Clive Barker's Jericho

Kiadó: Codemasters
Fejlesztő: Mercury Steam
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Pentium IV 2,4 GHz, 1 GB RAM, 6 Gbyte szabad hely, Shader Model 3-at támogató videókártya
Ajánlott: Intel Pentium IV 3 Ghz , 2 Gbyte RAM, nVidia Geforce 7900+
Hasonló játékok: Half Life 2, Resident Evil 4
Kategória: akció FPS

A Jericho, amely atomtámadástól nem véd. Akciódús utópia, ahol fél-szuperhős zsoldoskatonák próbálják kideríteni egy világot fenyegető katasztrófa okát, bár többnyire a túlélésük is erősen kérdéses. Clive Barker neve ugyan csábító és ígéretes, de ezúttal sajnos inkább csak egy B-kategóriát jelent.

Clive Barker, a híres horroríró utoljára az Undying nevű félelmetes fantázia történettel riogatta a PC játékosokat, valljuk be, akkor teljes sikerrel. Sok évvel ezelőtt sikerült a nevével fémjelzett játéknak egy olyan akkoriban ritka FPS kaland variációt asztalra teríteni, ami egyrészt rémisztő volt, másrészt lebilincselő és az akkori felhozatalban viszonylag egyedi történet. Éppen ezért, a hír, hogy Barker újabb címet jegyez, kellőképpen felvillanyozott. Elindítva a Jerichot az intró és a menü után még talán a korábbi várakozásokhoz képest is komolyabb adrenalin túltengés jellemzett, izgultam, mint szűzlány az első randin, aztán elindult a történet.


A speciális képességű és titkos Jericho zsoldos csapat megérkezik egy újabb akcióba, ahol számukra is meglepő dolgok fogadják őket. Egy orbitális viharon átkelve juthatnak tovább, ahol továbbkergethetik a Földet fenyegető veszélyeket, kideríthetik, hogy egy rejtélyes szellemkislány szellem mit szeretne üzenni a világnak, kiderül, hogy Isten nem férfit és nőt teremtett először, hanem egy nemtelen lényt, aki a mai napig bezárva él, de minél többször engedik ki, annál erősebbé válik. A teljes világégést elkerülendő, hőseink különböző idősíkokon kell, hogy átküzdjék magukat, kezdve a világháborútól, a sumér korig vagy a római időkig. Sajnos a történet nem túl extra, sőt komolyan snassz tud lenni már fél óra játék után is akár.

A hozzáadott plusz egy átlagos FPS játékhoz képest mégis adhat egy kis esélyt a játéknak. Meglepő módon nem egyedül kommandózva kezdődik a játék, nem is kell eleinte az első néhány pályán a csapattársakat felkutatni, hanem az első pillanattól kezdve egy teljes osztag tagjaként működünk. A csapat felszereltsége változatos, mindenki különböző fegyverekkel, töltényekkel és speciális képességekkel rendelkezik, így egy adott szituáció megoldásához más és más lehet alkalmas.


A kezdőkarakterünk egy átlagos géppuskával van felszerelve, igazából ijesztő volt egészen addig, amíg nem derült ki, hogy mi is lesz a trükk. Az általunk irányított hős körülbelül a harmadik pályán feldobja a talpát, de valamilyen varázslatos módon a testet elhagyó lélek átszökik egyik megrémült csapattársába. Egy test, két lélek. Eleinte a csapat tagjai nem is értik, hogy mi történik, de szép lassan mindenkinek sikerül elfogadnia a helyzetet és egy-egy sikeres akció után újabb és újabb ex-társunk engedi meg, hogy az ő testét is irányítás alá vegyük ideiglenesen.

