SG.hu
Hellblade: Senua's Sacrifice
Kiadó: Ninja Theory
Fejlesztő: Ninja Theory
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-3570K 3,4 GHz-es vagy AMD FX-8350 processzor, Nvidia GeForce GTX 770 vagy ATI Radeon R9 280X grafikus kártya, 8 GB RAM, 30 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-4690 3,5 GHz-es vagy AMD FX-9370 processzor, Nvidia GeForce GTX 970 vagy ATI Radeon R9 290X grafikus kártya, 8 GB RAM, 30 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: God of War, Darksiders
Kategória: külsőnézetes akció
Ha belefáradtál az utóbbi idők egy kaptafára épülő külsőnézetes akciójátékaiba, akkor a Hellblade: Senua’s Sacrifice egy üde színfolt lehet, de ehhez nyitottnak kell lenni az új dolgokra és el kell nézni néhány apróbb kellemetlenséget. Játéktesztünkből mindent megtudhatsz a Ninja Theory legújabb alkotásáról!
Az Egyesült Királyságból indult Ninja Theory csapatáról kevesen tudják, de idén már 17 éve vannak jelen a színtéren. Kezdetben ugyan Just Add Monsters volt a nevük – így csak egy játékot, a Kung Fu Chaost jegyezték –, de csakhamar rátaláltak a ma is aktívan taposott ösvényre, amelynek részeként igazi legendákat sikerült letenniük az asztalra. Elég csak olyan neveket felidézni lelki szemeink előtt, mint a mindmáig folytatás után kiáltó Heavenly Sword, a futurisztikus hatásokat felvonultató Enslaved: Odyssey to the West, vagy a Devil May Cry-sorozatot önmagából egy kicsit kiforgató, ámde mégis kiváló élményt garantáló DMC. Amennyiben kedves ismerősként köszöntjük ezeket a neveket, akkor bizonyára felsejlett bennünk, hogy a britek mindennek nevezhetők, csak éppen átlagos fejlesztőcsapatnak nem.
Bár néha kénytelenek elvállalni egy-egy jól fizető bérmunkát – lásd a Disney Infinity 3.0 esetét –, ellenben saját ötleteikkel rendszerint valami olyasmit tesznek le az asztalra, amiről pro és kontra, de garantáltan évekig beszélnek a játékosok. A stúdiónak ugyanis korábban még egyetlen átlagos külsőnézetes akciójátéka sem született, és amikor először beszéltek az akkor csak szimplán Hellblade néven emlegetett projektről, már akkor tudtuk, hogy ezúttal sem lesz ez másként. lyannyira nem, hogy a végeredménynek sikerült felvonultatnia néhány olyan pillanatot és megoldást, amihez foghatót videojátékban korábban még soha nem láttunk! Persze nem véletlen mindez annak fényében, hogy a Senua’s Sacrifice kiadói beleszólás nélkül, maximálisan önerőből, független fejlesztésként valósult meg, így válhatott belőle egy igazi kis gyöngyszem.
Ez a gyöngyszemmé válás pedig elsődlegesen a történetnek és a körítésnek köszönhető, hiszen kaptunk már korábban északi mitológián alapuló alkotásokat, de a Hellblade: Senua’s Sacrifice olyan magasságokba emelte mindezt, amire korábban még nem volt példa. Ennek megfelelően az egyébként egészen klisés és egyszerű sztori felgöngyölítése során megismerhetjük az ősi norvég istenek legjavát, és olyan mondákkal, illetve legendákkal is összehozhat minket a sors, melyekkel garantáltan nem találkozunk minden utcasarkon, sőt még a nagyszerű Vikingek-sorozatban vagy az általános kézikönyvekben sem. A körítés különlegességét adja még, hogy az alkotók egy kevéske kelta mitológiát is elrejtettek a műben, és a középpontba egy túlzás nélkül elmebeteg hőst állítottak, aki hajlamos úgy átélni a körülötte zajló eseményeket, hogy a sajátos látásmódjának hála mi is gyakran úgy ismerünk meg bizonyos dolgokat, ahogyan azok szájról szájra – értsd: kiszínezve – fennmaradtak az évszázadok során.
