nem egyszerű ellenszenv, vagy figyelmen kívül hagyás. Ennek okát abban látja, hogy ezeket az embereket afféle potyautasként értékelik. A hívő számára azok, akik nem hisznek az isteni felügyeletben, erkölcsileg nem megbízhatók, nem várható el tőlük az erkölcsös cselekedet.

Norenzayan megfigyelései szerint ez az előítélet azonban jóval halványabb az erős állami intézményekkel rendelkező nemzeteknél. A rendőrség, a bíráskodás és a törvénykezés ereje lehet olyan hatékony, mint egy természetfeletti erő, ha az együttműködés és a felelősség biztosításáról van szó. Ez megmagyarázza Norenzayan legsarkalatosabb megfigyelését: a legösszetartóbb és legbékésebb társadalmak egyben a legkevésbé vallásosak is. Dániában például az emberek nem lopják el a kerékpárokat - különösen, hogy azok ingyenesen használhatók. Ezek az országok, melyek közt főként a skandináv országok dominálnak, átléptek egy küszöböt. Számukra nincs szükség nagy istenekre, hogy fenntartsák a tömegek kooperatív magatartását, gyakorlatilag ezek a nemzetek már túlnőttek ezen a ponton. "Megmászták a vallás létráját, majd eltaszították" - mondta Norenzayan.

Mindezek azonban nem magyarázzák, hogy az Egyesült Államok, a világ egyik gazdaságilag legfejlettebb országa, miért szerepel még mindig a legvallásosabbak között, ahol az emberek több mint 90 százaléka hisz Istenben, és közel felük szó szerint értelmezi a teremtést. Az USA helyzete ugyanakkor speciális, hatalmas területről beszélünk, ahol jelenleg romjaiban hever a híres amerikai álom. Itt a hit talán azért virágzik még mindig ennyire, mert segít enyhíteni a mélyen gyökerező egzisztenciális félelmeket, melyeken az ész és a logika nem képes segíteni. Ugyanakkor a vallás önmagában nem biztosítja az erkölcsösséget. Vegyük csak a különböző online médiákat, ahol a felhasználók névtelenül is nyilatkozhatnak és névtelenül az amúgy jónak mutatkozó ember akár a legkegyetlenebbé is válhat.