Szinte zseniális megoldás egyébként, de ebben a játékban végre nem egy kisebb tengerészgyalogos utánpótlás van a farzsebünkben és nem úgy cserélgetjük a 15 kilós fegyvereket, mint kreatív óvodás a zsírkrétákat, hanem minden egyes karakter egyedi felszereléssel rendelkezik, melyet tart a játék teljes ideje alatt. A felszerelés többnyire elsődleges- és egy másodlagos fegyverből áll, illetve valamelyikhez tartozik egy speciális tüzelési mód, illetve minden katona képes két, többnyire mágikusnak tűnő trükk bemutatására is. Nagy előny, hogy a játék nagy részében mindenki a saját vérmérsékletének megfelelő karakterrel játszva pörgetheti tovább a játék kerekét, leszámítva azokat a szituációkat, amikor valamelyikük speciális képességeire lesz szükség. Ilyen például a világháborús pályán a lövegtornyok kiiktatása gránátokkal, vagy éppen a magas teraszon rejtek mögül tüzelő ellenfelek orvlövésszel való leszedése.

Az ellenfelek variációi nem lesznek lenyűgözőek, de a Crysissal ellentétben még az sem fokozza a változatosságot, hogy legalább egyedien viselkednek, hiszen a legtöbb ellenfél mágnes-elven működik és ugyanazt a buta scriptet követi minden esetben, ha beléptünk az aktiváló zónájába. Ami további szomorúságot okoz, hogy az elérhető karakterek közül több olyan is van, ami még az átlagos körülmények között sem használható, gyakorlatilag olyan érzést kelt, mintha lenne a csapatban 1-2 utas is.


A rövidkarddal nyesegető lányka ugyan jó erőben van és könnyedén szabdalja ízekre a legnagyobb szörnyeket is, de egy komolyabb tűzpárbajban a közelharcos képesség halálosnak bizonyul. Hasonlóképp érdekes szerepe van a papnak, aki ugyan gyógyít, de a két pisztolya egyébiránt nem képvisel érdemben tűzerőt. Ezzel szemben a Delgado nevű masszív testfelépítéssel bíró jóember egy fura kristállyal egybeépített gépágyú tulajdonosa, aki nem szórakozik az ellenfelekkel, egyszerűen ledarálja őket a golyózáporral. Hatásos lehet még a gyorstüzelésű pisztoly, vagy a távcsöves puska, illetve a géppisztoly-gránát kombó is.

A speciális képességek szintén érdekes pluszt adnak a játékmenethez, hiszen a szokványos lövöldözés mellett egészen fura képességek is megjelennek. Nem kell csodálkozni, ha valamelyik karakter láthatatlanná válik egy időre, vagy akkor sem, ha valamelyik kilép a testéből és az asztrál síkon mocorogva kinyit egy-egy kaput. Belülről. Az életerő szintén egy érdekes kérdés, hiszen annak ellenére, hogy minden karakter rendelkezik életerőpontokkal, mégis hiába fejel bele a sárba bármelyik karakter, az eredeti főhős szelleme automatikusan átszáll valamelyik másik karakterbe.


Ilyenkor gyorsan akklimatizálódni kell, hiszen egyrészt teljesen más fegyverzettel indulunk útnak, másrészt a nagy kavarodásban szinte biztos, hogy nem fogjuk tudni, hogy az éppen kijelölt személy a harctér melyik pontján van éppen. A karakterek közti váltogatás egyébként egész jó mókának tűnik egy ideig, de a játék későbbi részeiben már inkább egy favorit karakterrel töltöttem az idő nagy részét. Az elhullott katonákat bármelyik kollega felélesztheti, míg a pap karakter a sérüléseket is tudja gyógyítani menet közben.