Senua egykori szerelmének lelke után kutakodik a játékban, halála ugyanis annyira megérintette a nőt, hogy abba teljesen belebolondult, ezáltal alászáll az alvilágba, hogy megküzdjön démonaival, és megmentse párját. Senua azonban nem szimplán őrült, hanem vélhetően hasadt személyiségű is, hiszen fejében számtalan úti társ tartózkodik még az álomszerű kaland során, például Druth is folyamatosan beszél hozzánk, sőt olyan hangokat hallhatunk, amelyektől már-már mi is egy kicsit labilisnak érezzük magunkat mentálisan, hiszen amivel kapcsolatban először kitűnik a játék, azok az őrült hanghatások és hangeffektek. Erről azonban majd egy kicsit később!
Lássuk most inkább a Hellblade: Senua’s Sacrifice-t a játékmenetet illetően! Kezdjük először is azzal, hogy bár külsőnézetes akciójátékként definiálhatjuk a végeredményt, azonban a harcok egyáltalán nem kaptak központi szerepet benne, sőt mi több, egy kicsikét talán kezdetleges is lett a mögé felépített rendszer, habár ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk majd élvezni az összecsapásokat. Előbb azonban érdemes megjegyezni, hogy a Ninja Theory elképesztően merész felépítést adott az egész mechanizmusnak, hiszen nem elég, hogy nincs HUD, konkrétan semmiféle segítséget sem kapunk ahhoz, hogy milyen lehetőségekkel élhetünk a játékban.
"Se felirat, se szinkron” – hogy egy klasszikust idézzünk, egyszóval könnyen előfordulhat, hogy a történet felénél bukkanunk rá olyan elemekre, amelyek már az első pillanatoktól elérhetők voltak. Ez különösen a csaták esetében lehet igaz, hiszen itt annyi különböző támadást és védekezést, illetve kombót rejtettek el, hogy azt gyakran csak a véletlennek köszönhetően fedezhetjük fel. Ennek a döntésnek köszönhetően Senua őrült kalandja olyan nagy káosz lesz, mint amekkora kavarodás a karakter fejében lehet, ezáltal például hiába vannak lineáris pályák, ha nem figyelünk oda, olyan könnyen elakadhatunk, hogy akár percekig keringhetünk a megoldás után kutakodva.
Persze nem a készítők voltak bolondok, és nem is mi vagyunk azok, hanem Senuával van a probléma, ergo meg kell tanulnunk az ő szemén keresztül látni és az ő fülével hallani, mert csak arra támaszkodhatunk, ami ilyen formában eljut hozzánk. Ha odafigyelünk a jelekre, ha meglátjuk és meghalljuk a segítséget, akkor nem lesz gond, és bár ez sokak számára talán frusztráló lehet – néha valóban az –, de inkább egyfajta fejtörőként tekintsünk rá, hiszen az efféle logikai feladványok pontosan ezt a célt szolgálják.
Persze senki se gondoljon kalandjátékokat megszégyenítő fejtörőkre, itt semmi ilyesmiről nincs szó, de amíg nem jövünk rá például arra, hogy az adott varázskapun áthaladva megváltozik az egész környezet – ami általában a továbbjutás kulcsát jelenti –, vagy hogy miként kell a szimbólumokkal ajtókat nyitni, addig elég sokszor tárhatjuk szét tanácstalanul a karunkat a továbbjutást keresve. Segítség és betanítás nélkül ugyanis ezek a lehetőségek egyáltalán nem lesznek elsőre egyértelműek, sőt gyakran a véletlenszerű próbálkozásokkal jöhetünk csak rá arra, hogy milyen alternatíváink is vannak a pályákon.
Mint fentebb már említettük, a felfedezés és a kisebb akadályok mellett a Hellblade: Senua’s Sacrifice egy kissé suta harcrendszert kapott, ami ebben a formában szerencsére csak ritkán kerül előtérbe. Aki valamiféle God of War-szintű, pergős szisztémára gondol, annak csalódás lesz a Ninja Theory alkotása, hiszen itt nincsen intenzitás, sem összetett kombók, csak néhány mozdulatsor közül válogathatunk majd, ezáltal bal egérgombbal kicsit húzhatunk rá az ellenfélre, a jobb oldalival pedig nagyobbat, ezenfelül pedig védekezhetünk, és van egy közelharci támadásunk is, de nagyjából ennyiben kimerültek a lehetőségeink. Persze megpróbálkozhatunk ezek kombinálásával, de sajnos annyira lassú és pontatlan az egész, illetve sok esetben annyira sok ellenfelet enged ránk egyszerre a játék, hogy amikor kardrántásra kerül sor, általában mélyet sóhajtva várjuk, mikor léphetünk túl ezen a ponton.
Érdekesség, hogy a csatákban is folyamatosan kapjuk a hangalapú utasításokat, és fontos lesz odafigyelni ezekre, hiszen segítenek megmondani, hogy honnan érkezik támadás, merrefelé érdemes figyelgetni és így tovább. Ami egy kicsit izgalmat csepegtet a rendszerbe az, hogy egy idő után lehetőségünk nyílik időlassítással élni, de meglepően kellemes lett pár bossharc is. Érezhetően utóbbiakhoz optimalizálták a fejlesztők a küzdelmeket, habár a pergősebb, szabadabb mozgáson és kamerakezelésen alapuló szisztémát azért itt is szívesebben láttuk volna.
Grafika:
A Hellblade: Senua’s Sacrifice alighanem az eddigi legszebb alkotás lett, amit Unreal Engine 4-gyel alkottak. A programozók olyan elképesztő munkát végeztek, hogy a legtöbb esetben az átvezetők és a tényleges játék között semmilyen különbséget sem láthatunk, sőt mindehhez olyan optimalizálást sikerült párosítaniuk, ami manapság a párját ritkítja. Bár akadnak idegesítő effektek és megoldások az őrült koncepció miatt, de számtalan olyan helyszínnel és pillanattal találkozhatunk Senuát terelgetve, amitől eltáthatjuk a szánkat.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
Egyedi, de alapvetően bődületesen rossz döntés volt a készítők részéről, hogy legalább a betanítás erejéig nem kaptunk valamiféle kezelőfelületet a játékhoz. Az ugyanis rendben van, hogy nem tanítanak meg minket ugrani és haladni – hiszen ezt egy Esc után azonnal láthatjuk –, de hogy a harc fortélyait, vagy a fejtörők mikéntjét sem láthatjuk, egyszóval a játékmenet alapjaiba nem kapunk bepillantást, az ebben a formában nehezen díjazható. Kellemetlen lett továbbá a játék kamerakezelése is, ami erőteljesen kontrollerhez lett igazítva, de alapvetően a főhőssel történő haladás is körülményes, gyakran kellemetlen hatást kelt.
Játszhatóság:
Bár döntéseink miatt a Hellblade: Senua’s Sacrifice legalább egy újrajátszást mindenképpen megérdemel, azonban ha kettővel is számolunk, a 12-14 órás lélektani határt így sem haladja meg az élmény, ami azt jelenti, hogy egyszeri nekifutásra 6-7 óra alatt könnyen át lehet rohanni rajta, de sokan még ennél is gyorsabban túllépnek az egészen. Ez ebben a formában kevés is, meg nem is, azonban mindenképpen jobb lett volna egy kicsivel több tartalmat beletuszkolni, akár gyűjtögetéssel, akár egy kooperatív móddal, ha már egyszer elég sok személyiség lakozik bennünk.