Az akciójelenetek során egyébként többnyire egy új terembe, térre, kanyarba érkezve feltűnik egy adag szörny, akiket lemészárolva többnyire egy rövid dialógus után újra haladunk egy keveset, majd kezdődik az egész elölről. Az akciók közben néha fejvesztett lövöldözés részesei vagyunk, többször azt sem tudtam hirtelen, hogy a többiek kit is lőnek igazából. Kicsit unalmasnak is lehetne titulálni, de éppenséggel, aki nem szeretne sokat gondolkodni, annak egész jó időtöltés lehet. A csalódás az benne, hogy kicsit sem rémisztő, kicsit sem undorító, kicsit sem vérfagyasztó, amit Barkertől elvártam volna. A gyerekszellem és a fura kalandok persze leköthetik a figyelmet, a főellenségek és a nehezebb helyek megakaszthatják a folyamatos haladást, de az újrajátszás messze nincs benne a játékban. Grafika:
Gyönyörűszép post-effektek és fények vannak a játékban, ez mindenképpen ad egy sajátos hangulatot, a modellek és a textúrák többnyire jó minőségűek, de akad számos főleg fal, kő...stb, ami kissé elnagyoltnak tűnik. A tér többnyire valamilyen nyílt terep, viszont a játék optimalizáltsága talán hagy némi kívánnivalót maga után, elég sokszor esik a framerate meglepően nagyokat, pedig a pályák többnyire közepesnek mondható minőségűek. A szörnyek és az egyedi ellenségek jól néznek ki, igaz ott sem volt minden százas.

Kezelőfelület:
Mivel nem fegyverek között váltunk, ezért a szokványos egérgörgő helyett egy külön billentyűvel érhetjük (space) el a kiválasztó képernyőt. Az akció hevében kicsit nehézkes lehet néha a megfelelő ember kiválasztása, de egy fél óra alatt rutinszerűvé válhat. Ugyanilyen konzolosnak tűnő megoldással lehet a fegyver tüzelési módját is állítani. Az irányítás a többi tekintetben szabványosnak mondható, nem kell külön tanulgatni a dolgokat. A speciális képességek előhívása is kézre esik, bár az okozhat nehézséget, amíg megtanuljuk, melyik karakterhez melyik képesség tartozik és neki mi is volt a neve.

Játszhatóság:
Sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, sajnos csak egy tiszta akció és közepes történet kombináció sikerült. Egy regényben ez bizonyára izgalmas lehet, de legnagyobb sajnálatomra a játékhoz Clive Barker inkább húzónévként párosul. A történet egy átlagos FPS-nyi időre ülteti le a játékost a géphez, újrajátszani csak a legfanatikusabbak fogják, de figyelembe véve az idei felhozatalt, talán ők sem.

Nehézség, AI:
Mágnes ellenfelek és egyszerű, de néha idegesítő rutinnal működő főellenségek. Röviden ennyit a mesterséges intelligenciáról. A csapattársaink sem esnek pánikba ha történik valami, akkor a megfelelő irányba fordulva zárótüzet zúdítanak az ellenség irányába. Vannak olyan jelenetek, ahol valamiért nem sikerül leszedniük az ellenfeleket, gondolom ezek a kulcsmomentumok, ahol a mi aktív szereplésünk kell a tovahaladáshoz, de a másik véglet, amikor értetlenül forgolódunk, mert annyira hirtelen kezdtek el tüzelni, hogy nem látjuk honnan is jönnek és ilyenkor pillanatok alatt szétszedik, amit szét kell. A lőszerrel sem kell problémáznunk, az egyik karakter ugyanis újratölt minket időről-időre.

Hangok és zene:
A beszédhangok teljesen hitelesek, amennyiben egy akciófilmről beszélünk. Folyamatosan csacsognak, magyaráznak mindent, ami történik, ezt a részt valóban jól megoldották, a zene közepesnek mondható, nem játszik túl komoly szerepet a történetben, de ennek ellenére a felcsendülő néhány dallam nem nevezhető rossznak, ez nem egy hiba, hiszen a golyózápor közepén nem is nagy szükség van hangulatfokozó szerekre, mint a muzsika.

Összegzés:
Clive Barker. Ez villogott a szemem előtt, mikor ezt a játékot vártam. Időközben sajnos a villogás, halvány pislákolásba ment át és a név, ami az Undying óta mindig a fantasztikus történet és a dermesztő hangulat szinonímája volt számomra, sajnos kifakult. A játék egy átlagos FPS-nek teljesen elmegy, ezért talán hiba lenne automatikusan leírni. Kicsit mechanikus, kicsit átlagos, de akinek van rá energiája, annak érdekes lehet egyszer végigfutni rajta.

Kapcsolódó letöltések:

Demó