Intelligencia, nehézség: A játék alapvetően nehéz, mert semmit sem rágnak a szánkba a fejlesztők, ezáltal a teljesen alapvető lehetőségekre is sokszor úgy kell ráakadnunk ahhoz, hogy továbbjussunk. Persze ha figyelünk, és nyitva tartjuk a fülünket – ergo értünk angolul –, akkor egy kicsit könnyebb lesz a dolgunk, de a csaták a suta harcrendszer miatt még így is kellemetlenek lehetnek, noha az ellenfelek nem kimagasló értelmi szintjükkel, inkább agresszivitásukkal hozzák ránk a frászt.
Hangok, zene: Sajnos nagyon kevés játék jelenik meg a piacon, amelynek hanghatásai olyan profi módon lettek volna összerakva, mint a Hellblade esetében. Sőt mi több, a hangok, de főként a fejünkből tóduló monológok a játékmenet szerves részévé léptek elő, amit ebben a formában korábban talán még soha nem láthattunk. Ehhez társul továbbá a frappáns szinkronmunka – amit leginkább Melina Juergens, a Seunát életre keltő színész emelt a legmagasabb szintre –, valamint a nagyszerű dallamok, amelyek sokszor csak alapoznak, de néha annyira meghatároznak egy-egy pillanatot, hogy az valami csoda.
Összegzés: A Hellblade: Senua’s Sacrifice nem lett egy könnyen befogadható játék, sőt azt is mondhatnánk, hogy egy igazi rétegjáték lett, amit nem nehéz megszeretni, de ugyanilyen egyszerű megutálni is, mert folyamatosan kardélen táncol, és miközben néha valóban képes az őrületbe kergetni minket, máskor olyan bájt áraszt magából, mint a szívünknek legkedvesebb dolog az életben. Felesleges külön elemezni erősségeit és gyengeségeit – bár van mindkettőből jócskán –, a Ninja Theory művét egyben kell szemlélni, hiszen vagy elvarázsol, vagy nem mond neked semmit sem, de középút garantáltan nincs. Amennyiben imádod a különlegességeket, az élet apró csodáit, akkor neked is tenned kell vele egy próbát, de ha csak egy God of War-klónt vársz tőle, egy újabb futószalagon gyártott hack and slasht, akkor óriási csalódás ér majd.
Fejlesztő: Ninja Theory
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-3570K 3,4 GHz-es vagy AMD FX-8350 processzor, Nvidia GeForce GTX 770 vagy ATI Radeon R9 280X grafikus kártya, 8 GB RAM, 30 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-4690 3,5 GHz-es vagy AMD FX-9370 processzor, Nvidia GeForce GTX 970 vagy ATI Radeon R9 290X grafikus kártya, 8 GB RAM, 30 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: God of War, Darksiders
Kategória: külsőnézetes akció
Ha belefáradtál az utóbbi idők egy kaptafára épülő külsőnézetes akciójátékaiba, akkor a Hellblade: Senua’s Sacrifice egy üde színfolt lehet, de ehhez nyitottnak kell lenni az új dolgokra és el kell nézni néhány apróbb kellemetlenséget. Játéktesztünkből mindent megtudhatsz a Ninja Theory legújabb alkotásáról!
Az Egyesült Királyságból indult Ninja Theory csapatáról kevesen tudják, de idén már 17 éve vannak jelen a színtéren. Kezdetben ugyan Just Add Monsters volt a nevük – így csak egy játékot, a Kung Fu Chaost jegyezték –, de csakhamar rátaláltak a ma is aktívan taposott ösvényre, amelynek részeként igazi legendákat sikerült letenniük az asztalra. Elég csak olyan neveket felidézni lelki szemeink előtt, mint a mindmáig folytatás után kiáltó Heavenly Sword, a futurisztikus hatásokat felvonultató Enslaved: Odyssey to the West, vagy a Devil May Cry-sorozatot önmagából egy kicsit kiforgató, ámde mégis kiváló élményt garantáló DMC. Amennyiben kedves ismerősként köszöntjük ezeket a neveket, akkor bizonyára felsejlett bennünk, hogy a britek mindennek nevezhetők, csak éppen átlagos fejlesztőcsapatnak nem.
Bár néha kénytelenek elvállalni egy-egy jól fizető bérmunkát – lásd a Disney Infinity 3.0 esetét –, ellenben saját ötleteikkel rendszerint valami olyasmit tesznek le az asztalra, amiről pro és kontra, de garantáltan évekig beszélnek a játékosok. A stúdiónak ugyanis korábban még egyetlen átlagos külsőnézetes akciójátéka sem született, és amikor először beszéltek az akkor csak szimplán Hellblade néven emlegetett projektről, már akkor tudtuk, hogy ezúttal sem lesz ez másként. lyannyira nem, hogy a végeredménynek sikerült felvonultatnia néhány olyan pillanatot és megoldást, amihez foghatót videojátékban korábban még soha nem láttunk! Persze nem véletlen mindez annak fényében, hogy a Senua’s Sacrifice kiadói beleszólás nélkül, maximálisan önerőből, független fejlesztésként valósult meg, így válhatott belőle egy igazi kis gyöngyszem.
Ez a gyöngyszemmé válás pedig elsődlegesen a történetnek és a körítésnek köszönhető, hiszen kaptunk már korábban északi mitológián alapuló alkotásokat, de a Hellblade: Senua’s Sacrifice olyan magasságokba emelte mindezt, amire korábban még nem volt példa. Ennek megfelelően az egyébként egészen klisés és egyszerű sztori felgöngyölítése során megismerhetjük az ősi norvég istenek legjavát, és olyan mondákkal, illetve legendákkal is összehozhat minket a sors, melyekkel garantáltan nem találkozunk minden utcasarkon, sőt még a nagyszerű Vikingek-sorozatban vagy az általános kézikönyvekben sem. A körítés különlegességét adja még, hogy az alkotók egy kevéske kelta mitológiát is elrejtettek a műben, és a középpontba egy túlzás nélkül elmebeteg hőst állítottak, aki hajlamos úgy átélni a körülötte zajló eseményeket, hogy a sajátos látásmódjának hála mi is gyakran úgy ismerünk meg bizonyos dolgokat, ahogyan azok szájról szájra – értsd: kiszínezve – fennmaradtak az évszázadok során.
Senua egykori szerelmének lelke után kutakodik a játékban, halála ugyanis annyira megérintette a nőt, hogy abba teljesen belebolondult, ezáltal alászáll az alvilágba, hogy megküzdjön démonaival, és megmentse párját. Senua azonban nem szimplán őrült, hanem vélhetően hasadt személyiségű is, hiszen fejében számtalan úti társ tartózkodik még az álomszerű kaland során, például Druth is folyamatosan beszél hozzánk, sőt olyan hangokat hallhatunk, amelyektől már-már mi is egy kicsit labilisnak érezzük magunkat mentálisan, hiszen amivel kapcsolatban először kitűnik a játék, azok az őrült hanghatások és hangeffektek. Erről azonban majd egy kicsit később!
Lássuk most inkább a Hellblade: Senua’s Sacrifice-t a játékmenetet illetően! Kezdjük először is azzal, hogy bár külsőnézetes akciójátékként definiálhatjuk a végeredményt, azonban a harcok egyáltalán nem kaptak központi szerepet benne, sőt mi több, egy kicsikét talán kezdetleges is lett a mögé felépített rendszer, habár ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk majd élvezni az összecsapásokat. Előbb azonban érdemes megjegyezni, hogy a Ninja Theory elképesztően merész felépítést adott az egész mechanizmusnak, hiszen nem elég, hogy nincs HUD, konkrétan semmiféle segítséget sem kapunk ahhoz, hogy milyen lehetőségekkel élhetünk a játékban.
"Se felirat, se szinkron” – hogy egy klasszikust idézzünk, egyszóval könnyen előfordulhat, hogy a történet felénél bukkanunk rá olyan elemekre, amelyek már az első pillanatoktól elérhetők voltak. Ez különösen a csaták esetében lehet igaz, hiszen itt annyi különböző támadást és védekezést, illetve kombót rejtettek el, hogy azt gyakran csak a véletlennek köszönhetően fedezhetjük fel. Ennek a döntésnek köszönhetően Senua őrült kalandja olyan nagy káosz lesz, mint amekkora kavarodás a karakter fejében lehet, ezáltal például hiába vannak lineáris pályák, ha nem figyelünk oda, olyan könnyen elakadhatunk, hogy akár percekig keringhetünk a megoldás után kutakodva.
Persze nem a készítők voltak bolondok, és nem is mi vagyunk azok, hanem Senuával van a probléma, ergo meg kell tanulnunk az ő szemén keresztül látni és az ő fülével hallani, mert csak arra támaszkodhatunk, ami ilyen formában eljut hozzánk. Ha odafigyelünk a jelekre, ha meglátjuk és meghalljuk a segítséget, akkor nem lesz gond, és bár ez sokak számára talán frusztráló lehet – néha valóban az –, de inkább egyfajta fejtörőként tekintsünk rá, hiszen az efféle logikai feladványok pontosan ezt a célt szolgálják.
Persze senki se gondoljon kalandjátékokat megszégyenítő fejtörőkre, itt semmi ilyesmiről nincs szó, de amíg nem jövünk rá például arra, hogy az adott varázskapun áthaladva megváltozik az egész környezet – ami általában a továbbjutás kulcsát jelenti –, vagy hogy miként kell a szimbólumokkal ajtókat nyitni, addig elég sokszor tárhatjuk szét tanácstalanul a karunkat a továbbjutást keresve. Segítség és betanítás nélkül ugyanis ezek a lehetőségek egyáltalán nem lesznek elsőre egyértelműek, sőt gyakran a véletlenszerű próbálkozásokkal jöhetünk csak rá arra, hogy milyen alternatíváink is vannak a pályákon.
Mint fentebb már említettük, a felfedezés és a kisebb akadályok mellett a Hellblade: Senua’s Sacrifice egy kissé suta harcrendszert kapott, ami ebben a formában szerencsére csak ritkán kerül előtérbe. Aki valamiféle God of War-szintű, pergős szisztémára gondol, annak csalódás lesz a Ninja Theory alkotása, hiszen itt nincsen intenzitás, sem összetett kombók, csak néhány mozdulatsor közül válogathatunk majd, ezáltal bal egérgombbal kicsit húzhatunk rá az ellenfélre, a jobb oldalival pedig nagyobbat, ezenfelül pedig védekezhetünk, és van egy közelharci támadásunk is, de nagyjából ennyiben kimerültek a lehetőségeink. Persze megpróbálkozhatunk ezek kombinálásával, de sajnos annyira lassú és pontatlan az egész, illetve sok esetben annyira sok ellenfelet enged ránk egyszerre a játék, hogy amikor kardrántásra kerül sor, általában mélyet sóhajtva várjuk, mikor léphetünk túl ezen a ponton.
Érdekesség, hogy a csatákban is folyamatosan kapjuk a hangalapú utasításokat, és fontos lesz odafigyelni ezekre, hiszen segítenek megmondani, hogy honnan érkezik támadás, merrefelé érdemes figyelgetni és így tovább. Ami egy kicsit izgalmat csepegtet a rendszerbe az, hogy egy idő után lehetőségünk nyílik időlassítással élni, de meglepően kellemes lett pár bossharc is. Érezhetően utóbbiakhoz optimalizálták a fejlesztők a küzdelmeket, habár a pergősebb, szabadabb mozgáson és kamerakezelésen alapuló szisztémát azért itt is szívesebben láttuk volna.
Grafika:
A Hellblade: Senua’s Sacrifice alighanem az eddigi legszebb alkotás lett, amit Unreal Engine 4-gyel alkottak. A programozók olyan elképesztő munkát végeztek, hogy a legtöbb esetben az átvezetők és a tényleges játék között semmilyen különbséget sem láthatunk, sőt mindehhez olyan optimalizálást sikerült párosítaniuk, ami manapság a párját ritkítja. Bár akadnak idegesítő effektek és megoldások az őrült koncepció miatt, de számtalan olyan helyszínnel és pillanattal találkozhatunk Senuát terelgetve, amitől eltáthatjuk a szánkat.Kezelőfelület, irányíthatóság:
Egyedi, de alapvetően bődületesen rossz döntés volt a készítők részéről, hogy legalább a betanítás erejéig nem kaptunk valamiféle kezelőfelületet a játékhoz. Az ugyanis rendben van, hogy nem tanítanak meg minket ugrani és haladni – hiszen ezt egy Esc után azonnal láthatjuk –, de hogy a harc fortélyait, vagy a fejtörők mikéntjét sem láthatjuk, egyszóval a játékmenet alapjaiba nem kapunk bepillantást, az ebben a formában nehezen díjazható. Kellemetlen lett továbbá a játék kamerakezelése is, ami erőteljesen kontrollerhez lett igazítva, de alapvetően a főhőssel történő haladás is körülményes, gyakran kellemetlen hatást kelt.Játszhatóság:
Bár döntéseink miatt a Hellblade: Senua’s Sacrifice legalább egy újrajátszást mindenképpen megérdemel, azonban ha kettővel is számolunk, a 12-14 órás lélektani határt így sem haladja meg az élmény, ami azt jelenti, hogy egyszeri nekifutásra 6-7 óra alatt könnyen át lehet rohanni rajta, de sokan még ennél is gyorsabban túllépnek az egészen. Ez ebben a formában kevés is, meg nem is, azonban mindenképpen jobb lett volna egy kicsivel több tartalmat beletuszkolni, akár gyűjtögetéssel, akár egy kooperatív móddal, ha már egyszer elég sok személyiség lakozik bennünk.Intelligencia, nehézség:
A játék alapvetően nehéz, mert semmit sem rágnak a szánkba a fejlesztők, ezáltal a teljesen alapvető lehetőségekre is sokszor úgy kell ráakadnunk ahhoz, hogy továbbjussunk. Persze ha figyelünk, és nyitva tartjuk a fülünket – ergo értünk angolul –, akkor egy kicsit könnyebb lesz a dolgunk, de a csaták a suta harcrendszer miatt még így is kellemetlenek lehetnek, noha az ellenfelek nem kimagasló értelmi szintjükkel, inkább agresszivitásukkal hozzák ránk a frászt.Hangok, zene:
Sajnos nagyon kevés játék jelenik meg a piacon, amelynek hanghatásai olyan profi módon lettek volna összerakva, mint a Hellblade esetében. Sőt mi több, a hangok, de főként a fejünkből tóduló monológok a játékmenet szerves részévé léptek elő, amit ebben a formában korábban talán még soha nem láthattunk. Ehhez társul továbbá a frappáns szinkronmunka – amit leginkább Melina Juergens, a Seunát életre keltő színész emelt a legmagasabb szintre –, valamint a nagyszerű dallamok, amelyek sokszor csak alapoznak, de néha annyira meghatároznak egy-egy pillanatot, hogy az valami csoda. Összegzés:
A Hellblade: Senua’s Sacrifice nem lett egy könnyen befogadható játék, sőt azt is mondhatnánk, hogy egy igazi rétegjáték lett, amit nem nehéz megszeretni, de ugyanilyen egyszerű megutálni is, mert folyamatosan kardélen táncol, és miközben néha valóban képes az őrületbe kergetni minket, máskor olyan bájt áraszt magából, mint a szívünknek legkedvesebb dolog az életben. Felesleges külön elemezni erősségeit és gyengeségeit – bár van mindkettőből jócskán –, a Ninja Theory művét egyben kell szemlélni, hiszen vagy elvarázsol, vagy nem mond neked semmit sem, de középút garantáltan nincs. Amennyiben imádod a különlegességeket, az élet apró csodáit, akkor neked is tenned kell vele egy próbát, de ha csak egy God of War-klónt vársz tőle, egy újabb futószalagon gyártott hack and slasht, akkor óriási csalódás ér majd.